Nagyon ritka, hogy középkori uralkodók egy-egy jellemvonását objektív bizonyítékok alapján határozhassuk meg. A fő történeti forrásokat ugyanis erősen átitatja szerzőik személyes véleménye, a korszellem, amit a mű megszületésekor hatalmon lévő elit alakított ki az adott személyről, és a pártatlanság egyébként sem volt elvárás a krónikásokkal szemben. Ezért néha még a legalaposabb történészi forráskritika ellenére sem sikerül a leírt sorokból kihámozni a valóságot.
IV. Béla – legalábbis részben – kivételt képez. Az iskolai tananyag ugyan kitér arra, miként alakított politikáján a tatárjárás hatására, de ennél mélyebb elemzést a tanórák kerete nem tesz lehetővé. Így pedig a közvéleményben nem alakulhatott ki a kép, ami Bélát a legnagyobb uralkodóink sorába emeli. Komolyan vette, hogy az Isten által ráruházott hatalom nem öncélú, hanem a király Istentől rendelt kötelessége alattvalói biztonságáról és boldogulásáról gondoskodni. Ma úgy mondanánk, valódi államférfi volt:
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban Dr. Nagy Balázs történésszel, az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszékének vezetőjével beszélgetünk arról, hogyan próbálta IV. Béla biztosítani a Magyar Királyság fennmaradását az elkerülhetetlennek látszó második mongol támadás esetére.
Ötvenkét évet húzott le a felesége mellett
A mongol haderő 1242 tavaszán távozott Magyarországról a Balkán felé. Amikor bizonyossá vált, hogy a távozás nem csak egy csel, IV. Béla elhagyhatta a dalmát tengerpartot, visszatért az országba. Hazánk nagy része romokban hevert, az újjáépítés halálos fenyegetés árnyékában zajlott: nemcsak itthon, de Európa-szerte is mindenki biztosra vette, hogy a következő években újabb, hasonló erejű vagy akár még nagyobb tatár támadás éri majd Magyarországot, amelyet az már nem fog túlélni.
Az erődítések, a védekezés fizikai megszervezése mellett el kellett kezdeni egy hosszabb távú politikát, ami belső egységet és külső támogatást biztosít – utóbbi része volt a király házasságpolitikája is. Itt ne magára, IV. Bélára gondoljunk, ő már 1218–20 táján megnősült, a nikaiai császár leányát, Laszkarisz Máriát vette feleségül, és 52 évig, halálukig éltek együtt: mindketten 1270-ben hunytak el. Volt azonban több testvére és gyermeke is, akiket felhasználhatott védelmi, szövetségi rendszere kiépítéséhez.
Az Árpádok, köztük Béla édesapja, II. András is sikeres dinasztikus politikát folytatott, nagyon komoly dinasztikus hálót sikerült már korábban kiépíteniük szerte Európában
– emeli ki a 24.hu-nak Nagy Balázs.
A Nikaiai Császárság talán sokaknak nem mond semmit, de ha hozzátesszük, hogy ez az állam volt 1204-től a Bizánci Birodalom területeinek egyik örököse, máris látszik, Mária milyen értékes személy volt. A dinasztikus házasságok ugyanis – főleg uralkodói körökben – kifejezetten politikai, hatalmi célból köttettek a két fél szövetségének megpecsételésére.
Béla húga, a később szentté avatott Erzsébet a türingiai őrgrófhoz ment feleségül, egy másik lánytestvére, Jolánta Aragónia királynéja volt, Mária pedig bolgár cárné. A történész szerint ez a széles kapcsolati háló, amit Béla valójában csak „megörökölt”, nagyban segítette kezdeti éveiben, de a tatárjárás utáni talpraállásban is.
Béla személyes portréja
IV. Béla uralkodásának első éveit erős konfliktusok terhelték. A bárók gyűlölték, utálták az új királyt, nagyon komoly ellenállás alakult ki vele szemben. A király ugyanis nagyapját, III. Bélát tekintette példaképének, az ő uralkodása idején meglévő viszonyokat akarta visszahozni: erős uralkodói birtokrendszert és megkérdőjelezhetetlen királyi tekintélyt – mindkettő erős fogyatkozásnak indult II. András három évtizedes uralkodása alatt.
A tatárjárás kortárs magyar krónikása, Rogerius mester Siralmas Énekében öt okot említ a „Béla király és a nép közötti gyűlölködés” magyarázataként, ezeket történetileg hitelesnek tekinthetjük. A legnagyobb ellenkezést nyilvánvalóan az váltotta ki, hogy a király nemcsak nem adományozott birtokokat, de sokat vissza is vett a báróktól. Nem tudták neki elnézni a kunok 1239-es betelepítését sem, a félnomád, harcos nép sok kárt okozott a letelepedett magyarság javaiban, és bizony a rablás, fosztogatás sem állt távol tőlük.
Az uralkodó megtiltotta, hogy az addigi szokás szerint a bárók személyesen forduljanak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal, ezt ezen túl csak a királyi udvarban és írásban lehetett megtenni. Megszűnt a személyes kapcsolat, a „baráti szívességek” kora az uralkodó és a főnemesség között, sőt: Béla még azt is megtiltotta, hogy az országnagyok az ő jelenlétében leüljenek – állítólag elégettette a királyi tanácsban a bárók székeit. Mindezt a királyi hatalom és tekintély megerősítése céljából tette, de erős embereket fordított maga ellen, főleg a birtokok visszavételével.
Béla személyes portréja akkor mutatkozik meg, amikor a mongol fenyegetés árnyékában rájön, hogy ez így nem működik, és képes 180 fokos fordulatot tenni
– mondja a történész, és hozzáteszi: nyilván nem a kormányzásról és a központi hatalomról vallott elvei változtak meg, hanem az ország érdekében cselekedett.
1242-től IV. Béla is adományozott királyi földeket, nemesi családokat emelt fel, és nemcsak engedélyezte, de kötelezte is a birtokosokat várak építésére. Ez utóbbi a védekezést szolgálta, de hatalmas presztízst is jelentett az adományozottnak, úgy is mondhatjuk, megacélozta a királyhűségét.
Rokonokkal vette körül az országot
Visszatérve még a dinasztikus kapcsolatok építésére, két hercegnő, Katalin és Margit életét vesztette a tatárjárás során. Mária ismét állapotos volt ekkor, innen „datálható” a fogadalom, miszerint, ha a születendő gyermeke lány lesz, a Margit nevet kapja, és ha Isten megóvja az országot a mongoloktól, Krisztus szolgálójának adják. Így került Árpád-házi Szent Margit a domonkos rendházba, e lépésnek pedig sokkal nagyobb jelentősége volt, mint ma gondolnánk.
A XIII. század közepén zajlott ugyanis a nemrégiben alakult koldulórendek (a ferencesek és a domonkosok) felfutása, hatalmas népszerűséget és presztízst szereztek maguknak a keresztény világban. Erős volt a rivalizálás is közöttük, Béla a domonkosokat választva elköteleződött ugyan, de komoly támaszra is lelt egyben.
Kinga (vagy Kunigunda) nevű lányát V. Boleszláv lengyel fejedelem vette nőül a két ország összefogásának jegyében, és hasonló stratégiát követve házasította ki az 1242 után még eladósorban lévő leányait Halicsba, illetve Bajorországba. A legfontosabb azonban a trónörökös, a későbbi V. István házassága a visszahívott kunok fejedelmének leányával, Erzsébettel.
IV. Béla tehát dinasztikus úton pecsételte meg kapcsolatát egyrészt a legfőbb belső támaszát jelentő kunokkal, másrészt a tatárok által ugyancsak fenyegettetett Lengyelországgal és halicsi fejedelemséggel, illetve a veszélyt ugyancsak érzékelő bajorokkal. Sőt, az 1250-es években mindent elkövetett, hogy Margitot kihozza a zárdából, és egy újabb potenciális szövetségeshez, II. Ottokár cseh királyhoz adja.
Magyarország fontosabb a Szentföldnél
IV. Béla szövetségi politikájának talán legzajosabb sikere a pápa támogatásának megnyerése volt. A Mongol Birodalom támadása ugyanis rendkívül rossz nemzetközi környezetben érte Magyarországot: a keresztény világ két legnagyobb hatalma, II. Frigyes német-római császár és IX. Gergely pápa épp az egymás elleni harcokba feledkezett bele a szó legszorosabb értelmében. Hiába érkeztek az egyre kétségbeesettebb segélykiáltások a magyar kancelláriáról, Európa nem mozdult – itt írtunk erről részletesen.
Gergely 1241 nyarán elhunyt, utódja, IV. Celesztin 12 napig viselte a tiarát, a következő egyházfő, IV. Ince pedig csak 1243 nyarán került Szent Péter trónjára. Említettük már, hogy a tatárok távozása után szemernyi kétség nem volt senkiben a visszatérésüket illetően, ezért királyunk minden erejét a „második hullám” kivédésére összpontosította.
Ennek jegyében továbbra is rendkívül aktívan ostromolta Rómát, a kereszténység összefogását, keresztes sereg összehívását szorgalmazta. IV. Incével pedig végre már „lehetett beszélni”, az 1245-ös lyoni zsinat fő témája már a mongolok elleni védekezés volt. Nagy szó, hiszen nyugaton mindenki a Szentfölddel, az ottani keresztes államokkal és háborúkkal volt elfoglalva. IV. Béla azonban azzal érvelt, hogy
Egyébként IV. Béla hozta fel először a később sokszor visszatérő fordulatot, miszerint Magyarország a keresztény Európa keleti védőbástyája, ezért királya más uralkodókhoz képest több jogot érdemel az egyházi javak felett és a főpapok kinevezése terén.
A magyar diplomáciának és természetesen IV. Ince pápának köszönhetően a kereszténység végre megmozdult, a katolikus világ komolyan elkezdett a mongol veszéllyel foglalkozni. Az egyházfő elrendelte a falvak és városok megerősítését, missziók indultak a mongolok megtérítésére, keresztes had is alakult, de bevetésére nem volt szükség: a tatárok nem tértek vissza. Majd csak az évszázad végén támadtak ismét hazánkra, erről is szó lesz sorozatunk következő részeiben.
