1993-ban került a mozikba az első Jurassic Park-film, ami után igazán népszerűek lettek a dinoszauruszok szélesebb körben is. Ekkor még teljesen más elképzeléseink voltak ezekről az állatokról. Mi változott az elmúlt 30 évben, mennyivel tudunk most többet?
Emlékszem, kilencévesen láttam moziban azt a filmet a bátyámmal és az apámmal. Nagyon tetszett. Teljesen más képet festett ezekről az állatokról, mint amilyet a tankönyveimben láttam – ezek a dinók okosak voltak, gyorsak, ügyesek. Most, 30 évvel később már sokkal többet tudunk róluk, mint akkor. A legfontosabb talán az, hogy ma már tisztában vagyunk vele: a legtöbb dinoszaurusznak voltak tollai, néhányuknak még szárnya is. A Velociraptorok testét toll borította, a mellső lábaikhoz kisebb szárnyak csatlakoztak, bár valószínűleg repülni nem tudtak velük. Az első tollas dinoszauruszfosszíliákat az 1990-es évek közepén fedezték fel Kínában, évekkel a Jurassic Park után, így a film készítőinek fogalmuk sem volt erről az egészről. Az új filmben (Jurassic World: Világuralom – a szerk.), amelynek a szakértői gárdájában én is benne vagyok, már ezt is figyelembe veszik majd.
Időközben azt is megtanultuk a dinoszauruszokról, hogy még annál is sokkal intelligensebbek voltak, mint ahogy a filmben ábrázolják őket, és az érzékszerveiket is kifinomultabbak használták. Jobb volt a szaglásuk, a hallásuk, a látásuk.
Örülök, hogy említette a tollas dinoszauruszokat, mert talán ez az, ami az átlagembernek a leginkább szembetűnő változás ezekkel az állatokkal kapcsolatban. Hogyan maradtak meg ezek a tollak a fosszíliákban? Nem kellett volna eltűnniük az évek során? Mi az oka annak, hogy az 1990-es évekig nem találtak ilyen dinoszauruszokat?
Nagyon nehéz egy tollnak fosszilizálódnia. Szinte az összes tollas dinoszauruszmaradványt egyetlen területen találtuk, Északkelet-Kínában. Ennek oka, hogy a fosszíliák különleges módon konzerválódtak arrafelé. A kréta időszakban virágzó ökoszisztéma volt a területen, dzsungel borította a tájat, rengeteg dinoszaurusz élt itt. Volt viszont néhány vulkán is a közelben, amelyek időről időre kitörtek. Az egyik ilyen nagy kitörés után a hamu és a láva villámgyorsan betemette az állatokat, hasonlóan ahhoz, ami Pompejiiben történt az emberekkel. Mintha egy lenyomatot látnánk az éppen aktuális életről. Nagyon szokatlan, és nagyon ritka, ha ilyet találunk. Ebben az esetben szerencsénk volt – persze a dinoszauruszoknak már kevésbé –, a fosszíliák nagyon jó állapotban maradtak fenn, ezért látunk itt tollakat, máshol pedig nem.
Szóval főleg a helyszínen múlik, találnak-e valahol tollakat vagy sem. Ezek szerint lehet, hogy a máshol élő dinoszauruszok is tollasok voltak?
Pontosan. A leghíresebb észak-amerikai dinoszauruszoknak, mint a T. rex és a Triceratopsz, ugyanígy lehettek tollaik, sőt szinte biztos, hogy voltak. De ezeket a maradványokat egykori folyókban és tavakban találtuk meg, az iszap konzerválta őket, nem a hamu. A folyamat lassabb volt, a bőrnek, a szerveknek, a tollaknak több idejük volt lebomlani. Ugyanez a helyzet az erdélyi vagy a magyar dinoszauruszokkal is. Az állatok általában így fosszilizálódtak, ez a rendes folyamat, látjuk a fogaikat, a csontjaikat, a keményebb részeiket.
De nagyon soknak közülük valószínűleg volt tollazata, csak nincs közvetlen bizonyítékunk rá.
A fosszíliákban fennmaradt tollazaton kívül vannak más jelek, amelyek arra utalhatnak, hogy egy dinoszaurusznak voltak tollai?
Igen, a tollak például néha a csontozaton is nyomot hagynak. Nem mindegyik, de a nagyobbak igen, mint amilyenek például a nagyobb szárnyakhoz szükségesek. Ezek a tollak a csonthoz is illeszkednek kis mélyedésekkel. Hasonlóképp, ahogyan a mai pulykák szárnyai is teszik, itt is láthatjuk a csontokban a bemélyedéseket. Ez egyfajta bizonyíték, még akkor is, ha maguk a tollak nem maradnak fenn.
Egy másik bizonyíték, ami nem ennyire közvetlen, az a családfák tanulmányozása. Megnézzük, hogy a kínai fosszíliák alapján melyik dinoszaurusz volt tollas, és feltérképezzük a családfáját, kikövetkeztetjük, hogy mely közös ősüknek lehetett szintén tollazata. Ez nem a legbiztosabb módszer. Ha erre támaszkodunk, feltételezhetjük, hogy valószínűleg mindegyik dinoszaurusznak volt tolla, legalábbis a dinoszauruszok közös ősének valószínűleg. Néhány faj elveszíthette a tollazatát, de a képességük erre a tolltakaróra a dinoszaurusz-családfa gyökeréig nyúlik vissza. Hasonlóképp, mint hogy minden emlősnek megvan a képessége arra, hogy szőrt növesszen. Hozzá kell tenni, hogy ezek a tollak sok esetben nem voltak alkalmasak a repülésre.
Szóval a dinoszauruszok egyáltalán nem úgy néztek ki, ahogy a filmek alapján elképzelnénk őket.
Nem, sokkal inkább hasonlítottak a mai madarakra, főleg azok, amelyek repülni is tudtak. A Velociraptor például a Jurassic Park szerint úgy néz ki, mint egy nagy hüllő. Zöld, pikkelyek borítják, olyan, mint egy gyík. A valóságban valószínűleg az egész teste tollas volt – egyszerű, szőrszerű tollakkal, a mellső lábain pedig nagyobb, szárnyszerű tollazata volt, amely feltehetőleg élénk színekben pompázott. Ha ma találkoznánk egy Velociraptorral, furcsa madárnak néznénk. Nem különbözhettek sokban egy emutól, egy pulykától. Azt látom, hogy ez az új dinoszauruszkép még nem érte el a nagyközönséget.
Azt mondta az imént, hogy a tollas dinoszauruszok jó része nem tudott repülni. Mire használták akkor ezeket a tollakat? Milyen előnyük származhatott belőlük?
A legtöbb dinoszaurusznak nagyon egyszerű tollazata volt, inkább úgy nézhetett ki, mintha apró szőrszálak állnának ki a bőrükből. Valószínűleg hasonló okból alakult ki náluk, mint az emlősöknél a szőrtakaró, hogy melegen tartsa őket. Ezek a dinoszauruszok biztosan nem tudtak repülni. Éppen ezért azt gondoljuk, hogy a legtöbbjük melegvérű volt, de legalább is gyors anyagcserével rendelkezett.
A kezdetleges tollak arra is szolgálhattak, hogy a párzásnál segítsék az állatokat, és elijesszék a riválisokat. Korlátozott mennyiségű bizonyíték áll rendelkezésünkre, de tudjuk, hogy legalább néhány dinoszaurusznak színes tollazata volt, mikroszkóppal láthatók a pigmentsejtek a tollakon. Többféle szín, mintázat, élénk árnyalat jeleni meg. Aztán jöttek a Raptorok, amelyeknél már átalakultak a tollak, megnőttek, hosszabbá váltak, hasonlítani kezdtek a ma ismert madarak tollazatára. Lassan olyan tollakat növesztettek a mellső lábaikon, amelyek lehetővé tették, hogy repülni tudjanak.
Direkt leszármazási kapcsolat van a mai madarak és a dinoszauruszok között?
Igen, egyértelműen. A mai madarak ősei ezek a repülő dinoszauruszok. Ebből következik, hogy a madarak tulajdonképpen maguk is dinoszauruszok, részei a dinoszaurusz-családfának. Nagyon furcsa ebbe belegondolni. A denevéreket szoktam példának felhozni: tudjuk, hogy a denevér emlős. Persze, hogy az, szőrös a teste, az utódait tejjel táplálja. Része az emlősök családfájának, csak egy nagyon furcsa része, bőrszárnyai vannak, és tud repülni. A madarak a denevérek dinoszaurusz-változatai. A madár tulajdonképpen egy nagyon furcsa dinoszaurusz, ami összement, és megtanult repülni. A galamb, a veréb, a sas is dinoszaurusz, legalább annyira, mint a T. rex.
A könyve történetének nagyon szép íve van, a dinoszauruszok felemelkedésétől a bukásáig tart. Viszont kitér arra is, hogy a dinók nem mindig voltak a bolygó csúcsragadozói. Hogyan kerültek a táplálkozási lánc csúcsára?
Igen, ez is olyasmi, ami a Jurassic Park megjelenése után derült ki. Csak a 2000-es évek közepén kezdtük el megérteni, mi is történhetett. A dinoszauruszoknak nagyon sok időre volt szükségük, hogy dominánssá váljanak. A történetük első 30, 40, sőt, talán 50 millió évében csak apró állatok voltak, nem nőttek nagyobbra, mint egy zsiráf, és nem voltak csúcsragadozók. Ez a triász időszakban volt jellemző, amikor az összes kontinens egy szuperkontinenssé állt össze. Rengeteg más állat is élt itt, többek között óriási szalamandrák, ezek uralták a folyókat és tavakat.
A mai krokodilok távoli unokatestvérei pedig a szárazföld csúcsragadozói voltak. Több fajuk volt, változatos méretekkel, táplálkozási szokásokkal. Nagyjából 200 millió évvel ezelőtt még ők uralták a bolygót, ekkor azonban egy kihalási esemény letaszította őket a trónról. A szuperkontinens feldarabolódott, vulkánok törtek ki, rengeteg üvegházhatású gáz került a légkörbe, a környezet megváltozott, globális felmelegedés sújtotta a bolygót, a krokodilok nagy része pedig kipusztult. Néhány faj maradt csak fenn, amelyek később a mai krokodilfélékké fejlődtek. A dinoszauruszok nagy része azonban túlélte a katasztrófát, a mai napig nem tudjuk, miért. Reméljük, hogy valaki, talán a paleontológusok következő generációja képes lesz megoldani ezt a rejtélyt.
Melyik az a történet a könyvében, amelyet kifejezetten szeretett megírni? Van abszolút kedvenc?
Több is, remélem, a segítségükkel sikerül egy kicsit bepillantani abba, hogy milyen is a paleontológia világa tulajdonképpen. Az egyik helyszín például, ahol a legjobban szeretek dolgozni, Skóciában van, Skye szigetén. Rengeteg hollywoodi filmet forgatnak itt, mert annyira gyönyörű a környezet, mintha Tolkien álmodta volna meg. Tökéletes hely a fosszíliavadászatra, mert a helyi sziklák nagyjából 170 millió évesek, éltek itt igazán óriási dinoszauruszok is, amelyek dominánssá váltak az előbb említett kihalási esemény után. A könyvben is írok arról, milyen a helyiekkel dolgozni. Van egy idevalósi barátom, Dugie Ross, aki itt nőtt fel, beszéli a gael nyelvet, saját múzeumot is épített a fosszíliáiból.
Néhány évvel ezelőtt több mint száz lábnyomot fedeztünk fel a tengerparton, méghozzá olyan óriási állatoktól, mint három elefánt együttvéve.
Ez itt, Magyarországon is fontos hírnek számított.
Skócia és Magyarország egyébként sokban hasonlít, ha a fosszíliákról beszélünk. Ha dinoszauruszokra gondol az ember, nem ez a két ország jut először eszébe, inkább Kanadára, Kínára asszociálunk, pedig az elmúlt néhány évtizedben Skóciában is rengeteg izgalmas új felfedezés történt. Magyarországon is ez a helyzet a Hungaroszaurusszal Iharkútnál. A paleontológusok fiatalabb generációja szerencsére ott is körbenéz, ahol korábban senki. Rengeteg dinoszaurusz vár még felfedezésre. Sajnos még nem dolgoztam Ősi Attilával, úgy hallottam, remek paleontológus és nagyon rendes fickó, viszont sokat kutattam Romániában, Csiki-Sava Zoltánnal és Vremir Mátyással. Ez a két környék a kedvencem: Skócia és Erdély, utóbbiban sok romániai magyarral dolgoztam már együtt. Mátyás sajnos nagyjából másfél évvel ezelőtt elhunyt, ő volt az egyik legjobb fosszíliagyűjtő, akit ismertem, mintha röntgenszemei lettek volna. Egyszerűen megérezte, hol kell fosszíliákat keresni. Nagyon érdekes dinoszauruszokat találtunk együtt: Románia ezen területe a kréta periódus alatt, nagyjából 70 millió évvel ezelőtt egy sziget volt, és azok a hosszú nyakú dinoszauruszok, amelyek a világ más tájékán utasszállító repülőgép méretűre nőttek, itt aprók voltak, akkorák, mint egy tehén.
Az itt talált fosszíliák történelmi szempontból is fontosak. Egy magyar báró, Nopcsa Ferenc, a valaha élt legnagyobb magyar paleontológus történetét is elmesélem a könyvben, aki egyébként a paleontológia tudományának egyik legfontosabb személye. Ő az elsők között volt, aki a dinoszauruszokra élőlényként tekintett, mint állatokra, nem csak csontokra.
Neveket adott nekik, rendszerbe helyezte őket. Ő volt a megalapítója annak, amit ma paleobiológiának hívunk, és ami segít megérteni a dinoszauruszok életét. Száz évvel ezelőtt felfedezte ezeket a kicsi, szigetlakó dinoszauruszokat. Báró volt, a kastélya még mindig áll Erdélyben. Egyébként nagyon érdekes élete volt, kémkedett, és megpróbált Albánia királya lenni. Nyíltan meleg volt abban az időszakban, amikor ez nem volt még elfogadott. Nem tudom, hogy volt-e nála sokszínűbb, izgalmasabb karakter a paleontológiában. Ő olyasvalaki, akire Magyarországnak nagyon büszkének kellene lennie.
Nem hiszem, hogy itthon nagyon sokan ismernék a nevét.
Romániában is ez a helyzet. Emlékszem, Mátyás egyszer csinált egy mini kísérletet, körbekérdezett a helyi magyarok között, hogy ismerik-e a nevét. Nagyon kevesen tudták, ki ő, legtöbben csak a kastélyát ismerik. Akárhányszor Romániában dolgoztam, valahogy éreztem a jelenlétét. Mátyásnak volt egy rituáléja, néha eltemetett a földbe egy üveg sört Nopcsának. Ez segített számára összekötni a jelent és a múltat.
Általában nem úgy gondolunk a Kárpát-medencére, mint potenciális dinoszaurusz-lelőhelyre, mert csak nemrég kezdtek el itt komolyabb mennyiségű fosszíliát felfedezni. Ez viszonylag új lelőhely?
Abszolút. Úgy gondolom, hogy sok dokumentumfilm is úgy mutatja be a dinoszaurusz-lelőhelyeket, mintha az mind a kietlen sivatagban lenne, száraz, meleg helyeken. Persze találunk ilyen környéken is maradványokat, Új-Mexikóban például sokat dolgoztam, és ezek a helyszínek tényleg így néznek ki. De nem csak ilyen helyeken lehet maradványokat találni. Gyakorlatilag bárhol lehet fosszília a világon, ahol a megfelelő időszakból maradtak fenn sziklák. A Kárpát-medencében is van ilyen, Romániában is, Magyarországon is, csak tudni kell, hol keresse az ember. De ezek a lelőhelyek meglehetősen újak. A fiatalabb generációnak van elég energiája és lelkesedése, hogy új helyeken keressen. Rengeteg fiatal diák van Magyarországon és Romániában is, akik érdeklődnek a dinoszauruszok iránt, úgyhogy a jövő elég ígéretes, amíg van elég pénzügyi támogatás a diákok számára, van elég hely az egyetemeken, és vannak múzeumok, amelyek kiállítják a fosszíliákat.
Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy a fosszíliavadászat aranykorában élünk. Ennyire felgyorsult a folyamat? Segít a technológia fejlődése?
Igen, úgy gondolom, ez az aranykor. Amikor ezt mondom, alapvetően két dologra gondolok: az egyik az, hogy napról napra egyre több fosszíliát fedezünk fel, a másik pedig az, hogy egyre többet tudunk meg a dinoszauruszokról. Nagyjából ötven új fajt fedezünk fel egy évben. Ez statisztikailag hetente új fajt jelent. És nemcsak a gazdagabb országokban, mint amilyen Kanada, az Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa, hanem az egész világon: Argentínában, Brazíliában, Mongóliában, Dél-Afrikában, rengeteg helyen. A szakma is egyre sokszínűbb, egyre több a női paleontológus. És persze a technológia fejlődése is segít, olyan eszközök állnak a rendelkezésünkre, amelyek korábban nem. Használhatunk például CT-gépeket, hogy belelássunk a dinoszauruszkoponyákba, és megbecsülhessük, hogy mennyire voltak okosak, mennyire láttak jól, milyen volt a hallásuk. Nagyteljesítményű mikroszkópokkal vizsgáljuk a tollaik pigmentjeit, hogy megmondhassuk, milyen színűek voltak. Még a közelében sem vagyunk az összes dinoszauruszmaradvány felfedezésének.
Decemberben mi is megírtuk, hogy egy épségben fennmaradt dinoszauruszembriót találtak egy kínai múzeum tárlatában, ebben a felfedezésben pedig önnek is volt szerepe. Gyakori eljárás ez, amikor régi gyűjteményeket néznek át újra?
Örülök, hogy önök is megírták, nagyon izgalmas felfedezés volt! Gyönyörű fosszíliáról beszélünk, az egyik legszebb, amit valaha láttam. Adott egy dinoszaurusztojás, nagyjából 15 centiméter hosszú, és benne egy gyönyörű kis csontváz, egy összekuporodott embrió, készen a kikelésre. Talán egy-két napja lehetett hátra, mikor sajnos valószínűleg egy talajcsuszamlás eltemette.
A tojást 20 évvel ezelőtt találták Dél-Kínában. Sokat dolgoztam arrafelé én is, ezért egy kolléga meghívott, hogy nézzek rá. A múzeumban vigyáztak rá, nem felejtették el, csak nem volt meg a technológia, amivel megvizsgálhatták volna. Tudták, hogy dinoszauruszé, tudták, hogy embrió van benne. A kínai kollégák felnyitották, óvatosan leszedtek róla pár apró szilánkot, hogy belenézhessenek. Látták, hogy kis csontokat rejt. Óvatosan tovább bontották, így jöttek rá, hogy gyakorlatilag egy egész, teljesen épen fennmaradt embrió van benne. Ez egy gyönyörű példája annak, hogy az évekkel ezelőtt talált fosszíliát csak most sikerült megérteni, mert most vannak meg az eszközeink arra, hogy megfelelően vizsgáljuk.
A paleontológiában gyakran történik ilyesmi?
Igen, viszonylag gyakori dolog. A munka legnagyobb része terepen történik persze, de sok időt töltünk el múzeumokban is, korábban talált fosszíliákat vizsgálva. Az új technológiák segítségével olyan maradványokat is újratanulmányozhatunk, amiket például Nopcsa talált száz évvel ezelőtt. Neki nem volt CT-gépe. Nem volt nagyteljesítményű mikroszkópja. Ezért is olyan fontosak a múzeumok, biztonságban lehet tartani a leleteket addig, amíg újra nem vizsgáljuk őket. Így működik a tudomány. Mindig újra vizsgálunk, újabb hipotéziseket állítunk fel, tesztelünk, és ez az embrió jó példája ennek. Ugyanez történik például azzal a teóriával is, hogy a dinoszauruszok hogyan pusztultak ki.
Ezzel is zárul a könyve: az éppen aktuális tudományos állásponttal a dinoszauruszok kihalását illetően. Mennyit tudunk erről most biztosan?
Ma már elég jól értjük, mi történt a kréta kor végén. Tudjuk, hogy volt egy kihalási esemény. Azt is, hogy nemcsak a dinoszauruszok tűntek el, hanem a fajok nagyjából 75 százaléka törlődött a Föld színéről. Azt is tudjuk, hogy az egész viszonylag gyorsan történt. Kimutatható, hogy azután jelentkezik a kihalási esemény, hogy a rétegekben irídium jelenik meg, ami nagyon ritka elem a Föld felszínén, de a világűrben nagyon gyakori. Ez az irídiumréteg volt az, ami miatt Walter Alvarez és csapata 1980-ban megalkotta az elméletet, hogy egy üstökös vagy aszteroida lehetett az, ami becsapódott a bolygóba, óriási környezeti pusztítást okozott, és mind a kihalási hullámért, mind az irídiumért felelős. Ez, amikor először megfogalmazták, nagyon provokatív ötlet volt.
Ma már tudjuk, hogy biztosan egy aszteroida volt a ludas. Megvan a becsapódási kráter is Mexikóban, óriási, 150 kilométer széles.
A kérdés az, hogy csak ez az aszteroida felelős a dinoszauruszok haláláért, vagy voltak más faktorok is. Rengeteg vulkán tört ki például ebben az időszakban a mai India területén. Változott a tengerszint, a hőmérséklet. A korszak végén rengeteg minden történt egyszerre, de minél többet tudunk a dinoszauruszokról, annál biztosabbnak tűnik, hogy végül mégis csak az aszteroida a felelős. Ezért olyan fontosak például a romániai leletek is: az utolsó dinoszauruszok közé tartoznak, a kréta korszak vége felé éltek. A kihalás nagyon hirtelen történt, egészen addig a dinoszauruszok jól érezték magukat. Néhány tízezer évről beszélünk, ennyi idő alatt haltak ki teljesen ezek az állatok. A becsapódás borzasztó esemény lehetett: az aszteroida 10 kilométer széles volt, és gyorsabban haladt a világűrben, mint egy kilőtt golyó. Milliárdnyi atombomba erejével érte el a Földet, tüzeket, cunamikat, földrengéseket okozva. És váratlanul jött.
A dinoszauruszoknak fogalmuk sem volt arról, mire számítsanak. 150 millió éven keresztül a tápláléklánc csúcsán voltak, nagyon sokáig domináns fajként, a bolygó szinte minden pontján éltek. Tökéletesen alkalmazkodtak a környezetükhöz. Amikor az aszteroida jött, olyan gyorsan megváltoztatta a környezetet, hogy a dinoszauruszok nem tudtak alkalmazkodni.
Ez azt jelenti, hogy még a legsikeresebb állatok sem tudtak megküzdeni a hirtelen jött klímaváltozással.
Gondolja, hogy a dinoszauruszok kihalása tanmese lehet nekünk embereknek is, ahogy a klímaváltozáshoz próbálunk alkalmazkodni?
Úgy gondolom, hogy nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi világunk is nagyon gyorsan változik. A dinoszauruszokat ma alapvetően nagyon jópofa állatoknak tartjuk. Bemegy az ember egy múzeumba, beáll egy T. rex vagy egy Triceratopsz csontváza alá, és elámul tőle. Sokkal csodálatosabbak, mint bármilyen vízi szörny, unikornis, sárkány, bármi, amit az emberiség valaha kitalált magának. És valóságosak voltak. De tudományos szempontból is fontosak, mert ők azok az állatok, amelyek előttünk uralták a bolygót. Azzal, hogy tanulmányozzuk őket, láthatjuk, hogyan reagáltak a hirtelen környezeti változásokra. Hosszú ideig nagyon jól alkalmazkodtak: a hőmérséklet megemelkedett, a tengerszint változott, de az állatok túléltek.
Amikor az aszteroida becsapódott, a változás olyan gyors és drámai volt, hogy már nem tudtak adaptálódni. Ez egy jó példa az emberiségnek: nézzétek, a dinók előttünk voltak a világ csúcsán, mégis történhetett velük ilyesmi. Hogyan reagálnánk mi? Hogyan reagálna a körülöttünk lévő ökoszisztéma? A dinoszauruszoknak soha nem volt olyan tudás a birtokában, mint mi. Mi tudjuk, hogy a világ nagyon gyorsan változik.
