Az 1241 tavaszán a Sajó-mentén vívott „muhi” csata a korszak legnagyobb szabású összecsapása volt, amelyről a mongol források is elismerik, hogy a birodalmuk történetében az egyik legkeményebb összecsapásának bizonyult. Sőt, egy ponton csaknem fel is adták azt. Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy a tatárok győzelmet arattak: egyházi és világi előkelők maradtak holtan a helyszínen, Kálmán királyi herceg halálos sebet kapott, IV. Béla pedig az életéért futott. A magyar had szétszóródott, részben megsemmisült, az ország keleti és középső része védelem nélkül maradt az ellenség kényének kedvének kiszolgáltatva.
Egész országrészek váltak pusztasággá, és a mongolok brutális kegyetlensége nemcsak a ma emberét, de a sokat látott, lágyszívűnek cseppet sem nevezhető európai közvéleményt is elborzasztotta. Ahogy egy későbbi siratóénekben leírták: „Mind hanyatlunk a halálba, / híres harcosok levágva,… / Vére omlik asszonyoknak, / kisfiúk már nem zsibongnak, / szenny és szégyen vár a lányra, / agg és aggnő kardra hányva, / mindnek vére ontatik.”
Korábban a szakemberek úgy gondolták, hogy a szemtanúk leírásai a borzalmakról talán túlzóak lehetnek, ám a legújabb kutatások egyre több közvetlen és közvetett bizonyítékkal támasztják alá, hogy bizony igazat szóltak.
Mindezek értelmezését is tűzte ki célul az ELTE vezetésével és számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport. A „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” című projekt modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit. A részletekről, új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számolunk be a 24.hu-n, a folytatásban Dr. Laszlovszky József régésszel, a Közép-európai Egyetem (CEU) professzorával beszélgettünk arról, hol volt a legnagyobb a pusztulás, mi indokolhatta a mongolok brutalitását, illetve miként próbálta megvédeni magát a magára hagyott falvak lakossága.
Első a győzelem kivívása
Közvetlenül a Sajó-menti csata után legalább három, de inkább több nagyobb létszámú mongol had tartózkodott a Magyar Királyság területén. A muhi térségében harcba bocsátkozó fősereg a Vereckei-hágón át érkezett, a Sajóig vezető útján rabolt, fosztogatott és gyújtogatott, de komoly pusztítást nem végzett:
Tudták, hogy jelentős ellenállásra számíthatnak a királyi had részéről, ezért siettek, nyilvánvalóan a legmegfelelőbb helyet akarták kiválasztani a sorsdöntő ütközethez, ahol saját taktikájukat kényszeríthették rá a magyar seregre
– mondja a 24.hu-nak Laszlovszky József.
A győzelem után ez a kontingens vélhetően – ha csak átmenetileg is, de – részekre szakadt, egy jelentős csoport IV. Bélát próbálta kézre keríteni, mások a menekülőket üldözték. A Kárpátok hágóin még legalább két ponton törtek be az ellenséges erők, írott források sora számol be a nagyarányú pusztításról, amit Erdélyben véghez vittek, miközben az ország közepe felé haladtak.
A központi területeket dúlták
És hogy teljes legyen az átkarolás, egy harmadik sereg Szilézián keresztül Morvaországba vonult, majd északnyugatról tört a Kárpát-medencére. E hadműveletre a bekerítésen túl még egy nyomós indok mutatkozott, mégpedig a lengyel haderő szétzúzása.
A Piastokkal fennálló remek családi kapcsolatok révén ugyanis Béla joggal remélhetett katonákban kifejezhető segítséget II. (Jámbor) Henrik lengyel nagyfejedelemtől, ezt akarták a tatárok meggátolni. Szinte a Sajó-menti csatával megegyező időpontban, 1241. április 9-én a legnicai csatában a mongolok fényes győzelmet arattak, Henrik is életét vesztette a harcban.
Említettük, hogy ez a sereg Morvaország felől jött, de mozgását illetően innentől kezdve nagy a bizonytalanság. Jelentős erőről van szó, amely valahol valamikor elérte a Dunát, és a pusztítás nyomaiból ítélve a bal parti mellékfolyók völgyeit dúlta végig. Nem tudjuk, hogy aztán egyesült-e a fősereggel és az Erdélyből érkezőkkel, de a lényeg, hogy 1241 nyarán és őszén a mongolok fő tevékenységi területe az ország központi része, azaz az Alföld déli, délkeleti tájai egészen a Duna vonaláig.
– ahogy arról az egyik szemtanú, Rogerius mester részletesen beszámol Siralmas énekében. Számos település és velük együtt gyakran a helységnév is eltűnt, a tatárjárás után többé nem (vagy földrajzilag nem ugyanott) fordul elő az oklevelekben. A Kiskunság és Nagykunság, mint tájegységi elnevezés mögött is a korábbi pusztulást találjuk: IV. Béla a lakatlanná vált területre telepítette később a kunokat.
Elásott kincsek
Hazánk keleti részén gyakorlatilag nem maradt település érintetlenül, csaknem 800 év távlatából viszont a régészek elsősorban a legnagyobb pusztítások helyszíneit tudják azonosítani. A legújabb kutatások nemcsak kiegészítik, de árnyalják is mindazt, amit eddig szinte kizárólag írott források alapján tudtunk – vagy pontosabb úgy fogalmazni, hogy amire következtettünk.
Nem megyünk bele mélyen a szakmai részletekbe, Laszlovszky József három olyan, újdonságnak számító tényezőt említ, ami nemcsak a kutatók számára hordoz rengeteg információt, de a laikusnak is segít megfoghatóbbá tenni a tragédiát.
Az egyik, hogy az utóbbi időben egyre-másra kerülnek elő a korra datálható kincsleletek. Ilyeneket korábban is találtak már, de számuk egyre gyarapszik, többek között a fémkeresős kutatásoknak köszönhetően. Múzeumaink százszámra őriznek edényekben vagy textilbe tekerve elásott érméket, ékszereket, amelyeket a menekülők rejtettek – reményeik szerint – biztonságos helyre. Még úgy is rengeteg a lelet, hogy ezek általában útépítéskor, alapozáskor, szántás során bukkannak elő a földből, így vélhetően nem mindegyik jut el a tudomány képviselőihez.
A kincsleleteket a térképre helyezve egyeznek az írott források beszámolóival: ott sűrűsödnek, ahol a mongolok több időt töltöttek, nagyobb pusztítást végeztek
– magyarázza a szakember. Hozzáteszi, Erdélyben érdekes módon nem ismerünk ilyeneket, pedig ott is jelentős pusztulással számolhatunk – erre a furcsa ellentmondásra tehát meg kell találni a választ. A legnagyobb számban a fent említett tájakon, elsősorban az Alföldön, azaz az ország közepén, a Duna balparti mellékfolyóinak mentén, illetve nagyjából a Székesfehérvár és a Duna közt húzódó területen bukkantak elő ilyenek.
Az értékek elrejtése sokat elárul az akkori kaotikus viszonyokról és a páni félelemről is. A hírek futótűzként terjedtek a kíméletet nem ismerő ellenség közeledéséről, az emberek nem tudták, merre meneküljenek, hol és mikor ütköznek portyázókba. Arany vagy még inkább ezüst ékszereiket, a korszak jellemző ezüstpénzeit, vagyis felhalmozott vagyonukat és ékszereiket sem merték magukkal vinni meneküléskor, inkább elásták. Ráadásul maga a tény, hogy a kincseket mi találjuk meg, két dolgot jelent.
Egykori tulajdonosuk nem tudott érte visszamenni, mert megölték, illetve a dúlás nyomán annyira megváltozott a táj, hogy már nem talált rájuk. Persze a régészek nem tudnak az összes elvesztett vagy elpusztult vagyonnak a nyomára akadni, hiszen a korszakban a gazdagság jobbára földben vagy állatokban volt kifejezhető.
A terror a hódítás alapja
A kiskunsági Szank templomának a közelmúltban történt feltárása is sokatmondó eredménnyel járt. A templomot jókora árokkal vették körül, ráadásul nagyon gyorsan – erre utal, hogy még a templom körüli temető sírjainak egy részét is átvágták vele, nem volt idő tervezni, kegyeleti okokat figyelembe venni. Az árokban több holttestet is találtak, akik a mongol támadásnak estek áldozatul, hősiesen védve településüket és a környék lakóit. Az egyikük nyakában egy, a mongolok által használt csont nyílhegy volt. A Rosta Szabolcs által vezetett ásatás tehát egy falu végnapjait tárta fel, a küzdelem és a sokáig temetetlen halottak egyértelmű régészeti nyomaival.
A modern régészeti technikáknak köszönhetően pedig már azt is tudjuk, az ott „látottak” általánosak voltak a tatárok által keményen pusztított területeken. A lakosok egy-egy jól védhető, stabil kőépület – általában a templomok voltak ilyenek – köré gyűltek, sáncot emeltek, és árkot ástak maguk köré védelmi célból. Bármilyen furcsán hangzik, de talán épp ez az elkeseredett, és minden esetben eredménytelen védekezés volt a vesztük oka, pontosabban ez is magyarázhatja a mongolok elképesztő kegyetlenségét, amivel a települések teljes lakosságát lemészárolták.
A tatárok ugyanis nem tűrték az ellenállást. A Sajó-menti győzelem után a területet a magukénak, lakosságát a nagykán szolgáinak tekintették, főben járó bűn volt a szemükben, ha valaki ezek után megtagadta az engedelmességet. Főleg, ha fegyvert is ragadott.
Ez persze nem azt jelenti, hogy aki behódolt, az élhette tovább az életét, sőt: a mongol hódítás a tudatos erőszakra, megfélemlítésre, terrorra épült – de ha a lakosok megbékéltek a sorsukkal, tűrték, hogy rendszeresen kirabolják őket, erőszakot tesznek rajtuk, akkor nem kellett mindenkinek meghalnia. Ugyanakkor a magukat megadó népesség kardforgatásra alkalmas része, akár már másnap a támadó mongolok seregének első sorában harcolt – mert mást nem tehetett – saját népe ellen, vagy éppen élő „ároktölteléknek” használták őket a tatár csapatok.
Templomok és helységnevek
A pusztulás régészeti nyomai mellett más, talán kevésbé látványos jelei is vannak a kegyetlen hódításnak: kissé szakmaibb, ám érdekes a településnevek alakulása. Már a nagy középkortörténész, Győrffy György is felvetette, hogy az -egyház, -egyháza utótagú helynevek feltehetően azon településeket jelölik, ahol a romos templomon kívül más nem maradt a tatárok elvonulása után. Az új kutatás pontosabb adatsorok segítségével újraértelmezte ezt az elméletet, és arra jutott, hogy több rétege van az ilyen helyneveknek. A Fehéregyház, mint helységnév az ország peremterületein is megtalálható volt, és külön csoportot alkot.
Ám az összességében sokkal nagyobb számban megfigyelhető, mindenféle előtaghoz kapcsolódó -egyház, -egyháza utótagos nevek (például Olaszegyház, Kéregyház, Nyíregyháza, Hódegyház stb.) a középkorban óriási koncentrációt mutatnak az ország összterületéhez képest viszonylag kisebb területen: háromnegyedük az Alföld említett, legnagyobb pusztításnak kitett tájain állt.
Jelzésértékkel szolgálnak ma is álló Árpád-kori templomaink is – már csak a puszta létezésükkel. A tény, miszerint megmaradtak, arra utal, hogy vagy elkerülték a tatárok, vagy maradt a népesség, amely újjá tudta építeni – nem véletlenül Nyugat-Magyarországon találjuk a legtöbbjüket.
A Dunát védhették
Nem tudjuk, hogy ebben az időszakban, 1241 tavaszán és őszén hány ártatlan embert ölhettek meg, ezres, tízezres vagy még ennél is nagyobb tömegről lehet szó. Az oklevelekben található helynevek vagy éppen az elnéptelenedett falvakat említő írott szövegek alapján történészek különféle becsléseket fogalmaztak meg a pusztulás mértékéről. Akadtak olyan kutatók, akik egyes régiókban 70–80 százalékos vagy akár még ennél is nagyobb település-, illetve népességpusztulásra következtettek.
Mások ezt túlzó mértéknek tartják, de az ország egészére nézve még becsléseket is alig lehet megfogalmazni, hiszen hiányoznak azok az adatok, amelyek alapján a veszteségeket számszerűsíteni lehetne. Nem tudjuk azt sem kiszámítani, hogy az egész országnak mekkora lehetett ekkor a népessége,
Ezek közé számolhatjuk a harcokban elesetteket, a lemészároltakat, de azokat is, akik a pusztulást követő éhínségben haltak meg. És abban is biztosak lehetünk, hogy a legjobban pusztult terület az ország keleti fele, azon belül is az Alföld egy része lehetett. A Dunán innen a tatárok azt tettek, amit csak akartak, a folyón való átkelést viszont ekkor még nem kockáztatták meg. Furcsa ez annak tudatában, hogy a kor legprofibb haderejéről beszélünk, ráadásul e műveletnek is a mesterei voltak.
A választ ismét az utóbbi idők kutatásai adhatják meg, amelyek szerint nyugaton maradt még ütőképes magyar haderő, IV. Béla pedig a Sajó-menti csata után a Duna védelmi vonalára alapozta a maradék területek védelmét. A mongol vezérek kockázatosnak tartották az átkelést egészen addig, míg a szokatlanul hideg tél miatt a folyó be nem fagyott. Közben a királynak még az ország közepétől távoli Zágrábból is tovább kellett menekülnie, üldözői vérebként eredtek a nyomába.
Ezekről is beszámolunk majd sorozatunk további részeiben.
