A Mongol Birodalom szédítő sebességgel igázta le Ázsia, Kelet-Európa és a Közel-Kelet megrendíthetetlennek hitt államait, és utólag azt mondhatjuk, a tatár hódítás a magyar történelemben is új korszakot nyitott. Az 1241-es muhi csata (vagyis helyesen: Sajó-menti csata) előestéjén a Kárpátokon belülről nézve úgy tűnt, a pokol készül rászabadulni az országra, a tét a Magyar Királyság puszta léte. Sőt, a külföldi krónikák közül olyan is akadt, amely szerint a tatárjárás nyomán az ország teljesen elpusztult, megszűnt létezni.
A vesztes ütközet után az utókor gyakran illette IV. Béla királyt azzal a váddal, hogy felkészületlen volt, hibás döntéseket hozott, elhanyagolta a mozgósítást, gyenge haderőt állított ki, satöbbi. Nyilván voltak hibák, tévedések azon túl is, hogy a belviszályok a lehető legrosszabb pillanatban vezettek a kunok erős hadinépének távozásához. A csatát elvesztettük, a tatárjárás mintegy másfél év alatt elképesztő pusztulást és szenvedést hozott, de mindezt erős túlzás egyedül a király nyakába varrni.
A magyarországi tatárjárás modern szemléletű, széleskörű feltárására tudományágak összefogásával alakult kutatócsoport az ELTE-n „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven. A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számolunk be a 24.hu-n, a magyar mozgósításról, a szemben álló két sereg „erőviszonyairól” most Dr. Laszlovszky József régésszel, a Közép-európai Egyetem (CEU) professzorával beszélgettünk.
Felkészült arra, amire lehetett
Többször írtunk arról, hogy a magyar királyi udvar kiváló információkkal rendelkezett a Mongol Birodalom terjeszkedéséről és erejéről, részben az Árpádok orosz kapcsolatainak, részben Julianus barát két keleti útjának köszönhetően. Kijev 1240-es eleste után pedig az ellenség már közvetlenül magyar hatalmi érdekszférában jelent meg a Kárpátoktól keleti és északkeleti irányban.
A Kunországban (a mai Moldva) működő magyar térítőpüspökség, illetve az orosz családi kapcsolatok révén innentől még intenzívebbé vált az információáramlás.
Nem igaz, hogy IV. Béla nem készült a tatárok ellen. Olyanra nem készült, amiről nem lehetett tudomása, nem volt tapasztalat sehol Európában: arra a rendkívüli hadi gépezetre, ami végül az országra szakadt
– fogalmaz a 24.hu-nak Laszlovszky József.
Az persze továbbra is kérdés marad, hogy a vereséghez mennyiben járult hozzá az országban tapasztalható széthúzás, vagy a király politikájával egyet nem értő egyes csoportok hatása, amelyekről sokat és részletesen ír az események egyik krónikása, Rogerius mester. Azt mondhatjuk ugyanakkor, hogy a király megtett mindent, ami keleti támadás esetén bevett gyakorlat, vagy úgy is mondhatjuk, a kidolgozott, működő magyar stratégia az volt: lezárta az ország keleti „kapuit”, és elrendelte a mozgósítást az ország teljes területén. Nézzük ezeket részleteiben.
Váratlan volt ez a gyorsaság
Miután hírek érkeztek arról, hogy a tatár seregek megindultak az ország felé, Dénes nádor a király közvetlen környezetében tartózkodó vitézekkel keletre ment. Nem tudjuk, hogy útközben csatlakoztak-e hozzá további katonai erők, de ez már egyrészt önmagában nagyobb mozgósítás volt, másrészt biztosan állíthatjuk, hogy idejekorán jelentős hadsereg érkezett a keleti határra. Ezt önmagában az is világosan jelzi, hogy a nádor, vagyis a király utáni második ember vezette ezt a katonai egységet. A feladata az volt, hogy több ezernyi fa kivágásával, úttorlaszok emelésével áthatolhatatlan akadályt emeljen a Kárpátok legszűkebb hágóin, ösvényein, magyarán elzárja az ország keleti kapuit.
Ehhez a meghódított népek köréből kényszerrel besorozott férfiak ezreit alkalmazták napi 24 órában, rabszolgamunkával, az emberéletekre senki nem volt tekintettel. Olyan gyorsan megtisztították az utat, ami elképzelhetetlennek tűnt. Rogerius szerint – aki az egyik legfontosabb forrásunk – a nádor a hadával ott állomásozott a keleti kapuknál, de a hirtelen rázúduló mongol csapatokat nem tudta megállítani, és szinte minden emberét megölték a hatalmas nyílzáporral támadó tatárok.
Ő maga kevesekkel együtt lóhalálában tért vissza az ország közepébe, Budára (Óbudára), ahol a böjti időszakot töltötte a király. A vereség és a támadás hírére IV. Béla, akit megdöbbentett a tatárok gyors előrenyomulása, a környezetében lévő világi és egyházi vezetőket azonnal elküldte: mindenki szedje össze hadi népeit, és haladéktalanul térjen vissza hozzá a csapataival. Eközben a tatár sereg, pontosabban annak előőrsei végigszáguldottak az ország keleti részén, és a Dunáig eljutva Vác környékét dúlták, majd Pest ellen fordultak.
Eközben Pesten gyülekezett a magyar had, és ezen a ponton érdemes megállnunk néhány mondatra. Több ezer, szélsebesen mozgó, keményen harcoló tatár lovasról lévén szó a magyarok nem tudták, nem tudhatták, hogy ezek csupán az előőrsök, és nem a mongol derékhad.
Ha tisztában vannak ezzel, talán nem kezdik őket diadalittasan üldözni, amikor azok minden összecsapás után rendre megfutottak, és talán nem sétálnak bele a Sajó partján felállított kelepcébe. Hiba volt, de akkor és ott nehéz bárkinek is mulasztásként felróni, hiszen Európa akkor már jó három évszázada nem igazán találkozott ilyen harcmodorral, és ilyen méretű, keletről érkezett hadsereggel.
A király katonái
Az Árpád-korban a mozgósítás és a haderő összetétele is némileg más volt, mint ahogy akár a kései középkorból ismerjük a nemesi bandériumokat és a zsoldosseregeket. Anélkül, hogy belemennénk a XIII. század elejének társadalmi és közigazgatási részleteibe, témánk szempontjából a lényeg: a haderő gerincét a királyi vármegye különféle jogállású lakossága adta, az úgynevezett királyi várnépek, illetve azok különféle csoportjai.
Olyan emberekre kell gondolnunk, akik rendszeres katonai kiképzésen, gyakorlatozásokon vettek részt, szükség esetén pedig hadba kellett vonulniuk. A hadba hívhatók másik csoportja bizonyos mentességekért tartozott katonáskodni, illetve a hadsereg részét képezték a méltóságviselők kíséretét alkotók, valamint az egyházi lovagrendek is, a korszak legképzettebb és legjobban felszerelt katonai egységei.
Kiváltságos társaság volt, képzett, jó haderő, a vármegyék hálózatára építő összetett rendszer remekül működött több évszázadon keresztül
– mondja a szakember.
Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy bár a megelőző 300 évben a szélrózsa minden irányából érkezett támadás a Magyar Királyság ellen, akár a kor olyan „nagyhatalmai”, mint Bizánc vagy a Német-Római Császárság felől, általában egyik sem jutott el az ország központi területéig, illetve nem tudta tartósan megszállás alatt tartani még hazánk egyes részeit sem. Ugyanez érvényes a keletről érkező különféle támadásokra is, legyen szó akár a besenyőkről vagy a kunokról.
A muhi csatához kapcsolódó veszteséglistákból kirajzolódik, hogy a magyar elit nem próbált távol maradni, másként fogalmazva nem „szabotálta” a mozgósítást: a Sajó mellett egyházi és világi főméltóságok álltak személyesen, fegyvert ragadva a IV. Béla mellett.
Tény, hogy a XII. század végétől a társadalmi változások, királyi adományozások egyre inkább kezdtek „belekavarni” a királyi vármegyék szerkezetébe – az 1222-ben kiadott Aranybulla célja is az volt, hogy az újonnan kialakult feszültségeket enyhítse. Az átalakulóban lévő katonai rendszer viszont ekkor még működött, igaz, annyira már nem jól, hogy a mongolok ellen is hatékony legyen, de ez önmagában nem a létszámon múlt.
Véres kard
Képzeletünkben a középkori hadba hívás „eszközeként” megjelenik a véres kard vagy nyárs látványos motívuma: vajon IV. Béla is így hívta harcra a magyarokat? A válasz egy bátortalan talán. A források nagyon ritkán írnak ilyesmiről, a szórványos említésekből a következő bontakozik ki.
A szokás leggyakrabban az Erdéllyel kapcsolatos dokumentumokban említik, de bizonyosan sokkal tágabb területeken létezett. Kézai Simon krónikája nyomán Werbőczy István 1514-ben befejezett Tripartitum című művében a hunokra hivatkozva azt írja:
mikor (…) a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunok lakása helyén és táborában, vérbe mártott tőrt vagy kardot hordozzanak körül, és hangozzék a hirdető szó: mondván: »Istennek szava, és az egész közönséges parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel vagy a mint teheti, a közönség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen«.
A véres kard körbe hordozásának szokása tehát jelen volt Magyarországon, de nem tudjuk, hogy vajon a tatárok elleni hadba híváskor is szerepet kapott-e. Nem zárhatjuk ki, de közvetlen bizonyítékokkal sem lehet alátámasztani.
Kiegyenlített létszám
Laikusként, főleg a jelenből visszatekintve nyilván fontos, hogy magyar részről mindenki ott volt-e, akinek ott kellett lennie, illetve milyen számarányokkal állt fel a két oldal. A válasz rendkívül nehéz, a források hatalmas szórást adnak, a korabeli számadatok megbízhatatlanok.
A régészprofesszor úgy véli, a Sajó-menti csatában részt vett magyar sereg legfeljebb tízezres nagyságrendű lehetett, és nagyjából ennyi harcost számoltak a mongolok is. Nagyon komoly létszám volt ez akkoriban, keleti kútfők is megerősítik, hogy
Azt mondhatjuk tehát, hogy a királyi had a csatára alapvetően egyben volt, IV. Béla nem késlekedett a mozgósítással, nem vette félvállról a fenyegetést. Azt viszont nem jelenthetjük ki, hogy „egyes” alakulatok nem késték le az összecsapást, ugyanakkor az is látszik, hogy a tragikus vereség és a király menekülése után volt még Magyarországon katonai potenciál. Jelen tudásunk szerint nagyrészt ennek tudható be, hogy később, a Dunántúlra átcsapó tatárok már nem okoztak annyira brutális pusztítást, mint a keleti részeken.
Három tatár sereg
A magyar had tehát sem létszámban, sem harcerőben nem maradt el lényegesen az ellenségtől, a forrásokban szereplő 40–100 ezres tatár seregnek a muhi csatában azonban nyoma sem volt. Akkor miért szenvedtünk mégis megrendítő vereséget? Mert a mongolok olyan rendkívüli hadviselő félként jelentek meg, amely ellen egész Európában hiányzott a tudás. Ez, vagyis maga a Sajó-menti csata lesz a következő cikkünk témája.
A folytatás szempontjából fontos még, hogy Muhinál csak a mongol sereg egy része volt jelen. Egy másik, hasonlóan jelentős kontingens két nappal korábban, április 9-én verte tönkre a johannita lovagok, a cseh és a lengyel király seregeit, hogy aztán a tervek szerint északnyugatról törjön Magyarországra. A harmadik pedig Erdélyt gyilkolva, dúlva és fosztogatva még „épp” úton volt.
Összességében tehát tényleg Góliát zuhant Dávidra 1241. április 11-én, de végezetül térjünk vissza Béla király állítólagos felkészületlenségére.
Hiányzott egy remek sereg
A Kárpátok előterében élő kunok – miután végzetes vereséget szenvedtek a tatároktól – 1239-ben Magyarországon találtak menedéket a király jóvoltából. Kiváló lépés volt ez Béla részéről, tudva, hogy a mongol támadás elkerülhetetlen. Az érkező kunok számáról ugyanúgy teljes bizonytalanságban vagyunk, mint a muhi csatában résztvevő seregek esetében. A különböző becslésekben például nagyjából 40 ezer főt számláló, harcokban edzett lovasnomád népről esik szó, de kérdés, hogy ebből mekkora volt a közvetlenül a hadi események idején mozgósítható katonai erő.
Azt azonban világosan látjuk, hogy jelentősen növelte a magyar királyi haderőt, és nem csak létszámban. Ennek egyik bizonyítéka éppen az, hogy még évtizedekkel később is meghatározó szerepet játszottak a magyar király néhány ezer fős kun segédcsapatai a régió egész történetét meghatározó nagy csatáiban.
– emeli ki Laszlovszky József.
A Mongol Birodalom egyik „alaptörvénye” volt ugyanis, hogy amely népet egyszer legyőztek, annak a nagykánt kellett szolgálnia, de a kunok ezt nem tették meg. Háborúban vesztesként a behódolás helyett ők inkább hazánkba menekültek, így ha újra „elkapják” őket, az szinte a teljes elpusztításukat, teljes alávetésüket vonta volna maga után.
A kunok azonban végül is nem vettek részt a muhi ütközetben és az ország védelmében a tatárok ellen. Elterjedt róluk ugyanis, hogy valójában ők a tatárok, illetve azok támadását készítik elő, emiatt rátörtek a vezetőjükre és megölték. Kötöny fejedelem meggyilkolása után ez az értékes és vélhetően legelszántabb haderő elhagyta a királyságot épp az utolsó pillanatban délkeleti irányban.
És nemcsak veszteséget okozott, de királyi seregeket is lekötött azzal, hogy bosszútól hajtva mindent kirabolt és felgyújtott az útja során. Óriási veszteség volt, a „mi lett volna, ha…” kérdésébe ágyazott válasz pedig úgy hangzik: a később „visszafogadott” kunok segédcsapatai nagyon hosszú időn keresztül a magyar haderő lényeges részét képezték.
