Éjszaka közepe van, és Joachim Rudolph egy folyón próbál átvergődni. Felette egy őrtorony magasodik, benne határőrök – tudja, ha meglátják, megölik. Felkapaszkodik a parton, átkúszik egy mezőn, és ahogy a nap lassan felkel, rádöbben, hogy megcsinálta. Átjutott Nyugat-Berlinbe.
Ez 1961 szeptemberében történt, kevesebb mint két hónappal azután, hogy felépült a berlini fal. A keletnémet vezetés egyebek mellett azért építette meg a falat, hogy megállítsa a jobb élet reményében nyugatra távozó emberek áradatát. Ami viszont igazán különlegessé tette ezt az építményt, az a sebesség volt, amivel felhúzták. Tízezer keletnémet katona lepte el az utcákat a legsötétebb éjszaka, szögesdrótot húztak ki és betonbarikádokat emeltek. Amikor a berliniek 1961. augusztus 13-án felkeltek, hirtelen egy fal két oldalán találták magukat: feleségeket választottak el férjüktől, testvéreket egymástól.
A szökések már aznap megkezdődtek. Egyesek csak átugrottak a szögesdrót felett, de voltak találékonyabbak is, mint az a pár, akik átúsztak a Spree folyón, hároméves lányukat egy fürdőkádban lökdösve maguk előtt. Joachim hetekig tervezte szökését, és végül megcsinálta. Beiratkozott egy nyugat-berlini egyetem mérnöki karára, és lassan éppen belerázódott volna az új életébe, amikor egy reggel kopogtak az ajtaján. Két diák volt az.
Kémek mindenütt
Miért olyan jó taxisofőrök a Stasi ügynökei? – kérdezi a régi keletnémet vicc. Mert amikor beszállsz a kocsijukba, már tudják a neved és hogy hol laksz. Az Állambiztonsági Minisztérium, közismert nevén a Stasi a keletnémet kormányzat legnagyobb hatalommal rendelkező szerve volt. A titkosrendőrség és a különféle hírszerzési szervezetek is az irányítása alá tartoztak, a küldetése pedig az volt, hogy mindent tudjon. Bár információik egy része lehallgatásokból és más hasonló forrásokból származott, a Stasi igazi erejét a beszervezett emberek tömege adta. Több százezer keletnémet jelentett a tartótisztjeinek, a lakosság nagyobb aránya, mint arra bármelyik titkosrendőrség a történelem folyamán valaha is számíthatott. 1961. szeptember 28-án éppen egy újabb embert igyekeztek beszervezni: egy Siegfried Uhse nevű fodrászt.
Elfogták, miközben csempészett cigarettát vitt egy „homoszexuális orgiára”, és megmondták neki, úgy kerülheti el a börtönt, ha aláírja a beszervezési nyilatkozatot. Az itt következők jó részét a hozzá köthető iratokból ismerjük, amelyeket a Stasi levéltárában őriznek, egy hatalmas föld alatti komplexumban, amely valaha a Stasi főhadiszállása volt. Összesen 2735 irat kapcsolódik hozzá, amelyekből mindent megtudhatunk Siegfriedről, például első ügynöki feladatát: keressen fluchthelfereket, azaz olyan nyugatiakat, akik keletieknek igyekeznek segíteni a szökésben. Tehát Siegfried éppen olyanokra volt ráállítva, mint Joachim.
Miközben Siegfried hozzálátott küldetésének végrehajtásához, Joachim és társai éppen elkezdték a munkát az alagúton. Egy temetőből loptak ásókat és csákányokat, toboroztak még egyetemistákat az ásáshoz az egyetemen, illetve meggyőztek egy gyártulajdonost, hogy a pincéjében kezdhessék meg a munkát. Aztán 1962. május 9-én a csapat elautózott a gyárhoz, levonult az alagsorba, és nekifogott az ásásnak. Haladtak tovább lefelé, amíg már nem kellett attól tartaniuk, hogy beleütköznek a vízvezetékekbe, aztán vízszintesen, keleti irányba ástak tovább. Pár hét múlva már teljesen ki voltak merülve, de még a határ vonaláig sem értek el. Két dologra volt szükségük: emberekre és pénzre.
Amerikai tévések pénze
Több ezer kilométerre, New Yorkban Reuven Frank, az NBC amerikai tévétársaság nagymenő felsővezetője azon morfondírozott, hogyan mesélhetné el a nézőknek Berlin történetét. Remek ötlete támadt: mi lenne, ha egy menekülési történetet mutatna be nekik? És mi lenne, ha lefilmezné, ahogy a valóságban egy ilyen történet kibontakozik? Ez forradalmasítaná a hírközlés műfaját! Ötletét az NBC berlini tudósítója, Piers Anderton elé tárta, aki elkezdett kutakodni.
Az alagútásók eközben pont a médiában dolgozó ismerőseik körében kérdezősködtek arról, hogy nem tudna-e valaki egy kis pénzt felhajtani. Végül találkoztak Andertonnal, és elvitték a készülő alagúthoz. Őt meggyőzte a látvány, és rögtön a főnökéhez, Frankhez fordult a kérdéssel, hajlandó lenne-e finanszírozni a társaságot. Ő igent mondott: az NBC 7500 dolláros keretig biztosít anyagi forrást az ásóknak szerszámok és építőanyagok vásárlására, cserébe a tévétársaság jogot szerez arra, hogy mindent filmre vegyen. És ezzel Frank meghozta a televíziózás történetének egyik legellentmondásosabb döntését: egy vezető amerikai csatorna beleegyezett, hogy finanszíroz egy csapat diákot, akik alagutat készülnek ásni a berlini fal alatt.
Az NBC pénzének köszönhetően a csapat (amely ekkor nagyjából tucatnyi diákot számlált) 1962 júniusának végére majdnem elérte a Nyugat- és Kelet-Berlint elválasztó határvonalat. Az alagút ekkor már nagyon profin nézett ki, Joachim főmérnökként irányította a munkálatokat. Az NBC felvételein látható, hogy villanyvilágítást építettek ki, és egy motoros kiskocsi száguldozik a lefektetett síneken. Az alagútásók nemsokára a halálzóna alatt jártak, azaz a fal előterében kialakított sávnál, amelyen állandó őrjáratok jártak.
Speciális figyelőeszközeik voltak, amelyeket időnként a földre helyeztek. Ha valami gyanúsat hallottak volna, ástak volna egy lyukat, és belelőnek, vagy beledobnak egy rúd dinamitot
– meséli Joachim.
Elárulták őket
De nem a határőrök tettek elsőként nagyobb kárt az alagútban, hanem egy eltört nyomócső, amelyből kitört a víz. Ugyan a vizet sikerült kimerni, sőt a csövet is meg tudták javítani, de az alagútnak hónapokig kellett száradnia. Az alagútépítők alagút nélkül maradtak. Aztán fülükbe jutott a hír egy, a keleti oldalt célba vevő másik alagútról, amelyet viszont az építők hagytak ott félkészen. Bár a munka fizikai részét végzők ott leléptek, a szökés szervezői még nem adták fel, és megkérdezték Joachimékat, hajlandók lennének-e segíteni. Egy csapatba egyesíthetnék a kiszöktetni tervezetteket is, és egyszerre juttathatnák át őket a fal alatt.
1962. augusztus 7-én készen álltak. Az alagút vége már ott volt egy kelet-berlini házikó alatt, és hírvivőket küldtek szét a menekülni vágyóknak, hogy itt az idő. Az egyik hírvivő egy fodrász volt. A neve? Igen, Siegfried Uhse. A Stasi arra kérte őt, hogy nyugati segítőket keressen, és ő meg is találta őket. Ez azt jelentette, hogy az akció, amelybe Joachim belesodródott, a Stasi figyelő tekintete előtt zajlott. A Stasi egyik aktája megőrizte, miként számolt be Uhse a részletekről. „Az áttörés valamikor délután 4 és 7 óra között lesz – mondta. – Száz emberre számítanak.” A Stasi így tehát rajta volt az addigi legnagyobb, Nyugat-Berlinből szervezett menekülőakción. Nem is bízták a véletlenre a dolgot.
Az alagútban Joachim és két másik építő éppen arra készült, hogy áttörje a házikó pincéjének falát. Baltákkal, kalapácsokkal, pisztolyokkal és egy második világháborús géppuskával odaverekedték magukat az alagút végéhez. Ahogy kezdték áttörni a falat, elkezdtek szállingózni a menekülni vágyó emberek is. Fogalmuk sem volt róla, hogy a Stasi ellenőrzése alatt tartja a területet, és szépen egyesével mindegyikőjüket el is kapták, majd kocsikba tuszkolva elszállították.
Joachim és két társa ekkor már a ház nappalijába igyekeztek felmászni, nem is sejtve, hogy az ajtó előtt katonák várnak rájuk. A Stasi irataiból az derül ki, hogy éppen amikor berontottak volna az ajtón, a katonák meghallották, hogy az egyik alagútépítő említést tesz egy géppuskáról. Erősítést hívtak, és vártak – Kalasnyikovjaik nem lettek volna méltó ellenfelei egy modern géppuskának. Csakhogy közben Joachimék kaptak egy üzenetet az adóvevőjükön, hogy lebuktak. Belevetették magukat az alagútba, és visszaindultak nyugatra. Néhány perccel később befutott az erősítés, a katonák elözönlötték a házat, beugráltak az alagútba, de rájöttek, hogy elkéstek. Üres kézzel azért nem kellett távozniuk, több tucatnyi foglyot kezdhettek kihallgatni.
A Stasi foglyai
Aznap éjjel mindenkit, akit az alagútnál letartóztattak, a Hohenschönhausen börtönbe szállítottak. Többségük előbb-utóbb vallott, feltárva saját szerepét a menekülési tervben. Kirakatperük után túlnyomó részüket bebörtönözték, ahol kemény fizikai munkát végeztettek velük.
Nyugat-Berlinben az alagútépítők úgy döntöttek, tesznek még egy próbát. Szeptember elejére az eredeti alagút kiszáradt, így kijelölték az akció dátumát: 1962. szeptember 14-ét. Aznap délután Joachim és egy Hasso nevű másik építő lyukat vágtak a Schonholzer Strasse 7. számú ház pincéjébe. Az egyik társuk barátnője, a 21 éves Ellen Schau, aki önként vállalkozott rá, hogy szól a menekülni vágyóknak, eközben Kelet-Berlin utcáit rótta. Nyugatnémet útlevelével viszonylag szabadon járhatott be és ki Kelet-Berlinből.
Miután átlépte a határt, három különböző presszóba kellett elmennie, hogy megadja a jelet az ott várakozóknak. Az elsőben gyufát vásárolt, a másodikban vizet. A harmadikban kávét kellett volna vennie, de az éppen elfogyott. Végül hangosan méltatlankodni kezdett a kávé miatt, és egy konyakot kért (legalább ugyanazzal a betűvel kezdődik). Csak remélni tudta, hogy a menekülők vették az adást: az alagút készen áll.
Fegyvert markolva
Miközben Ellen visszaindult Nyugat-Berlinbe, emberek kis csoportjai vették az irányt az „aláásott” ház felé. Joachim és Hasso a pincében várták őket, pisztolyaikat markolva. Kevéssel este 6 óra után lépéseket hallottak. „Ott álltunk, lélegzet-visszafojtva, fegyvereinket szorongatva” – emlékezett Joachim. Az ajtó kinyílt, és egy nő állt előtte, Eveline Schmidt, aki a férjével és kétéves lányával jött. „Sötét volt, csak egy lámpa volt a bejáratnál. Az egyik építő elvette a kislányomat, aztán mászni kezdtem” – mondta el később Eveline.
Az alagút másik végén az NBC kétfős stábja a kijáratot jelentő akna tetejénél állt. Ha megnézzük a felvételeiket, sokáig semmi nem történik, aztán megjelenik egy fehér kézitáska. Aztán egy kéz, majd végül meglátjuk Evelinét. Sár borítja és mezítláb van, cipőit elvesztette az alagútban. 12 percig tartott neki végig mászni a járaton. Ahogy felért a létra tetejére, összeesett. Az egyik NBC-s operatőr segítette oda egy padhoz, aztán egy alagútépítő a kezébe adta a kislányát. Eveline a karjaiba zárta a gyereket, orrát a nyakába fúrva.
A következő órában újabb emberek érkeznek az alagúton: az építők családtagjai és barátai. Egyikőjük, a hentes Claus, aki már korábban nyugatra szökött, egy nőnek segít végig mászni az alagúton, hogy aztán a végén jöjjön rá, a felesége, Inge az. Azóta nem látta, amióta egy évvel korábban, a menekülési kísérlet közepén elszakadtak egymástól. A nőt elfogták a határőrök, és bebörtönözték, miközben már a szíve alatt hordta közös gyermeküket. Aztán Claus felfigyel egy hangra az alagútból: egy fehérbe öltöztetett kisbabát hoz fel az egyik építő a karján. Csak öt hónapos.
Az alagút másik végén Joachim még mindig a pincében van. Egészen az utolsó pillanatig ott maradt, a legveszélyesebb helyen. 29 ember jutott át, és ő tudja, hogy ideje menni. Még egy filmrészlet maradt fenn arról az estéről: a menekültek egyesével az ajtóhoz lépnek. Kinyitják, majd kilépnek Nyugat-Berlinbe, és eltűnnek a kamera elől.
Joachim és Eveline
De nem ez volt a történet vége. Néhány hónappal később a dokumentumfilmet leadta az NBC. Bár a Kennedy elnök vezette Fehér Ház igyekezett letiltani a sugárzást (diplomáciai incidenstől tartva), Frank meggyőzte a vezetőséget arról, hogy mutassák be, és 18 millió ember ült le a képernyők elé, hogy megnézze. Az akkori kommentárok szerint „páratlan pillanata volt ez a televíziózás történetének”. Az alagútépítőknek elmondták, hogy maga Kennedy is nézte az adást, és állítólag könnyekig hatódott rajta.
Az építők közül néhányan más alagutak építésében is részt vettek (voltak, akik a La Manche-csatorna alatti Csalagútban is dolgoztak). Keleten Siegfried Uhse a Stasi egyik magas kitüntetését kapta meg azért, mert sikerült beépülnie a menekülők hálózatába.
És mi lett Joachimmal? Néhány évvel később beleszeretett Evelinébe, az első nőbe, aki átkelt az alagútján. Eveline házassága addigra véget ért, és ők egymásra találtak. Tíz évvel azután, hogy megmentette, feleségül is vette Evelinét. Mai lakásuk falán ott az a pár cipő, amelyet Joachim azután talált, hogy már mindenki kimászott az alagútból. A cipők Annett, Eveline lányának lábairól estek le. Így aztán Joachim alagútja, amely 29 embert juttatott át a berlini fal alatt, neki magának egy családot adott.
A három évtizeddel ezelőtt, 1989. november 9-én ledöntött berlini falnál összesen legalább 140 ember lelte a halálát a fennállásának évtizedei alatt. És bár a fal már csak emlék, a mögötte álló ideológia nem tűnt el teljesen. Manapság is számos fal épül világszerte, nemcsak az amerikai–mexikói határon, de Indiában, Törökországban, Marokkóban és Norvégiában is. Más-más okok vezettek el építésükhöz, de Joachim szerint egy dolog biztosan közös bennük. „Ha van egy fal, az emberek mindenképpen meg fognak próbálni átjutni rajta – vagy alatta”.
A teljes cikk és még néhány mentőakció története elolvasható a BBC History új, 2021. januári számában.
