Mintha az X-akták és a Szellemirtók közös jelenetét forgatták volna a múlt héten az Egyesült Államok északnyugati részén, a kanadai határ mellett fekvő Blaine közelében. Több mint féltucatnyi, szkafanderbe bújt ember fóliával és gyorsan keményedő habbal légmentesen lezárta egy égerfa törzsét, és az egyetlen szabadon hagyott nyílásba egy fura szerkezetet vezettek.
Komoly művelet volt
Az első betolakodókat tavaly észlelték Washington államban, a hatóságok pedig nem vették félvállról a problémát. Miután sikerült több egyedet is élve elfogni, fogselyemmel apró nyomkövetőt erősítettek rájuk, így jutottak el a fészekhez. A csaknem négy órán át tartó akció során a szakemberek egy porszívóhoz hasonló szerkezettel szippantották ki a darazsakat a hermetikusan lezárt fatörzsből.
Összesen csaknem 100 rovart sikerült ártalmatlanítani, ezt követően szén-dioxidot pumpáltak be a királynő és a lárvák elpusztítására, majd lezárták az utolsó nyílást is. A környéken csapdákat helyeztek el az esetlegesen a fészken kívül tartózkodó, később hazatérő egyedek elfogására, a fát pedig kivágják, a fészket további vizsgálatokra elszállítják.
Megvédik magukat, ha kell
Mire ez a felhajtás? Milyen veszélyeket rejthet a japán lódarázs elterjedése eredeti hazáján, Kelet-Ázsián kívül? Dr. Kovács-Hostyánszki Anikót, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársát kérdeztük.
A Kelet- és Délkelet-Ázsiában honos, Vespa mandarinia japonica nevű alfajról van szó, magyarul japán lódarázs, angol megnevezése ázsiai vagy japán óriásdarázs. Utóbbi nem túlzás, a királynő 50–55 és a dolgozók 35–45 milliméteres testhosszával ők a legtermetesebbek a lódarazsak között. Már csak méretükből adódóan is nagy mennyiségű mérget képesek az emberbe fecskendezni, már egyetlen szúrás is rendkívül fájdalmas.
Társas rovarok, fészkük védelmében közösen lépnek fel, vagyis a kutatók egyszerre több csípést kockáztattak, amikor az odújukat elkezdték bolygatni. Ez még olyan ember számára is veszélyes lehet, aki nem mutat allergiás reakciót a méregre
– mondja Kovács-Hostyánszki Anikó a 24.hu-nak az amerikai szakértők védőfelszereléséről.
Nem gyilkos
Itt nyomban álljunk is meg egy gondolat erejéig. A magyar és a nemzetközi sajtó is előszeretettel aggat húsevő, gyilkos és egyéb horrorisztikus jelzőket a japán lódarázsra, ami nyilván jót tesz az eladásoknak, de egyrészt nem igaz, másrészt feleslegesen és káros módon hergeli a közhangulatot a darázs ellen.
Ha megtámadják, akkor védekezik, és mivel ebben a kategóriában óriásnak számít, illetve a család együtt száll szembe az ellenséggel, érdemes elkerülni vele a harcot. De ettől még semmivel nem jobb vagy rosszabb, mint bármelyik lódarázs- vagy egyéb darázsfaj – itt írtunk erről bővebben az Ez az igazság a gyilkos óriásdarazsakról című cikkünkben.
Mégis, akkor miért írtuk rögtön cikkünk elején, hogy „valóban veszélyes”? Ez jön a folytatásban.
Méhek mészárosa
A globalizáció következtében a növények és a kisebb állatok ma már keresztül-kasul utazhatnak a bolygón, turisták poggyászában, konténerekben, ládákban, dobozokban megbújva akár pár nap alatt szelnek át kontinenseket. Nyilván akaratlanul, de ezt rendre ki is használják, a behurcolt, sokszor invázióssá váló fajok túlnyomó többségét az ember juttatja el új hazájába.
Így érkezett a japán lódarázs az Egyesült Államokba, kisebb rokona, az ugyancsak a Távol-Keletről származó ázsiai lódarázs pedig Európába. Bármilyen új faj megjelenése egy ökoszisztémában ugyanakkor mindenképpen kockázatos, a helyi, őshonos élővilág nem feltétlenül van rá felkészülve. Ismeretlen kórokozókat hurcolhat be, versenyre kel a hasonló életmódot folytató fajokkal az élelemért, élőhelyért, netán ragadozójukká válik, miközben saját „természetes ellenségei”, parazitái általában az óhazában maradnak.
A japán lódarázs is ragadozó, főként más darazsakat, sáskákat, és házi méheket zsákmányol, ez utóbbi okán övezi megjelenését oly nagy aggodalom: két-három tucatnyi darázs pár órán belül egy több tízezres egyedszámú házi méh családot képes elpusztítani.
Célja nyilván nem a tömegmészárlás, de másképp nem fér hozzá a harcos méhek lárváihoz, amelyek viszont saját utódainak egyik legfőbb tápláléka. Az európai és amerikai mézelő méhek teljesen tehetetlenek ellene, ezért lehet nagyon sikeres. „Otthon” ugyanis, az ázsiai házi méhek már kifejlesztették a védelmi stratégiájukat.
Megfőzik és megfojtják
A kirepülő vadászok, ha méhcsaládra bukkannak, a helyet megjelölik, és visszamennek erősítésért, hogy aztán több tucatnyian törjenek rá a kolóniára. A méhek „tudják”, hogy fullánkjaikkal semmire nem mennek, ezért cselhez folyamodnak: beengedik a felderítőt, majd egyszerre százszámra rontanak rá.
Labdát formálnak a betolakodó körül, a gömb közepén hőt generálnak és széndioxiddal árasztják el: »megfőzik« és megfojtják a darazsat
– magyarázza a szakember. Nem tudjuk, hogy a japán lódarazsakkal évezredek óta együtt élő ázsiai méheken kívül más populációk is kidolgoznának-e hasonló módszert, de nem is kellene megvárni.
Kovács-Hostyánszki Anikó szerint indokolt, hogy az amerikai mezőgazdasági minisztérium rögtön az elején hajtóvadászatot indított a behurcolt rovar ellen, terjedésének kezdeti stádiumában talán még hatékonyan fel lehet lépni ellene.
Az ökológia idegenhonos fajoknak nevezi az új területen megjelenő állatokat és növényeket. Ha ideális környezetbe, optimális körülmények közé kerülnek, sokszor kezdenek intenzív terjeszkedésbe, ilyenkor – a tudomány által használt sarokszámok, definíciók alapján – már inváziós fajként tekintünk rájuk. Ebben a stádiumban gyakorlatilag már tehetetlenek vagyunk.
A már említett ázsiai lódarázs nagyjából 15 év alatt Franciaországból kiindulva meghódította a környéket, ma már Angliában, Spanyolországban és Németországban is inváziós fajnak számít, kiirtása lehetetlen.
A poszméh és a paradicsom
És ha azt gondolnánk, hogy azok a gonosz darazsak Ázsiából, jó ha tudjuk: oda-vissza működik a dolog, távoli tájakon a mi kedves állataink a kártékony, veszélyes betolakodók. A teljesen ártalmatlan földi poszméh például hazánkban is őshonos, a „duci” rovar hatalmas potrohát riszálva repül, testét bársonyos szőr borítja, az ember hamar megkedveli.
Olyan vadméh, amit lényegében már domesztikáltunk, de nem a méz miatt, hanem beporzóként vesszük igénybe a szolgáltatásait, világszerte élénk kereskedelme folyik
– emeli ki az ökológus.
Paradicsom beporzására ideális, a módszerre magyar szó nincs, angolul „buzz pollination”. Ormótlan teste miatt nektárgyűjtés közben, a virágon csüngve is élénk szárnymunkára van szüksége, a „döngicsélés” keltette rezgéstől pedig a paradicsom virágának portokjai felpattannak, és a kiszabaduló virágporral már megtörténhet a beporzás.
Csakhogy Ausztráliában, Dél-Amerikában, Japánban a gazdák üvegházaiból meglépett egyedek elterjedtek a vadonban, új betegségekkel árasztották el az őshonos rokonfajokat, illetve sok helyen elkezdte kiszorítani őket a táplálkozó és fészkelő helyekről.
Kiemelt kép: Elaine Thompson / POOL / AFP
