IV. Béláról a történelemkönyvek elsősorban a tatárjárás, valamint az ország újjáépítése kapcsán emlékeznek meg, pedig a király már egészen fiatalon az országban zajló politikai csatározások középpontjába került, és uralkodásának első évei sem teltek éppen konfliktusmentesen.
Az 1206-ban született Béla életének első nagy megrázkódtatása az volt, hogy édesanyját, Merániai Gertrudist valószínűleg a szeme láttára gyilkolták meg az összeesküvő országnagyok 1213 szeptemberében. Ez az élmény minden bizonnyal komoly befolyással volt későbbi politikájára, ahogy az is, hogy apja, II. András egyetlen főbűnös, Péter ispán kivételével gyakorlatilag futni hagyta az elkövetőket.
Köré gyűltek az elégedetlenek
A merénylet persze csak egy brutális megnyilvánulása volt a nemesség egy jelentős részében felgyülemlő elégedetlenségnek II. András intézkedéseivel szemben. A király ugyanis alapjaiban rendítette meg a korábban fennálló berendezkedést azzal, hogy egyik oklevelének megfogalmazása szerint „az adományozásnak a legjobb mértéke a mértéktelenség” alapelvét betartva tömegesen ajándékozta el az ország földállományának nagyjából kétharmadára rúgó királyi birtokokat.
Az adakozásból kimaradó nemesek természetesen nem nézték jó szemmel azt, hogy a bárók szűk csoportja, valamint a királyné rokonsága hatalmas vagyonra és befolyásra tesz szert – és az elégedetlenkedők hamarosan az ifjú Béla herceg mögé sorakoztak fel. Persze ekkor Béla még csak eszköze lehetett a játszmáknak, hiszen nyolcéves volt, amikor az „ellenzék” elérte, hogy még apja életében királlyá koronázzák 1214-ben. A cél az volt, hogy a királyi udvarral szemben egy másik hatalmi központ jöjjön létre a kis herceg körül.
A következő években a trónörökös-társuralkodó Béla hatalmát is sikerült növelni, 1220-ban András a jelentős méretű és jövedelmű Dalmácia és Horvátország urává tette fiát. A dukátus intézményének komoly hagyományai voltak az Árpád-korban, ám András is pontosan tudta, milyen eszköz lehet ez a királlyal szembeni lázadásra, hiszen ő maga is erre támaszkodva vette fel a harcot bátyja, Imre ellen nem sokkal korábban. Igyekezett is elejét venni a bajnak azzal, hogy 1226-ban inkább Erdélybe helyezte át a hercegséget.
A tatár támadás közbeszólt
Fegyveres összetűzésre végül nem került sor, de a felcseperedő Béla egyre nyíltabban állt szemben apja politikájával, és miután András 1235. szeptember 21-én meghalt, az immár egyedül uralkodó új király a tettek mezejére léphetett.
Béla szimbolikus és nagyon is gyakorlati intézkedésekkel rögtön jelezte is, hogy szakít apja gyakorlatával: megtiltotta, hogy a jelenlétében leüljenek – el is égettette a bárók székeit a királyi tanácsban; András bizalmi emberét, Dénes nádort megvakíttatta; elüldözte apja harmadik feleségét; elkezdte felülvizsgálni és visszavonni a birtokadományokat; behívta a kunokat, hogy a báróktól független fegyveres erő felett rendelkezhessen.
Természetesen András kegyeltjei nem fogadták jól a fordulatot, és a feszültség egyre nőtt a király és a bárók között. Nem tudhatjuk, Béla megújította volna vagy polgárháborúba sodorta volna az országot ifjonti hevében, ugyanis a tatár támadás „megoldotta” a belső ellentéteket. Valószínűleg egy erősebb és egységesebb Magyar Királyság sem tudta volna eredményesen felvenni a harcot a félelmetes ellenséggel szemben, de így biztos volt a katasztrófa – amely aztán lehetőséget adott az életét Muhinál éppen csak megmentő Bélának, hogy ifjonti hevét elfelejtve, valódi államférfiként lásson hozzá az ország talpraállításához.
