Ősi temetők feltárásakor nem gyakran, de időről-időre arccal lefelé temetett emberek maradványaira bukkannak a régészek, antropológusok. Különösen Kelet-Európa szlávok lakta vidékein, a szokást gyakran olyan temetkezési eljárásokhoz hasonlítják, mint például a holttest kövekkel való „leszorítása” vagy a különböző csonkítások. Ezeket a vámpírok és más élőholtak elleni védekezés megfelelő módjának vélték a kortársak, mind azt voltak hivatottak megakadályozni, hogy az illető ki tudjon jutni a sírjából.
Olyan kutatás azonban, ezt a temetkezési módszert német nyelvterületen rendszerben vizsgálta volna, mindeddig nem létezett. Amelie Alterauge svájci antropológus és munkatársai voltak az elsők, az eredményeiket összefoglaló tanulmányról a Múlt-kor.hu számolt be.
A régészek csaknem száz, arccal lefelé történő temetkezést elemeztek, vizsgálatuk a korai középkortól kezdve mintegy 900 évet ölelt fel. Az adatok pedig arra utalnak, hogy a temetési szokások változása német területeken a pestisjárványokhoz köthető, illetve ahhoz a hiedelemhez, hogy az áldozatok visszatérhetnek kísérteni a túlélőket.
Hátborzongató tapasztalat
A korai középkorból kevés, „hasra fektetett” holttest került elő, ezeket jellemzően a templomkert közepén, vagy akár a szent épületen belül helyezték el, némelyüket ékszerekkel, finom kelmékkel és írószerekkel. Mindez arra utal, hogy jobbára arisztokratákról és magas rangú klerikusokról van szó, akik az Isten előtti megalázkodás szimbólumaként választották e testhelyzetet.
A XIV század elejétől azonban egyre több ilyen temetkezés látszik Európában, ezek közül sok már a kijelölt temetők határain kívül. A váltás pedig egybeesik az 1347-ben kezdődött nagy pestisjárvánnyal, a fekete halállal, amely emberek millióival végzett szerte a kontinensen az évszázad során: az oszladozó holttestek látványa lassan a mindennapok ismerős, ám felkavaró részévé vált.
„Az oszladozó holttestek mozognak, csattogó hangokat adnak ki. Könnyen úgy tűnhet, mintha megenni próbálnák magukat, vagy halotti leplüket” – mondta Alterauge.
Nachzehrer, az utóevő
A kortársak nem ismerték a természettudományos magyarázatokat, ezért vehették át a keleten már elterjedt elképzeléseket az élőhalottakról. Német területeken ugyanis hiányzott a vámpírok fogalma, a mozgó holtak gondolata csak a XIV. században jelent meg, minden bizonnyal a szláv folklórból.
Persze nem egy az egyben, Alterauge és társai rábukkantak a „Nachzehrer” névvel illetett lények történeteire. Az „utóélő” vagy „utóevő” kifejezésként fordítható elnevezés kettős jelentésű: egyrészt utal arra, hogy a halál után újból életre keltek, illetve táplálkozási szokásaikra is.
A források szerint Nachzehrer a szokatlan vagy váratlan halál következtében jön létre, az elterjedt vélekedés szerint valaki akkor vált Nachzehrerré, ha a közösségéből elsőként halt bele egy járványba. Ma már nyilván mesének tűnik az egész, de akkoriban az emberek számára teljesen logikus volt az ok-okozati összefüggés: az első áldozat hozzátartozóin is kijöttek a tünetek, a temetés után ágynak estek, nyilván az elhunyt átka teljesedett be rajtuk. A maguk módján pedig úgy tudtak védekezni, hogy megpróbálták megakadályozni a halott visszatérését az élők közé.
Az új tanulmány szerint tehát ez magyarázza a keresztény temetők szélén, arccal lefelé temetett holttestek számának jelentős növekedését a XIV. és XVII között. A kutatók érvelése szerint Európa e részén ez volt a korabeli néphit szerint az elsődleges módja a rosszindulatú élőholtak semlegesítésének.
Kiemelt kép: Getty Images
