Sötét, viharos éj borul Göröghonra, egy Aubrey nevű angol úriembert ellenállhatatlan erejű, ismeretlen lény támadja meg. Fáklyákkal felszerelkezett falusiak rontanak be, épp idejében ahhoz, hogy megmentsék az életét – de a szerelmén már nem tudnak segíteni. A szép és szeplőtlen ifjú görög leány, Ianthe pár pillanattal később kileheli a lelkét:
„Színtelen volt az orcája, még ajkait sem hintette pír, mégis nyugalom öntötte el az arcát, melynek vonzereje szinte felért a korábbi életteliséggel; a nyakát és keblét vér fedte, torkán fognyomok jelezték ereinek forrását; az emberek, mikor meglátták ezt, egyszerre ordítottak fel a döbbenettől: Egy vámpír! Egy vámpír!”
Az úri olvasóközönség remegő ujjakkal lapozta e történetet kétszáz esztendővel ezelőtt, a vámpírirodalom megszületésekor – és fogalmuk sem volt arról, hogy a vámpírokkal való szórakoztatás milyen látványos kultúrája keletkezik majd a nyomában.
A közhiedelemben élő vérszívó kísértet valószínűleg ugyanolyan régi, mint maga a félelem. Régészek 2008-ban, Csehországban egy olyan sírt tártak fel, melyben a négyezer éves tetemre köveket helyeztek nehezékként, hogy megakadályozzák szökését és az élők kísértését. 1531-ben krétai vámpírok karóba húzását és megégetését jegyezték fel. A XVIII. század elején a hazajáró holtakról a térségben előtte is gyakran hangoztatott szóbeszédet immár osztrák katonák is dokumentálták, így a népi „vámpírhit” a műveltebb rétegeket is elérte. Az innen-onnan összeszedett esetek ihlették Heinrich August Ossenfelder német költő A vámpír című, 1748-as versét, amelyben már a Bram Stoker és követői által később alaposan kiaknázott érzékiség is megjelenik.
Rajongói irodalom
Ám a mára elfeledett Ossenfelder nem tudott versenyezni azzal a médiaszenzációval, amelyet a New Monthly Magazine 1819. április elsejei száma okozott A vámpír című művel. Eleinte George Byron alkotásaként hivatkoztak rá, s ekkoriban Byron minden új műve nagy hullámokat vert, Nagy-Britanniában – Sir Walter Scott történelmi regényeit lehagyva – a legtöbb eladott példánnyal az ő munkái büszkélkedhettek. Ráadásul az ország legnyalkább, legnagyobb port felkavaró és legnépszerűbb költőjének pályafutásában ez az írás lett volna a ritka prózai kivételek egyike.
Az igencsak helyénvalóan a bolondok napjára időzített publikáció körüli hírverés tehát Byron nevével tetszelgett, s a költő kelléktára sem hiányzott. A Lord Ruthvennek (kiejtve „riven”-nek, „meghasadt”-nak) nevezett vámpír magára Byronra emlékeztetett – halálos misztikum veszi körül, emberi érzelmek nem férhetnek hozzá, ám bármennyire is lenézi a nőket, azok annál jobban tapadnak rá, hogy megismerhessék és megértsék őt.
Bizonyos értelemben A vámpír még byronosabb alakot öltött, amikor kiderültek megszületésének körülményei. A Genfi-tó közelében fekvő Villa Diodati lakóit 1816-ban a rossz időjárás beltéri fogságra kényszerítette, így természetfölötti történetek kitalálásával keltek versenyre egymással. A viadal legjelentősebb résztvevői Percy Bysshe Shelley, Mary Godwin (nem sokra rá már Mary Shelley), Lord Byron és orvosa, dr. John William Polidori voltak, a leghíresebb eredménye pedig a Mary Shelley által 1818-ban név nélkül közzétett gótikus remekmű, a Frankenstein. Maga Byron, aki már az 1813-as A gyaur című versében is vámpírokkal játszott, szintén elkezdett egy vámpíros sztorit, de megunva félredobta – e töredéket használta fel Polidori a saját fikciójához. Egyszóval a vámpírtörténetek úttörője, A vámpír rajongói irodalomként – fanfictionként – keletkezett.
Szerzője, a „szegény Polidori” odavolt Byronért és nagyzási hóborttól szenvedett. Egyszer az alábbi kérdést bátorkodott feltenni a költőnek: „Kérlek, áruld már el nekem, a versfirkáláson kívül mi az, amiben jobb lennél nálam?” Byron így felelt: „Pisztolyommal eltalálom annak az ajtónak a kulcslyukát…, átúszom a folyót egészen amaddig; egyébként pedig jól elagyabugyállak.” Polidori 1821-re teljesen eladósodott, 25 évesen öngyilkos lett.
Megszelídítették a vámpírokat
Egészen másként is alakulhatott volna az élete, ha sikerül „levédetnie” Lord Ruthven alakját. 1820 nyarán sikeres francia dráma született e történetből, pár évvel később Heinrich Marschner A vámpír című operájához is hozzájárult, Nagy-Britanniában pedig James Robinson Planché a vámpír, avagy a szigetek arája című darabja aratott nagy sikert.
Bármely író, aki valaha is tanúja volt annak, hogy a művét miként mángorolják ízekre a színházi és filmproducerek, megnyugodhat: már ebben az időben is így mentek a dolgok. Polidori alkotásának brit színházi adaptációja annyira gyatra volt, hogy őrületbe kergethette volna az alapmű szerzőjét. Először is: a francia darabot követve a görög szigetekről máshová helyezte át a cselekményt – ez esetben a boszorkányok által gyakran látogatott, ám felettébb vámpírmentes Skóciába. Másodszor: zenés feldolgozást választott. Valahányszor Lord Ruthven egy szaftos kis szűzbe meresztené az agyarát, mindig félbeszakítja egy-egy harsányan felcsendülő, autentikus és vidám skót népdal.
De ez még nem minden. Az Ara nyilvánvalóan mindent elkövet, hogy az igazi byroni borzongást a középosztályi illemmel ellensúlyozza. A színpadok vámpírját meg kell hát szelídíteni. A producerek többféleképpen fogtak hozzá ehhez. Egyfelől minimalizálták az érzékiséget Ruthven csábítási jeleneteiben, és egy igen elragadó varázstrükköt is bevetettek: amint hozzáér, minden nő azonnal beleszeret Ruthvenbe.
„Ó egek! Mily furcsa remegés fut végig rajtam!”, kiáltja Lady Margaret, mire Ruthven mohón, sotto voce (fojtott hangon) rávágja: „Ő immár az enyém!” Másfelől az egyszerű csábítás és kiszipolyozás helyett e XIX. század eleji vámpír kénytelen előbb feleségül venni áldozatait. Végül pedig a színpadi Ruthven, bár nyers ösztöneinek engedve szívja a szüzek vérét, lelkifurdalást kezd érezni „undorító tivornyája” miatt. Korának osztálytudata viszont arra készteti, hogy a derék Lady Margaret helyett az alantas származású szolgáló, Effie véréből próbáljon kortyolni.
Szépség, szex és horror
Más idők jártak még persze, mint amikor Lugosi Béla, Christopher Lee vagy Gary Oldman bújt Drakula bőrébe a filmvásznon. Maga Byron is – aki néhány éve amúgy is sokak szemében skandalum tárgya volt – messzebb merészkedett a tabuk mezején, még elkötelezett rajongóit is megrendítette a szexualitástól fűtött Don Juannal. A fennmaradt kritikák szerint az Ara sikerrel ötvözte a szépséget a szexualitással és a horrorral. A legkorszerűbb díszletet, megvilágítást és speciális effektusokat használták, egy jeles kritikus, William Hazlitt például egészen odavolt azért a holdfényes jelenetért, amelyben „tündéri glóriától övezve” Lord Ruthven meghalni készül.
A darab tetőpontján valahogy azt is megoldják, hogy a hollywoodi stílusú boldog befejezést horror szője át. Polidori alapművében Ruthven mindvégig akadálytalanul garázdálkodhatott, befejezésül Aubrey húgát is zsákmányul ejtette, a színpadon ellenben egy meghatározott naplementéig kellett belevájnia a fogát a menyasszonyba, mielőtt meghalna. A skótok által feltartóztatott, vacsorájától megfosztott lordot egy viharos éj kellős közepén elnyeli a süllyesztő. Utóbbi persze nem lepte meg az angolokat, a pokol szája már az előző kétszáz évben is gyakran megnyílt, legtöbbször a Christopher Marlowe által kitalált Doktor Faustus alatt.
Az új „vámpírcsapda” gyors és csalafinta működése azonban meglepte az 1820-as színházba járókat, a nagy sikerre való tekintettel egyre többet alkalmazták a színpadon, végül a megcsömörlött kritikusok már azzal csúfolták a melodrámákat, hogy nincs bennük semmi más, „csak füst, tükrök és vámpírcsapdák”.
Ilyen mámorító elegyből főzték tehát ki a korszerű csábító vámpírt. A zárkózott, misztikus, kontrollmániás, gazdag, hatalmas és (gyakorta) arisztokratikus alak két évszázad alatt a könyvlapokról a színpadra, a filmvászonra, illetve képernyőre lopakodott. A XIX. században a viktoriánusok belőle töltekezhettek fel ama szexuális izgalommal, amit a realista irodalom nem tett lehetővé nekik. Polidorit követően kiváló példát kínált erre Sheridan Le Fanu Carmilla című novellája, az 1897-es Drakula pedig csöpög a freudista célzásoktól.
Alkonyat és A szürke ötven árnyalata
A XX. század java részében a vészjóslóan csábos merénylő legfeltűnőbb közege a film lett, ahol idővel egyre merészebbé vált, egészen a Francis Ford Coppola 1992-es Drakulájában szemléltetett szélsőségekig, ahol is Lucy izgalmas viszonyba keveredik a vérszomjas farkas-vámpírral.
2005-ben azután hódító útjára indult Stephenie Meyer Twilight (Alkonyat) könyvsorozata (2008 után a filmsorozat is), amelyben Edward Cullen egy sötét, veszedelmes, művelt, hipermaszkulin, nyersen állatias és vonzóan elérhetetlen alakként jelenik meg, vele szemben Bella egy kissé esetlen, naiv, rajongó lány, aki gyakorta szorul védelemre és megmentésre. E bizarr viktoriánus szerelmi történet karaktereit egytől egyig érintetlenül hagyták a feminizmus évtizedei. Ám semmi ok az aggodalomra, a dolgok ennél is jobban elfajultak: két évszázadnyi vámpírkodás után újabb byroni szerető született a vámpírirodalom dömpingjéből: E. L. James A szürke ötven árnyalatának borús antihőse, Christian Grey, aki A vámpírhoz hasonlóan szintén rajongói irodalomként fogant meg, ezúttal az Alkonyat melléktermékeként.
Grey nem a származás, hanem a vagyon arisztokratája, vérszívás helyett pedig a kötözéshez, a dominanciához és a szerződéses szadomazochizmushoz vonzódik, amúgy a XIX. század eleji Nagy-Britannia és mai Amerika között nem sok különbség akad. Antihősünk távolságtartó, kegyetlen, jóképű és ellenőrzésmániás, míg női párja készséges, valószínűtlenül szűzies, mindenre rácsodálkozik és meglehetősen passzív.
Mondanunk sem kell, hogy a kritikai bukás csak még érdekesebbé teszi a könyv és folytatásai, valamint a filmadaptációk rekordokat döntő népszerűségét. A szürke ötven árnyalata után már nem tudjuk A vámpírt úgy olvasni, mint Jane Austen kortársai. Hiszen hány nő választaná képzeletbeli szeretőjének Aubrey-t, ha szembeállítjuk Lord Ruthvennel? És a mi nézőpontunkból szemlélve vajon ki a történet igazi hőse?
A teljes cikk a BBC History magazin legújabb, 2020. februári számában olvasható
Kiemelt kép: Edvard Munch: Vámpír (1895)/Wikipedia
