„Füst és por szállt fel a partról, több száz méter magasra – írta a Pulitzer-díjas haditudósító, Ernie Pyle, aki az 5. tengerészgyalogos hadosztály parancsnoki hajójáról figyelte az eseményeket –, amíg a földet végleg el nem fedte. Bombák és géppuskasorozatok vegyültek a motorok bőgésébe és a hajóágyúk dörgésébe, úgy tűnt, minden életet kioltottak. Az iszonyatos rázkódás megremegtette a levegőt – mintha óriási szárnyak csapkodtak volna –, és ez láthatatlan dobütőkként, fájdalmasan dörömbölt a dobhártyákon. Ez idő alatt végig a hátunk mögött sorra rendeződtek hullámokba a partraszállóhajók.”
Reggel 7 óra 45 perc volt 1945. április 1-jén – azaz a „Love Day”-en, ez volt ugyanis a 47 japán prefektúra legdélebbikéhez, Okinavához tartozó, 110 kilométer hosszú, azonos nevű sziget ellen indított invázió kezdetének kódneve. Pyle hajója csupán egy volt a nagyjából 1300 szövetséges hajónak, amelyek fedélzetén összesen 183 ezer katona tartózkodott, akik mind a világtörténelem legnagyobb légi–szárazföldi–tengeri ütközetében vettek részt. A második világháború utolsó nagy összecsapása is volt ez egyben – és az egész modern világra komoly hatást gyakorolt.
Az Okinava elleni „Iceberg”, azaz „Jéghegy” fedőnevű akcióról még az előző év októberében döntöttek az amerikai fegyveres erők vezetői. Az volt a cél, hogy a japán főszigetek partjaitól mindössze 650 kilométerre délre fekvő Okinava megszerzése lehetővé tegye a szövetséges bombázóknak, hogy a japán hátországot támadják, és előkészítsék a terepet egy partraszálló hadművelethez.
Halottak a habokban
Mire leszállt az este, az Okinava nyugati partján létrehozott hídfőállás közel 14 kilométer hosszú és egyes helyeken 4 kilométer széles volt. Több mint 60 ezer ember ért partot, illetve számos tank és légvédelmi ágyú mellett a hadosztály teljes tüzérsége is támogatni tudta az első vonalban harcoló katonákat. Egy elfoglalt kifutópályát is sikerült olyan állapotba hozni, hogy már alkalmas lett kényszerleszállásra. Az amerikai parancsnok, ifj. Simon B. Buckner altábornagy a fellegekben járt.
Gyakorlatilag ellenállás nélkül szálltunk partra. Három napon keresztül több területet nyertünk, mint számítottunk rá… A japók elmulasztották a legjobb esélyüket
– írta naplójában.
Amit azonban a korábban Alaszka védelmét irányító, ily módon első ütközetét vívó Buckner nem tudott, az az volt hogy mindez pontosan a japán parancsnokok tervei szerint történt. Tudván, hogy 80 ezer – 20 ezer botajjal, azaz nemzetőrrel kiegészített – katonájuk sem létszámban, sem a felszerelést tekintve nem lehet egyenlő ellenfele a támadóknak, úgy döntöttek, hogy erejük túlnyomó részét több jól kiépített védelmi vonal mögé koncentrálják a sziget déli harmadán, ahol – barlangokban és alagutakban jól védve – bármeddig állni tudják az amerikai légi és tüzérségi bombázást.
Itt csipkés hegygerincek és sziklás meredélyek felhasználásával egymással összekötött bunkerek és lőállások egész rendszerét építették ki, ezeket barlangok és a hegyekbe vájt folyósok hálózata kapcsolta össze, a védők így szabadon mozoghattak az egyes állások között.
Erősödő ellenállás
Buckner katonái a japán stratégiával kapcsolatos boldog tudatlanságban, gyorsan haladtak előre a hadjárat első napjaiban, elvágva egymástól a sziget két felét, miközben elsöpörték a gyenge ellenállást, amivel szembesültek. Április 4-ére Bruckner 10. hadserege Okinava egy 24 kilométer hosszú és 5–15 kilométer széles darabját tartotta ellenőrzése alatt. A hídfőállás területén két reptér, illetve olyan partszakaszok is voltak, amelyek – az okinavai hadjárat hivatalos története szerint – „mérhetetlen mennyiségű rakományt voltak képesek fogadni a szállítóhajókról, és elég hely volt rajtuk raktárak és más létesítmények számára, amelyek gyors ütemben épültek”.
Ahogy azonban a 24. hadtest dél, a fő japán védelmi állások felé nyomult előre, az ellenállás egyre keményebbé vált. Az első vonal a Kakazu-hegy tömbje volt, amelyen a védők dolgát egy mély árok, egy természetes és épített tüzelőállásokkal teleszórt hegyoldal, illetve egy vastag falú épületcsoport is segítette. Április 9-étől négy napig rohamozták az amerikaiak az állásokat, de a japánok erős ágyú-, aknavető- és géppuskatüze áttörhetetlennek bizonyult, a 24. hadtest pedig 3 ezer embert vesztett. Egy veterán később „húsdaráló”-ként emlékezett vissza az itt vívott harcokra.
Miután egy második, április végi offenzíva sem ért el jelentős eredményeket, alárendeltjei arra próbálták rábeszélni Bucknert, hogy kíséreljen meg egy partraszállást a japán vonalak mögött. Ő elutasította az ötletet, arra hivatkozva, hogy a sziget déli részén nincsenek olyan nagy lapos partszakaszok, amelyek nagyobb mennyiségű utánpótlás partra tételét lehetővé tennék, és így van esély rá, hogy a katonák nem tudnak majd kitörni a hídfőállásokból.
Rohadó fogcsonkok
Május elején Buckner arra utasította a 3. kétéltű hadtest tengerészgyalogosait, hogy az északi Motobu-félsziget elfoglalását követően támogassák a 24-es „talpasokat” a délen vívott küzdelemben. A csatatér megpillantása sokként érte William Manchester tengerészgyalogos őrmestert. „Rettenetes látvány volt, holdbéli táj – emlékezett vissza. – Hegyek, hegygerincek, égbe törő sziklák és szakadékok tagolták a frontvonalat, mint szürkére rohadt fogak csonkjai. Semmi zöld nem maradt, a tüzérségi tűz minden talpalatnyi földet feltépett és megsebzett. Apró lángok fénylettek fel és halványultak el. Repeszgránátok fehér pamacsai robbantak az égen. Lángszórók csóvái villództak, és itt-ott újabb robbanások kavarták fel a törmeléket.”
Ez volt a csatának az a szakasza, amikor Desmond Doss, a 26 éves hetednapi adventista, aki lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta a fegyverviselést, ezért egészségügyi szolgálatra kötelezték, kiérdemelte a Becsület érdemérmet (Medal of Honor), miután legalább 50 sebesült bajtársát menekítette ki az erős ellenséges tűz alól, majd engedte le őket egy szikláról egy kötélre erősített hordágyon a Maeda-meredélyről. Doss elképesztő teljesítményét a Mel Gibson rendezte 2016-os A fegyvertelen katona című film is bemutatta.
Elszánva arra, hogy Okinavát a végsőkig tartsák, a japánok fanatikus bátorsággal harcoltak. A védőket kamikazék hullámai, ember vezette öngyilkos torpedók és rakéták, sőt utolsó, túlélés reménye nélküli küldetésekre küldött hajók is támogatták. A repülőgépeket a Shimpū Tokkōtai, azaz az Isteni Szél Különleges Támadó Egységek tagjai vezették, akik esküt tettek arra, hogy „repülőgépüket ellenséges hajókba vezetik, feláldozva magukat”. Az egyirányú útra küldött hajók közül a legismertebb a világ leghatalmasabb csatahajója, a Jamato volt, amelyet a „Ten-go” hadművelet keretében irányították Okinavához, hogy 18 hüvelykes lövegeivel minél nagyobb káoszt és veszteségeket okozzon a szövetséges flottában, majd magát partra futtatva erődként szolgálja a sziget védelmét.
Ezeknek az erőfeszítéseknek az volt a célja, hogy megsemmisítse, vagy legalábbis visszavonulásra kényszerítse az amerikai 5. flotta hajóit, és ezzel elvágja az utánpótlástól a szigeten harcoló amerikai katonákat. De kudarcot vallottak, és ez sok ezer japán életet követelt, egyedül a Jamato 2500 embert vitt magával a hullámsírba. Viszont 36 amerikai hajót süllyesztettek el, 368-at pedig megrongáltak, ez volt az amerikai haditengerészet legsúlyosabb vesztesége a második világháború alatt.
A magára maradt japán helyőrség a végsőkig kitartott a sziget déli csücskén, ahova rengeteg civilt is magukkal hurcoltak, hogy élő pajzsként használják őket. A vég 1945. június 22-én jött el, amikor az amerikai 10. hadsereg főhadiszállása bejelentette, hogy Okinaván minden szervezett ellenállás véget ért – bár még ezután is egy hétig tartott, amíg átfésülték a területet, és végleg elhallgattak a fegyverek.
Két tűz közé keveredve
A csata 83 napja alatt nagyjából negyedmillióan vesztették életüket. Köztük volt a 110 ezer japán és okinavai katona túlnyomó többsége, akik nem voltak hajlandók megadni magukat. Körülbelül 12 500 amerikai katona esett el (a teljes veszteség 76 ezer főre rúgott), ezzel Okinava messze a legvéresebb csatája volt az amerikaiaknak a csendes-óceáni hadszíntéren – sőt az ország története során is kevés ütközet követelt ilyen sok áldozatot. A legtragikusabb talán mégis az, hogy több mint 125 ezer okinavai civil veszett oda a harcok során, a sziget háború előtti lakosságának egyharmada. Ők vagy két tűz közé kerültek, vagy elhitték a japán propagandát, hogy jobb megölniük magukat, mint a mindenkit lemészároló és megerőszakoló amerikaiak kezei közé kerülni.
A veszteséglistán szerepelt mindkét oldal szárazföldi parancsnoka. Buckner altábornagyot egy japán tüzérségi lövedék ölte meg, miközben egy amerikai rohamot szemlézett – ezzel ő lett a legmagasabb rangú amerikai tiszt, aki a második világháborúban a harctéren esett el. Egy japán altengernagy is elesett, ahogy a híres haditudósító, Ernie Pyle is, aki túlélte Észak-Afrikát, Olaszországot, a normandiai partraszállást, hogy aztán egy mesterlövész golyója végezzen vele egy Okinavától északra található kis szigeten.
Súlyos következmények
Mégsem elsősorban véres kegyetlensége, hanem hosszú távú következményei teszik az okinavait a világtörténelem egyik legfontosabb ütközetévé. Június 18-án – miközben Okinaván a japán védők utolsó állásait számolták fel a támadók – az alig két hónapja hivatalban lévő Truman elnök megbeszélést tartott a fegyveres erők legfelsőbb vezetőivel Japán feltétel nélküli megadásának kikényszerítéséről. George C. Marshall, a hadsereg vezérkari főnöke úgy nyilatkozott, hogy ezt csak úgy lehet elérni, ha egy 750 ezres sereggel megtámadják a japán anyaországot – a hadműveletet november első napjaiban tervezték megindítani. Ezt egy még ennél is nagyobb szabású második partraszállás követte volna valamikor 1946 tavasza folyamán. A veszteségeket lehetetlen megbecsülni, mondta Marshall, de figyelembe véve az Okinaván elesettek magas számát, valamint azt, hogy a japánok minden bizonnyal még fanatikusabban küzdenének a „rendes” Japán védelmében, ez „rettenetes, véres próbatétel” lenne azoknak, akik részt vesznek benne.
Van bármilyen alternatívája a szárazföldi inváziónak? – tette fel a kérdést Truman. Igen – felelte John J. McCloy hadügyminiszter. Megfenyegetni a japánokat az újonnan kifejlesztett atombomba bevetésével, és ha ez nem elég, ledobni azt egy japán városra. Trumant felbátorította, amit hallott, de azt mondta, végső döntést csak akkor hozzanak, amikor már biztosan tudják, hogy a bomba működik. Folytatódjon tovább a november 1-jei invázió előkészítése.
Minden megváltozott viszont, amikor július 16-án az éppen Berlinben, a szövetségesek potsdami konferenciáján tartózkodó Truman megkapta a hírt, hogy „a fissziós atombomba első teljes értékű tesztje” az új-mexikói sivatagban „a legoptimistább elvárásokat is felülmúlóan sikeres volt”. A feljegyzés azt is hozzátette: „Immár megvan az eszközünk arra, hogy elősegítsük a [háború] gyors lezárását, és megmentsünk sok ezer amerikai életet.”
Nem sokkal később Truman aláírta a Japánhoz intézett végső ultimátumot, a potsdami nyilatkozatot. Ez felszólította a szigetországot az azonnali, feltétel nélküli kapitulációra, további ellenállás esetére pedig „gyors és teljes pusztítást” helyezett kilátásba. Amikor Tokió figyelmen kívül hagyta az ultimátumot, Truman kiadta a parancsot az atombomba bevetésére a „katonai központként” és „jelentős utánpótlási központként” jellemzett Hirosima ellen.
Egymillió áldozat?
Truman az atombomba bevetését engedélyező döntését közvetlenül befolyásolta az okinavai vérfürdő. Attól tartott, hogy Japán inváziója „egy nagy Okinava lenne, az ország egyik végétől a másikig”, és hogy a küzdelem több mint egymillió amerikai halottal és sebesülttel járna, ráadásként pedig számtalan japán katonai és civil áldozattal. „A célom – írta – a lehető legtöbb amerikai élet megmentése, de emberi érzéseket táplálok a japán nők és gyerekek felé is.”
Az Enola Gay nevű amerikai B-29-es repülő erőd augusztus 6-án dobta le az első atombombát, a „Little Boy”-t Hirosimára. A második atombomba, a „Fat Man” három nappal később robbant fel Nagaszaki felett. A két támadás együttesen nagyjából 200 ezer japán – főként civil – életet követelt közvetlenül. Rémes szám, de kisebb, mint ahányan Okinaván meghaltak, és a töredéke annak, ahányan meghaltak volna, ha sor kerül Japán lerohanására.
Így viszont már nem volt szükség erre a végső lépésre. Japán augusztus 14-én elfogadta a feltétel nélküli kapitulációt, az amerikaiak túlnyomó többségének nagy örömére és megkönnyebbülésére. „Amikor a bombákat ledobták – írta egy 21 éves amerikai tiszt –, és elkezdtek keringeni a hírek arról, hogy nem kell majd géppisztolyainkkal tüzelve, ágyú- és aknavetőtűzben nekirohannunk a Tokió körüli partoknak, minden álarcként hordott hamis férfiasságunk ellenére zokogtunk az örömtől és a megkönnyebbüléstől. Élni fogunk. Mégiscsak megérjük majd a felnőttkort.”
A teljes cikk, valamint a második világháború végéről és az új világrend kezdeteiről szóló tematikus összeállítás a magyar nyelvű BBC History magazin új, augusztusi számában olvasható.
