A liverpooli vámhatóság munkatársai 1950. április 3-án, hétfőn kora reggel arra vártak, hogy a Cunard hajótársaság Franconia nevű óceánjárója kikössön, és végre át tudják azt kutatni. Tükrökkel, lámpákkal és hosszú botokkal felszerelkezve a következő öt napban tűvé tették a New Yorkból befutó hajót.
Nejlonínség
A harisnya után kutató vámtisztek a bútorokat, a gépeket és a csővezetékeket is darabokra szedték, és a hajó különböző részein – így a gépházban és a belső falburkolat mögött – 40 ezer pár nejlonharisnyát találtak. Hatalmas csapást mértek a virágzó feketepiacra a mintegy 80 ezer font értékűre becsült (2017-es áron 2,4 millió fontot, azaz majdnem 870 millió forintot érő) áru lefoglalásával.
Rengeteg Amerikában készült nejlonharisnyát csempésztek ekkoriban az Egyesült Királyságba, ahol darabonként 15 shilling és 1 font közötti áron értékesítették a helyi kis- és nagykereskedőknek. 1950 tavaszán – a lapok által csak „nejlonínségnek” nevezett időszakban – a vásárlók akár 2 fontot is megadtak egyetlen párért; ez mai pénzen 70 fontot (25 ezer forintot) tesz ki.
A második világháború utáni Nagy-Britannia a csempészek paradicsoma volt, köszönhetően a magas vámok és adókulcsok, a hatósági árszabás, a jegyrendszer és a számos hiánycikk gyilkos kombinációjának. Mindennek nagy volt a piaca, amiből komoly készlethiány keletkezett. A szokásos dohány- és szeszesital-csempészet mellett az ügyeskedők konzerveket, vajat, kozmetikumokat, borotvát, hanglemezeket, töltőtollat, öngyújtót is vittek a szigetországba.
Az újfajta termékek közül a nejlonharisnya bizonyult a legnépszerűbbnek, rivalizálva a jól megalapozott dohány- és italkereskedéssel. A háború utáni körülmények egyszerre tették jövedelmező és kevés kockázattal járó tevékenységgé a csempészetet, hiszen a munkaerőhiánnyal küszködő vámhatóságnak kihívást jelentett az ír határ, az összesen 17 820 kilométernyi part és a mintegy 600 magánrepülőtér felügyelete.
Az N-nap
A DuPont amerikai vegyi vállalat 1938-ban szabadalmaztatta a szintetikus polimer nejlont, a harisnyagyártás a következő évben indult el, alig két évvel az első kísérleti példány előállítása után. Az Amerikai Egyesült Államokban 1940. május 15-én kezdték mindenütt árusítani a nejlonharisnyát. Olcsóbb volt a selyemnél és szebb a pamutnál, fényesebbnek tűnt tőle a bőr és az anyag nem gyűrődött meg a bokánál – egyszóval telitalálatnak bizonyult:
A siker ellenére a brit nőknek hat teljes évet kell várniuk az „N-napra”: 1946. december 2-án vezették be a brit piacon a nejlonharisnyát. Az amerikai kereslet és szállítási elégtelenségek miatt a háború idején egyedül a kereskedelmi hajókon szolgálók és az amerikai katonák csomagjaiban jutott át harisnya az óceánon. Bár a britek már 1941-ben foglalkoztak nejlonszövéssel, az értékes szálak kötegeit azokba az üzemekbe vitték, amelyek ejtőernyőket, azok kötélzetét, illetve vitorlázórepülők vontatóköteleit állították elő.
Amikor az első „harisnyaínség” 1946 decemberében véget ért, a rendőralakulatok megerősítésével sikerült csak megelőzni az előző évi amerikaihoz hasonló tömegjeleneteket: a „nejlonzavargások” során egymásnak estek az emberek a boltokban, mert a DuPont nem volt képes kielégíteni a növekvő keresletet. A brit boltok készlete is órák alatt elfogyott. „Néhány tucatot kaptunk, amelynek negyedét félretettük a személyzet számára, ők sorshúzással döntötték el, ki kapjon – mondta az egyik áruházi vezető – az áru háromnegyedét külön figyelmeztetés nélkül kitettük a pultra.
Azt hiszem, a nők messziről megérzik a nejlon szagát, mert néhány percre rá már sorban álltak, és nem mindegyikük járt sikerrel.”
Bőröndökből árulták
Mindez megszokott jelenségnek számított a szigetországban, ugyanis az 1950-es évekig a gyártók termékeik döntő többségét exportálták. A brit anyagból, hazai földön készített nejlonért keményvalutával fizettek a külföldi vevők. Leginkább az amerikai dollárra volt égető szükség, hiszen a gazdaság újjáépítéséhez szükséges amerikai importért ezzel fizettek. Mivel pedig a dollárt nem akarta elfecsérelni, a brit kormány megtiltotta az amerikai nejlonharisnya-behozatalt.
A koreai háború 1950-es kitörése meghiúsította a hazai nejlontermelés felfutásába vetett reményeket: nem pusztán súlyosbította a fizetési mérleggel kapcsolatos problémákat, de ismét a haditermelés felé irányította a nejlonkötegeket. Hiába lobbiztak egyes parlamenti képviselők, a kormány nem volt hajlandó kedvezni a hazai piacnak. Az ismert boltok, áruházak helyett így a kiskereskedőkhöz, ügyeskedőkhöz fordultak az állampolgárok, és nem nagyon kérdezték, honnan szerzik be az árut.
Az utcán kofferből előrángatott harisnyával házaló árus nem túl bizalomgerjesztő, de elviselhető módja volt az effajta adásvételnek. 1951-ben a Picture Post leírta, hogyan jutott el az áru a kiskereskedőtől a vevőhöz. Egy riporter, Kenneth Allsop és egy fotós napokon át követte az utcán csak „feketézőknek” nevezett alakokat.
A feketézők nyomában
Hamar kiderült, hogy a házalók és a hozzájuk tartozó megfigyelők nem egymástól függetlenül tevékenykednek. Miután a londoni Oxford Street „üzletei” bezártak, a dílerek a Marylebone negyedben lévő egyik kávézóba mentek, átadták egy férfinak a napi bevételt, az üres koffereket pedig egy közeli nyilvános vécébe helyezték.
A begyűjtő a kávézó előtt egy másik embernek adta át a pénzt, utóbbit Allsopék egy East End-i ruhaüzletig követték. A következő reggelen egy furgon harisnyakötegeket dobott le a vécénél, éppen mielőtt a feketézők a bőröndjeikért jöttek volna. De honnan származtak a harisnyák? Allsop nem tudott rájönni, hogy lopták, gyárakból selejtezték le, az exportáruból csípték le, esetleg becsempészték.
A vámosok persze értették a csíziót. 1952 januárjában eljárást indítottak három férfi ellen, akik 14 ezer pár harisnyát csempésztek be Southamptonba londoni kereskedők számára. Az áru az utolsó hat, New Yorkból az angol kikötővárosba érkező csempészjárat egyikéről származott. Leleplezték a teljes bűnszervezetet: egy londoni boltos, Alfred Miller a New Yorkban hasonló tevékenységgel foglalkozó fivérét vette rá, hogy nejlonharisnyákkal pakolja meg a bőröndöket, amelyeket egy hajópincér helyezett el a Queen Mary és a Queen Elizabeth óceánjárók fedélzetén, miután egy az utaslistát ismerő southamptoni utazási ügynökség munkatársa által megadott nevekkel címkézte fel a táskákat.
Végül egy southamptoni hordár hamis krétajelekkel látta el (hogy úgy tűnjön, már átmentek a vámvizsgálaton) és Londonba továbbította a bőröndöket, ahol Miller túladott a tartalmukon. A vámosoknak két évükbe telt, hogy az általuk a legveszélyesebb brit csempészbandának titulált bűnszövetkezet szálait felgöngyölítsék.
Két hónappal később ismét megveregethették a saját vállukat: útját állták a londoni feketézők másik forrásának, az eltérített exportárunak. Két nyugat-londoni szabó vette rá a barátját, a Moussia néven ismert belga kabaréénekest, hogy alapítson egy nejlonharisnyák importjával foglalkozó céget Belgiumban. Moussia egy vidéki angol gyártótól 55 ezer nejlonharisnyát vásárolt, de nem szállíttatta ki az országból: az egyenként 4 shilling 9 penny értékű harisnyákat 20–25 shillingért terítették a londoni utcákon és pubokban.
Jönnek a gengszterek
A marokkói Tanger kikötője a csempészek paradicsoma és a csomaggal rendelt harisnyák székvárosa lett. Szabadkikötői státusza révén a helyi kereskedők adómentesen exportálhatták újra a brit és amerikai nejlonharisnyát. A harisnyaláz csúcsán évi 45 tonna árut nyomtak így el a kereskedők, s ha netán nemzetközi vizeken az árunak lába kelt, a tangeri hatóságok széttárták a kezüket.
1948 és 1954 között az ilyesfajta „eltűnések” megszokottnak számítottak: nemzetközi vizekre érve a hajókról kisebb, gyorsabb vízi járművekre tették át a szállítmányt, amelyek Spanyolországba, Franciaországba és Olaszországba vitték a harisnyát. A csempészek általában a német S-bootokat és brit torpedónaszádokat favorizálták, e hajókon sok brit is dolgozott. A népszerűbb áruk közé tartozott a harisnya mellett a cigaretta, a gyógyszer és a hasis is. Idővel mindez a nehézfiúk figyelmét is felkeltette.
A szicíliai származású amerikai maffiózó, „Lucky” Luciano, az öt New York-i maffiacsalád egyikének a feje (akit a második világháború után külföldre száműztek), valamint egy francia gengszter, „Kis Jo” Renucci is beszállt a buliba, az erőszaktól sem riadva vissza. Luciano tangeri embere, „Nejlon Sid” Paley Renucci üzletfeleivel társult – e szövetség kövezte ki az utat az 1960–1970-es évek „francia kapcsolata” előtt, amikor Franciaországon át csempésztek heroint Amerikába. A kereskedés kétoldalú volt: amerikai nejlonharisnyát és cigarettát csempésztek Európába, libanoni és török heroint pedig az Egyesült Államokba.
Az egyik félresikerült akció után „Nejlon Sid”-et 1952-ben kalózkodásért állították bíróság elé. „Olyan maszkot viseltek, mint a ku-klux-klanosok, és gépfegyver volt a kezükben”, vallotta a kárvallott hajóskapitány. A külföldön működő amerikai konzuli bíróság bűnösnek találta Sidet, aki három év felfüggesztett szabadságvesztéssel hagyta ott Tangert. Egy nála „csendesebb amerikai”, George Burchert vette át a helyét, és az üzlet simán folyt tovább.
A teljes cikk a BBC History magazin legújabb. 2019. szeptemberi számában olvasható.
