Attila halála után fiait a nyugati népek csellel és árulással egymás ellen fordították, mígnem 15 ezer hun tudott csak megmenekülni: ők Csaba vezetésével előbb a királyfi anyai nagyapjához, a bizánci császárhoz menekültek, majd visszatértek Szittyaországba. maradt azonban Pannóniában 3000 hun harcos, akik túlélték ugyan a döntő csatát, de annyira féltek ellenségeik bosszújától, hogy Erdély földjére mentek és ettől kezdve székelyeknek nevezték magukat.
Itt hagytuk abba a krónikás hagyomány alapján szőtt mesénket azzal, hogy a legendák világában épp a változatosság a szép: egy másik történet szerint Csaba királyfi nem hagyta magára „székely nemzetét”, szükség adódván visszatért segíteni harcukat, méghozzá négy alkalommal. A krónikát most félretéve lássuk a Hadak útjának mondáját Móra Ferenctől.
A mese szerint Csaba két részre osztotta megmaradt hunjait. Az egyik részt Szittyaországba vezette, hogy ott magyar testvéreik segítségét kérve egyesült erővel térjenek vissza Attila örökségéért. A másik felének viszont megparancsolta, hogy Erdély bércei közt várják őket vissza, addig ott székeljenek – így lett a hunok maradékából székely.
Tűz, víz és levegő vitte az üzenetet
És hogy ne féljenek a rengeteg ellenség közt maguk maradni, Csaba vezér megígérte nekik: seregével rögtön visszafordul segítségükre, ha megüzenik a bajt. Hosszabban idézzük Móra Ferencet:
„- Üzenhettek tűzzel, vízzel, hírmondótok lehet a levegő vagy akár maga földanyánk is.
Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zúgatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő:
– Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az ellenséget.
Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:
– Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tűz hozott üzenetet.
Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtől. Azután már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.”
Egek országútján robogó lelkek
A magyarok szeretettel fogadták hun testvéreiket, de úgy vélték kevesen vannak és gyengék még ahhoz, hogy átvegyék Attila örökét és arra kérték Csabáékat, maradjanak náluk, míg megsokasodnak, megerősödnek. Ők hát le is telepedtek, megöregedtek és meghaltak, zöld halmok alá temették őket lovukkal, kardjukkal együtt.
Száz és száz esztendeig aludtak a hun vitézek a földben háborítatlanul, mígnem az eddigieknél még nagyobb, még hatalmasabb ellenség szorongatta a székelységet Erdélyben.
„Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtoztak:
– Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!
Bizony, most is megsegítette.
Székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt.
– Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!
Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tűntek föl az égen a csillagok között.
– Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élőt! – Új erőre kaptak a székelyek.
Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?
A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.”
