A Nemzeti Tanács 1918. november 15-i ülésén – amint arról a Pesti Napló november 16-ai számában tudósított – a következőképpen alakította át a politikai ünnepek korabeli sorozatát:
Ünnepnap lett már ma a november tizenhatodika és nemzeti ünneppé deklarálták a Nemzeti Tanács mai ülésén a forradalom kitörésének felejthetetlen napját, október harmincegyedikét. Eltörölték, mint ünnepnapokat a király és királyné születésnapját, Ferenc József halálának napját, április tizenegyedikét, szóval mindazokat az ünnepeket, amelyek a régi rendszerre emlékeztethetnek. Nemzeti ünnep a régiek közül csak kettő marad: március tizenötödike és augusztus huszadika, Szent István napja, amelyet egyházi ünnepnapnak tekintenek.
A Nemzeti Tanács megállapította a képviselőház november 16-i ülésének napirendjét, és ezzel kapcsolatban foglalkozott Tisza István halálával. Ekkor Hock János azt javasolta, hogy „Tisza István halálát be se jelentsék, ne parentálják, bízzák a történelemre” – feltehetőleg azért, hogy a meggyilkolt, sokak számára jelképértékű politikus különféle megítéléseinek esetleges vitája ne zavarja meg a köztársaság kikiáltásának ünnepélyességét.
Vörös zászlók, szimbolikus térfoglalás
Az ünnepségre a szervezők a Parlament elé hatalmas tömeget vonultattak fel. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetői az általuk mozgósított munkásságot önmaga, sőt általában „a nép” jelképeként szándékoztak megjeleníteni, amint azt a Népszava november 16-i számában közzétett felhívásuk mutatja. Az ünnepség dekorációinak készítői az Országház előtti teret főként nemzeti színű és vörös lobogókkal díszítették; póznák közé kifeszített köteleken a magyar trikolór, vörös és a főváros színeit viselő zászlók lengtek.
A Parlament főhomlokzatára kétoldalt nemzeti színű, középre pedig vörös lobogót tűztek ki. Az épület főbejáratánál vörös drapériás emelvényt helyeztek el. Az Országházzal szemben lévő épületeket is nemzeti színű zászlókkal és vörös drapériával díszítették.
A Parlament előtti térre november 16-án reggeltől folyamatosan érkeztek a különféle testületek, köztük a szociáldemokrata szakszervezetek csoportjai. A felvonulók nemzeti színű kokárdákat, piros jelvényeket és az 1918-as forradalom jelképének számító őszirózsákat viseltek, a szociáldemokraták irányította munkások pedig kalapjukra piros cédulát illesztettek „Éljen a köztársaság! A magyarországi szociáldemokrata párt” felirattal – amely eljárással a párt sajátosan törekedett hangsúlyozni szerepét, jelenlétét e szimbolikus térfoglalás során.
Megérted, amiért küzdöttél
A parlamentben az államforma megváltoztatásával kapcsolatos eljárás során először a még 1910-ben megalakult képviselőház mondta ki feloszlását. A Ház ülésén elnökölő Szász Károly nem búcsúztatta el a meggyilkolt Tisza Istvánt, amely eljárása azonnal beszéd tárgyává vált a jelenlévők között. A sokak szemében a bukott rendszer jelképének számító politikus hallgatással történő kiiktatása az ünnepségből tehát nem sikerült teljes mértékben.
A képviselőház feloszlása után a főrendiház berekesztette üléseit. Mindezt követően került sor a népköztársaság kikiáltására a Parlament kupolatermében, ahol ez alkalomból a magyar társadalom legkülönfélébb csoportjai – köztük idős, még az 1848–1849-es forradalomban és szabadságharcban részt vevő katonák – jelentek meg. Ekkor tartott beszédében Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke áttekintette a magyar történelmet, és így szólt az egyik idős, szabadságharcos katonához:
És te, nagy idők tanúja, aki először vettél részt a mi szabadságküzdelmeinkben a magyar köztársaságért, szintén nem lettél rokkant, nem lettél elnyomott vértanú a ’48-as küzdelmek lebírása után hiába, mert megérted, amiért küzdöttél: hazádnak feltámadását a magyar független köztársaságban.
Piros arccal és piros zászlókkal
De nemcsak Hock János tartotta szükségesnek, hogy megmutassa az 1918-as forradalom „történelmi előzményeit”, hanem Kunfi Zsigmond szociáldemokrata miniszter is, aki további „elődfigurákat” is felemlegetett beszédében, köztük a „magyar jakobinusokat”: Martinovics Ignácot és társait. Beszéde végén Kunfi az 1848–1849-es forradalmárok közül felidézte Petőfi Sándor alakját és szavait, ám az aktuális politikai törekvések történelmi legitimálása érdekében átalakítva az Egy gondolat bánt engemet… című vers „Ha majd minden rabszolga-nép / Jármát megunva síkra lép / Pirosló arccal és piros zászlókkal” sorait. Az átalakított idézet így hangzott:
„Én azt gondolom, hogy most már eljött az az idő [!] is, melyről a magyar forradalom nagy költője, Petőfi Sándor beszélt, amikor azt mondta, hogy »eljön a nap [!], midőn minden rabszolganép jármát megunva síkra lép«.” A továbbiakban pedig a miniszter már nem a jelen, hanem a jövő: a forradalmi változások – köztük a magyar – baloldali irányultságú továbbalakulását kilátásba helyezve idézte fel a költő szavait és alakját:
Én hiszem, hogy Petőfi próféciájának az a második része is be fog telni és betelőben van már, amely azt mondja, hogy nemcsak »pirosló arccal«, de »piros zászlókkal is« ki fognak állni a népek egymás után, és egy hatalmas szimfóniában fogják elzengeni a világszabadság hatalmas dalát.
A legitimáció érdekében
A beszédrészletek jól mutatják, hogy a tér elfoglalását mintegy kiegészítve a rendezvény főszereplői az időben is igyekeztek kijelölni az 1918-as forradalom, az új köztársaság helyét az általuk elődökként értékelt történelmi személyiségek megjelenítésével, méltatásával. Szintén az új rendszer időbeli elhelyezését volt hivatott szolgálni az a Hock János által előterjesztett indítvány is, amely a korabeli ünnepek sorozatának átalakításával foglalkozott:
a győzedelmes forradalom napján, október 31-én és a köztársaság kimondása napján, vagyis november 16-án örök időkre szóló nemzeti ünnepet tartsunk, és a nemzet történetét meggyalázó április 11-ét és a többi királycafrangos ünnepeket töröljük.
A javaslatra a jelenlévők helyeslően reagáltak.
A parlamentben beszédet tartott Károlyi Mihály miniszterelnök is, aki egyebek mellett kijelentette: „Trombitaharsonával fogjuk ennek a mai napnak határozatait széjjelkürtölni az egész világba. A rádió, a telefon, a telegráf működni fognak a mai napon, és remélem és hiszem, hogy ezek után azok a kételyek el fognak oszlani, ha megtudják, hogy ma itt mi történt, ha megtudják, hogy a köztársaság, a demokrácia és a szociális intézmények megvalósításának ünnepnapján odakünn száz- meg százezer ember van.”
A miniszterelnök tehát az új rendszer legitimációja érdekében az Országház elé felvonultatott tömeget – hasonlóan a Magyarországi Szociáldemokrata Párt idézett iránymutatásához – mintegy önmaga: „a magyar nép” jelképeként ábrázolta. A parlamenti ülés után Károlyi az épület bejáratánál elhelyezett vörös emelvényről mondott beszédet a tömegnek, hangsúlyozva a nép, a forradalom győzelmét, a népköztársaság megalkotásának jelentőségét. Az épület más részeinél és a tér különböző pontjain további szónokok tartottak beszédeket az egybegyűlteknek. A mintegy 200 ezer főnyi tömeg a beszédek után, az ünnepség befejeződésekor szétoszlott.
Egy év múlva ugyanott
E rendezvény egészére, illetve egyes elemeire sajátos visszautalások történtek pontosan egy évvel később, a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulási ünnepségén – immár az ellenforradalom, az 1918–1919-es forradalmak szellemiségével való jelképes leszámolás jegyében.
Ez szerinte politikai okokból lenne fontos, mert ez volt az a dátum, amelyen az Országház téren az előző évben nyilvánosan Károlyira lett átruházva a hatalom. Az ünnepség fogadóbizottsága pedig igyekezett ez alkalomból mozgósítani a „honfitársak” tömegeit, amelyeket e szervezők immár „a nemzet” jelképeként kívántak szerepeltetni a rendezvényen.
A bevonulásnál Horthy fehér lovon Kelenföldről indult meg, és csapataival a Gellért térre vonult, ahol a főváros vezetői fogadták. Itt mondott beszédében Horthy, Budapestet elítélve, utalt a köztársaság kikiáltására is: „ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját”. A Gellért téri fogadás után a menet a Parlamenthez vonult. A hadsereg útvonalán hatalmas tömeg sorakozott fel, sok esetben fehér virágokat (köztük őszirózsákat) szórtak a katonák elé.
„Hazafias lelkesedéssel”
A Parlamentnél lezajló ünnepségre az épület bejáratához – oda, ahol egy évvel korábban az a vörös emelvény állt, amelyről Károlyi Mihály beszédet tartott a tömegnek – fehér fából ácsolt, zöld baldachinos misesátort építettek, ebből pedig – létrehozva a magyar trikolór szín-együttesét – piros szőnyeg futott le a térre. A sátorban oltár állt, mögötte fehér alapon hatalmas aranykereszt.
E sajátos épületegyüttes jól szemlélteti az ünnepség meghatározó eszmei mozzanatát: a forradalmak szellemiségét elutasítva a nemzeti gondolatkör szakralizálását, ugyanakkor a keresztény vallásos eszmerendszer nemzetivé tételét. Az Országház homlokzatán háromszínű zászlók lógtak, a téren pedig fehér póznák között kifeszített köteleken nemzeti színű és a főváros színeit viselő zászlók lengtek. E dekoráció rokon jellegű volt az egy évvel korábbi köztársasági ünnepségével, ám ezúttal a vörös lobogók hiányoztak – ezzel az eljárással az 1919-es rendezvény szervezői minden bizonnyal a forradalmak elutasítását akarták kifejezésre juttatni.
Vörös és fehér
E politikai törekvés megfigyelhető a Parlamentnél elhangzott beszédekben is, például Tormay Cécile írónő – aki a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének képviseletében adta át a magyar asszonyok zászlaját Horthynak – ekként üdvözölte a Nemzeti Hadsereget:
Magyar hajnal és keresztény feltámadás a Ti hazatéréstek, egy szörnyű, véres kálvária után, melyben Károlyi, a magyar Júdás Iskariot és démoni cinkosai elárulták, megkínozták, kifosztották és megcsúfolták a magyar nemzetet.
Mindkét szimbolikus térfoglalási akció Budapest reprezentatív, nagy szimbolikus értékű belső területeinek és az Országház megszállásával, átalakításával igyekezett hirdetni az adott politikai erők világfelfogását, értékrendszerét. Az 1918-as és az 1919-es ünnepségnél jelen voltak domináns színek is: a köztársaság kikiáltásánál a nemzeti színek és a vörös, a Horthy-bevonulásnál a nemzeti színek és a fehér.
Mindkét rendezvényen egyszerre volt jelen az elutasítás és a méltatás gesztusa. A köztársaság kikiáltásánál leszámoltak az előző politikai rendszerrel és megemlékeztek az elődökként méltatott „magyar jakobinusokról”, az 1848–1849-es forradalmárokról és szabadságharcosokról, átalakították az ünnepségek sorozatát – egy nemzeti, köztársasági szemlélet jegyében.
Horthy bevonulásakor fehér lovon ült, az Országházra misesátort építettek, az elhangzó beszédekben leszámoltak a forradalmakkal – egy nemzeti és keresztény gondolatvilág hangsúlyozott kifejezéseképpen.
Ugyanazok a fordulatok
Sőt úgy tűnik: a bevonulási ünnepség egyes szereplői azáltal is törekedtek az 1918–1919-es forradalmak szellemiségével történő leszámolásra, hogy beszédeikben olykor ugyanazokat a fordulatokat, kifejezéseket alkalmazták, mint az egy évvel korábbi rendezvény szónokai – ám teljesen ellenkező eszmei tartalommal és összefüggésben. Így például 1918-as beszédében Hock János azt mondta az öreg, 1848–1849-es szabadságharcos katonának: megérted „hazádnak feltámadását a magyar független köztársaságban”, 1919-ben pedig Tormay Cécile többek között azzal köszöntötte a Nemzeti Hadsereget, hogy „keresztény [!] feltámadás a Ti hazatéréstek”.
A rendezvényekre mozgósított és megjelent tömeg szerepe is részben azonos volt: a szervezők, közvéleményformálók e tömegeket önmaguk („a nép”, majd „a nemzet”) jelképének is szánták. A két ünnepség ugyanis egy-egy politikai rendszerváltás jelképeként is hivatott volt működni – a mozgósított tömegeknek ezeket kellett részvételükkel legitimálniuk.
Vörös Boldizsár történész teljes cikke a BBC History magazin legújabb, 2018. novemberi számában olvasható.
Kiemelt kép: Agence de presse Mondial Photo-Presse / Wikipedia
