Van, ami száz éve nem változik a magyar politikában: a hatalmi elit mindig valami ellenében határozza és határozta meg magát, a XX. század feldolgozatlan traumái pedig elegendő muníciót jelentenek. Ma is elég kicsit trianonozni, kommunistázni, antiszemitázni, az ország egyik fele máris a másiknak ugrik, mert az emberek valamiért nem szeretnek gondolkodni és maguk tájékozódni.
Nyilván nem kell hosszasan ecsetelni, milyen veszélyeket rejt ez a hozzáállás, tapasztaljuk napi szinten.
Lakosságcsere: film és kutatás
Az egykor túlnyomórészt szlovák nemzetiség lakta település az 1947-es csehszlovák-magyar lakosságcsere idején szerzett mély sebet: a szlovák lakosok többsége a Felvidékre települt át, helyükre magyarokak költöztek északi szomszédunkból. Előbbi csoport maga döntött a költözés mellett, utóbbit kitelepítették – nem megyünk bele a történelmi háttérbe, itt írtunk róla részletesen.
Tavaly jártunk Nagybánhegyesen, helyszíni riportban számoltunk be róla, hogyan teszik önerőből élhetővé a falut és tartalmassá saját életüket a bánhegyesiek a civilszervezetek összefogásával létrejött Civil Kerekasztal révén.
Most egy pályázat segítségével a ’47-es lakosságcsere traumáját igyekeztek átbeszélni, megemészteni közösen. A program címe: 70 éve történt egy Kárpát-medencei faluban. Iskolások és egyetemisták egy évig kutatták a lakosságcsere Nagybánhegyest érintő emlékeit a gyulai és a szegedi levéltárban, eredményeiket egy dokumentumgyűjteményben adták ki.
Készítettek egy filmet is, amelyben helyi lakosok mesélnek az átélt eseményekről, múlt hét végén pedig egy háromnapos találkozón hozták össze a lakosságcserében érintett szlovák és magyar családokat.
Harag és elkeseredettség
Nagybánhegyest a második világháború végéig túlnyomó részt szlovákok lakták, 1908-ig a neve is Tótbánhegyes volt.
Az öregek szerint ’47-ben a szlovákság 80 százaléka döntött úgy, hogy a jobb élet reményében a Felvidékre költözik, megbízható statisztikával nem rendelkezünk
– mondja a 24.hu-nak Pepó Jánosné Jola, a Szlovák Hagyományőrző Egyesület vezetője.
Szlovákiából 300 magyar család érkezett, az áttelepítés nagyon mély nyomot hagyott bennük: a harag, elkeseredettség, kiszolgáltatottság megrongálta a lelküket. Ráadásul sokkal rosszabb körülmények közt találták magukat, fejlett régiókból, városokból az elmaradott faluban. Bánhegyest nyilvánvalóan a szegény emberek hagyták el, a felvidéki magyaroknak viszont sok esetben tágas, modern otthonukból döngölt padlós, egyszobás kis házakba kellett költözniük.
Tűzzel-vassal ragaszkodtak saját közösségükhöz, nem nyitottak az őslakosok felé. Egy családfő például csak három év elteltével volt hajlandó kipakolni a ládájából, akkor azt mondta: “Na, most már biztosan itt vesztünk”.
A legszebb történeteket az élet írja
Hiába volt saját döntés, trauma volt ez a szlovákságnak is, családok szakadtak szét, amit az is mutat, hogy a bánhegyesiek erősebb kapcsolatot ápolnak a kivándorolt rokonokkal, mint akik a közeli településeken laknak. És a szívet nem lehet lekötözni, a szerelem fittyet hány nemzetiségre, történelemre, politikusok akaratára.
A nagybánhegyesi Gulyás György kilencven éves elmúlt, felesége, Hipki Zsuzsanna is jóval túl a nyolcvanon, szerelmük hét évtizede tart. Történetüket unokájuk, Gulyás Judit dokumentálta.
Mindketten szlovák nemzetiségűek, Zsuzsanna szüleit a szegénység vitte rá, hogy engedjenek a csehszlovák propagandának – miszerint az anyaföld hazavárja a szlovák testvéreket -, és a négytagú család 1947. július 30-án útnak indult.
Tizenhét éves volt ekkor, a szíve majd megszakadt, itthon kellett hagynia szerelmét. A fiatalok folyamatosan leveleztek, Gulyás Györgyöt 1948-ban besorozták. Katonaként ő nem szökhetett a lány után, de megesküdött, ha Zsuzsanna hazajön, feleségül veszi.
A család Vágfarkasdon telepedett le, de a lány 14 hónap alatt sem tudta megszokni a “kinti” életet, főleg nem a fiú nélkül. Ezért amikor a szomszéd magyar családot a csehszlovák állam távozásra szólította fel, Zsuzsanna velük szökött. Otthon azt mondta, látogatóba megy csak, de már tudta, soha nem fog visszatérni.
ahonnan gyalog ment Nagybánhegyesre. Gulyás György pedig várta, ahogy a lány nagykorú lett, megtartották a lakodalmat: ma már 68 éve élnek boldog házasságban.
Öccse hónapokig kijárt a vasútállomásra, hátha egyszer szeretett testvére száll le a vonatról, édesapja pedig levelekben kérte, menjen haza. Nem ment. Zsuzsika néni ma azt mondja, ott nem tudta megszokni az életet, honvágy és szerelem mardosta.
Ma már csak a vallás nemzetiség dolga
Az élet élni akart Nagybánhegyesen is – fogalmaz Pepó Jánosné: magyarok és szlovákok között a megbékélést az ilyen szerelmek, a vegyes házasságok és a gyermekek hozták el.
Volt például egy utca, ahol egyetlen – szlovák – kisgyerek volt csak. A szomszédságban felvidéki magyarok laktak és mindenki őt kényeztette, babusgatta, idővel a szülők is közeledtek egymáshoz. A személyes történetek kifogyhatatlanok, de ennyiből is látszik, hogyan gyógyulhatnak a történelem nyitotta sebek.
Érdekesek a bánhegyesi vegyes házasságok is, ahol a felvidéki magyarok addig kötötték az ebet a karóhoz, míg szokás nem vált belőle. A nemzetiségi különbség itt vallási különbséget is jelent a katolikus magyarok és az evangélikus szlovákok között, az ilyen házasságban pedig ugye az a szokás, hogy a fiú az apa, a lány az anya vallását követi. Nos, itt nem.
Ami az identitást illeti, ma már nem vetődik fel élesen. Utolsóként a most 40-es éveiben járó korosztály tartja számon felvidéki magyar származását. Szlovákul már a szlovákok sem beszélnek az időseken kívül, de a hagyományokat tartják, és a mostani levéltári kutatás sokat segített a legifjabb generációknak is gyökereik megértésében.
Végezetül Szarka László történész, az MTA BTK Történettudományi Intézet professzorának előszavából idézünk a már említett dokumentumgyűjtemény, a 70 éve történt egy Kárpát-medencei faluban című könyvből:
A lakosságcsere 70. évfordulóját Nagybánhegyesen igen bölcsen arra használják, hogy feldolgozzák múltunk emlékeit és a köztörténeti megemlékezések, a lokális, egyházi és iskolai ünnepségek figyelmeztessenek saját történelmünk identitásformáló szerepére.
