Kossuth Lajos az emigrációban is aktívan tevékenykedett a magyar szabadság és függetlenség kivívása érdekében, egyfolytában hazagondolt, Magyarország jövőjét tervezgette, lehetőségeit kereste. De nem volt itthon, nem lehettek mélyreható ismeretei, távol volt a mindennapok hazai valóságától.
Megegyezni, vagy sem?
Eszméje a dunai népek konföderációján alapuló államszövetség volt, amely a nemzetiségi konfliktusokat helyi szinten képes kezelni, és amely a térség erős államaként részt vehetne az európai politika alakításában. Ezen az alapon mindenfajta megegyezést, kiegyezést ellenzett Ausztriával és a Habsburg-házzal.
Idehaza viszont Deák Ferenc és a köré csoportosuló “kiegyezéspárti” politikusok csaknem két évtizeddel a szabadságharc vérbefojtása után a realitás talaján igyekeztek megoldást találni, előre lépni. Egyértelmű volt, hogy a nagyhatalmak érdeke a Habsburg-monarchia egységét kívánja, a szó teljes értelmében vett “magyar szabadságra” nincs esély.
Ezért “engedtek a ’48-ból”, és hosszas tárgyalások után 1867 tavaszán végleges formát öntött a kiegyezés tervezete, ami ugyan új alapokra helyezte a két ország kapcsolatát, ám épp ezzel elvetette a függetlenséget.
Amiről a nemzet önmaga lemond…
Ekkor, 1867. május 22-én, Párizsban fogalmazta meg Kossuth Lajos Deák Ferencnek címzett nyílt levelét, ami május 28-án jelent meg a Magyarország című lapban. Cassandra-levélként vonult be a történelembe, ha úgy tetszik, ez volt Kossuth utolsó kísérlete, pusztába kiáltott szava a kiegyezés ellen.
Barátjaként és elvrokonaként szólítja meg Deákot, majd azzal kezdi, hogy a szabadságharccal a magyar nemzet – a bukás dacára is – azon népek közé emelkedett, amelyekkel számolni lehet és számolni is kell, illetve:
melyeknek a történelem logikája jövendőt igér, ha csak a história önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat ki nem törlik.
Nagy vivmány ez, barátom, melyet feladni bün! S a nemzet, mely oly körülmények közt is képes volt ez állást kivivni, annyit legalább megérdemel, hogy önállásának megvédése s jogainak valósitása körül ereje iránt ne essenek kétségbe vezérei.
[…]
nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik.
[…]
Pedig magad mondád s helyesen mondád: hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, a miről a nemzet maga lemondott.
Trianon?
Aztán sorra veszi a törvényjavaslatokat, amelyek “hazánkat állami állásából kétségtelenül kivetkőzteti s az osztrák birodalommal egy államtestületté összeforrasztja”, illetve a közös ügyek révén kiszolgáltatja.
Nem ért egyet azzal, hogy el kell fogadni azt, hogy miután többet elérni nem lehet, el kell fogadni azt, ami kivitelezhető:
Nemzetnek lehet elnyomást türnie, de jogai valósitásának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbe esnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósitani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani….
Szerinte elhibázott lépés épp most kétségbe esni, amikor a birodalmak kora végéhez közelít, uralkodó és nép kapcsolatában a “korszellem” épp ellenkező: a jog visszaszerzésének és fejlesztésének kedvez.
Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat ugy nyugat mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégitő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleniti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak czéltáblául tüzi ki.
És valóban. Magyarország a Monarchia tagjaként sodródott az első világháborúba, a vetélkedő ambíciók, a kisebbségi kérdés rendezetlensége pedig hideg zuhanyként hozta Trianont.
A nemzet halála
Végezetül Kossuth ismét visszatér a kiegyezési törvényjavaslatokhoz, amelyek már csak elfogadásra várnak.
… én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat
[…]
Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!
Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!
