A szovjet megszállás, a pártállami diktatúra, a terror, a szegénység, a személyi kultusz elsöprésére Budapesten forradalom tört ki 1956 október 23-án. Némi hezitálás után Nyikita Hruscsov 31-én kiadta a parancsot: Magyarországon a fegyverek erejével kell “helyreállítani a rendet”. A fővárosba november 4-én gördültek be a páncélosok, nyomukban a Moszkvában kinevezett Kádár Jánossal és kormányával.
De a magyarok nem adták meg magukat, Budapesten és több vidéki nagyvárosban gerillaharc kezdődött, egyes szabadságharcos csoportok bevették magukat a hegyekbe, az erdők sűrűjéből ki-kitörve mértek csapásokat a bevonuló szovjet csapatokra.
Három hétig tartották magukat
Pécsre harc nélkül vonult be a roppant szovjet haderő, ám több száz katona, bányász, munkás, kalandvágyó fiatal felfegyverezve a bevette magát a Mecsekbe és szabályos gerillaharcot vívott. Sokan közülük napközben a Mecseket járták, estére hazamentek, otthon kialudták magukat, majd ismét találkoztak egy-egy előre megbeszélt ponton – részletezte Dávid Ferenc történész a bama.hu-nak.
Több sikeres akciót hajtottak végre. November 6-án például a Mecsek-kapu előtti kanyarban kézigránátköteggel megbénítottak egy tankot, majd össztüzet zúdítottak a harckocsiból menekülni próbáló katonákra – az oroszok visszavonultak. Szovjet szempontból veszélyes és bosszantó volt tevékenységük, az erdőből támadva többször is visszafordítottak szovjet harci járművet, katonaságot, karhatalmistákat szállító teherautót.
Béla, a láthatatlan harcos
A “láthatatlanok” vezetője egy orvos, dr. Horváth Géza volt, Gazda néven, ő szervezte rajokba az ellenálló csoportokat, amelyek táborhelyükről, vagy vezetőjük ragadványnevéről neveztek el: Csigalépcső-, Üdülő Szálló-, Tettye-csoport, vagy Jozsó-, Sándor- illetve Béla-szakasz. Béla vagy Vadász néven Kubicza Jánost, a parancsnokhelyettest ismerték, akinek az 1990-es évek elején, napló formájában megírt visszaemlékezéseiből idéz az Archívnet.hu legfrissebb száma.
Kubicza 1917-ben született, a Ludovika Akadémia elvégzése után 1939-ben gyalogsági hadnaggyá avatták. Részt vett Magyarország védelmi harcaiban, 1945-ben fogságba esett, majd belépett a hadifoglyokból alakuló 1. honvéd gyalogezredbe, századosként nyugdíjazták 1949-ben. Az 1956-os szovjet támadás hatására november 5-én csatlakozott a fegyveres ellenálláshoz. Aznap éjjel két személy jelent meg nála, üzenetet hagytak: menjen a Mecsekbe, egy kilométerre délre a Misinától – majd eltűntek a kijárási tilalom miatt csendes, sötét utcán.
Némi gondolkodás után elhatároztam, hogy felmegyek, és tapasztalva az egyenlőtlen erőviszonyokat, igyekezni fogok katonai tanulmányaimat segítségükre adni. Ezek után felvettem „harci” ruházatomat, hátizsákomba a legszükségesebb holmikat: egy kis élelmet, valamint az elrejtett, Pécs környékét ábrázoló 75 000 és 200 000 katonai térképeimet és megtakarított vagyonomat – kb. 350-400 Ft. – raktam.
A forradalom kitöréséig eldugott pisztollyal a kezemben és zseblámpával elindultam a »Mecsekre« a Bárány úton.
Képzetlen katonák és gyerekharcosok
Miközben a szovjetek lőtték az erdőt, a százados a felkelőket kereste, egyszer csak:
… a felkelők éber őrei körülfogtak, s elvették a pisztolyomat. Miután közöltem, hogy üzenetükre jöttem fel, barátságosabb lett a fogadtatás. A dömörkapui menedékházba kísértek, ahol a rögtönzött vezérkar székelt.
[…]
A parancsnoknak – dr. Horváth Géza orvos, volt tartalékos tiszt – igazoltam magam a volt honvédségi igazolványommal. […] Ezután „Béla” fedőnéven megbízott a jövendő csoport katonai vezetésével, és helyettesének – ő a „Gazda” fedőnevet használta -, majd „vezérkarának” egyes tagjának jelenlétében – egy kis szíverősítő kíséretében – megkezdődött a tanácskozás a folytatandó ténykedéseket illetően.”
[…]
Javasoltam tehát, hogy ha az ellenállás folytatását kívánják, úgy a „gerilla” harcmódot kell választani, azaz még ma (XI. 6.) virradatkor az összevont csoporttal vissza kell vonulni egy olyan helyre, ahová az egyelőre gépesített szovjet erők nem tudnak eredményes támadást intézni.
[…]
A későbbiekben tapasztaltam, hogy milyen nagymérvű felelősséget vállaltam, mikor a csoport szervezésekor tapasztaltam a csoportban a katonailag kiképzettek alacsony számát, azok is a mellőzött bányász alakulatokból adódtak főleg. Valamint a sok lelkes, 13-16 éves fiatalt, mondhatni nyári ruházattal, de nagy lelkesedéssel (sajnos ez nem elég a túlerőben lévő, legmodernebb fegyverekkel felszerelt, jól kiképzett szovjet alakulatokkal szembeni frontális ellenállást illetően)”
Hallottuk Tigrisék működését
Harcmodoruk az “üss és fuss” volt, mint annyiszor a magyar történelemben a túlerő ellen. Egy kis ízelítő – a dátum 1956. november 14.:
… tüzelőállást foglalunk az erdő ny-i hídfőnél. […] Először egy fiatal gyerek egy utassal jön motorbiciklin, aki felszólításunkra majdnem az árokba megy, úgy megijed. Ekkor hallottuk Pécsvárad irányából a tűzharc zaját, majd közvetlenül „Tigrisék” működését. Felőlük nehézgéppuska nyomjelző lövedékeket tapasztaltunk. Mondtam a „Katonának”, hogy üljön fel a fiú mögé a motorra, és nézze meg, mi történik a ny-i hídnál lévő „Tigris” csoporttal. Sajnos a motoros fiú úgy be volt „rezzenve”, hogy képtelen volt a motorbiciklit vezetni. Így „Katonával” a közeli tisztáson kb. 40-50 m-re az úttól lesállást foglaltunk el. Ekkor az úton Mecseknádasd felől megjelenik egy ponyvás Csepel gk., jól táplált pufajkás egyénekkel a vezetőfülkében. A motorra leadott jelzőlövésemre nem állnak meg, így megnyitottuk a tüzet, mire feljebb az úton leálltak. Mindezek után visszavonultunk a megadott gyülekezőhelyre.
Tigrisék már ott voltak, s jelentik, hogy egy szovjet gépkocsit leptek meg, mikor az a híd közepén volt, s csak nagy nehézséggel tudott visszamenni (a jugoszláviai táborban tudtam meg, hogy az első pécsváradi orvosnál két-három sebesültet tettek le). Valószínűleg a páncél gk. rádión leadta a vészjelet, mert az úttól kb. 800 m-re lévő gyülekezőhelyünkön már hallottuk a páncélosok zúgását, így be nem várva a késlekedőket feljebb húzódtunk az erdőbe, ahonnan már tisztán kivettük a nagy páncélosmozgást, -nyüzsgést…
Az “irigyelt” emigráció
A százados részletesen leírja menekülésüket is, hogyan szöktek át Jugoszláviába, ahol hadifogolyként kezelték őket:
Éjjel egy gépkocsi átszállított minket a Dráván és a kaproncai (Koprivnica), már működő menekülttáborba érkeztünk. Megkezdődött részünkről a sokaktól irigyelt emigrációs élet (valójában hadifogolyként kezdtük).
Kaproncáról december 5-én a karsztokban lévő »gerovói haláltáborba« szállítottak, vasúton, majd gépkocsin, szigorú őrizettel, ahol 1957 tavaszáig éltük a „Gulág”-életet (cseberből vederbe).
Ezeket azért részletezem, hogy nem volt mindegy, akik a forradalom kezdetekor vagy közvetlen utána, bőröndökkel átsétáltak Ausztriába, és ott valójában szabad emigrációs életet kezdhettek, és akik kényszerültünk a jugoszláv »vendéglátást« élvezni.
Kubicza János végül egy francia kisvárosban, Nieul-sur Mer-ben telepedett le 1958-ban. A rendszerváltás után többször is hazalátogatott, 2005-ben hunyt el.
(Még több információ a “mecseki láthatatlanokról” és további részletek Kubicza naplójából a Magyar Nemzeti levéltár online folyóiratában, az Archívnet.hu-n.)
