A budapesti hírpiac a világháború kitörésekor úgy festett, mint bármely európai nagyvárosban: míg a 19. században a véleménysajtó volt jellemző és a közoktatás kiterjesztése révén a század utolsó évtizedeiben már tömegsajtóról beszélhetünk, a századforduló táján az angolszász országokban sárga sajtónak (yellow press) nevezett bulvárlapok a magyar olvasót is meghódították. 1905-ben indult A Nap, majd pár évre rá a Pesti Futár, 1910-ben pedig Az Est, amely már a világháború kitörésekor 80000-es példányszámot ért el.
A Tisza által szorgalmazott kormánypárti bulvár 1915 decemberében indult. E jellegzetesen a modern nagyvárosi életformához kötődő témák – magánéleti és politikai botrányok, katasztrófák és bűnügyi történetek – ismerősek. Ami talán meglepő lehet, hogy a szenzációsajtóban olyan nagy nevek írtak mint például Molnár Ferenc, Szép Ernő, Kosztolányi Dezső, vagyis volt irodalmi minőségük is.
Fotó: wikipedia
Durvult a bulvár
A sajtó egyébként igen sokszínű volt – akkoriban még minden politikai irányzat, szín és ízlés képes volt saját lapot kiadni. A háború – miközben a fizetőképes kereslet jelentősen csökkent, és a drágaságon túl a gyűjtések, a hadikölcsön-jegyzések is apasztották – felfutást jelentett a lappiacon, mivel hatalmasra nőtt az emberek információigénye, amit akkoriban más médium nem tudott kielégíteni.
A rádiózás csak a háború alatti híradástechnikai fejlődésnek köszönhetően vált egyáltalán alkalmassá arra, hogy műsort sugározzon, a budapesti Telefonhírmondó pedig mindössze pár ezer háztartást ért el – a tömegeknek maradtak a lapok. A háború utolsó évében Az Est már 300 ezer példányban jelent meg, de a Pesti Hírlapnak is volt egy-egy félmilliós lapszáma. Bár a bulvárlapoknak szokták tulajdonítani a hangnem eldurvulását, ahhoz az ekkor feltűnő, élesen antiliberális – sőt 1917 fele antiszemita – keresztény lapok, például az Új Nemzedék is erőteljesen hozzájárultak.
Fotó: Fortepán
Felelősség szerzőtől a tulajdonosig
A Monarchia sajtótörvénye kifejezetten liberális volt, így például a lapalapításnak legfeljebb anyagi akadályai voltak: a beruházáson túl egy nagyobb összeget, az úgynevezett kauciót is letétbe kellett helyezni. Viszont nem kellett semmiféle további engedély. A kiegyezés után az 1848-as sajtótörvényt hozták vissza, de már a század utolsó évtizedétől napirenden volt annak korszerűsítése, hiszen a sajtóviszonyok alapvetően megváltoztak az ipari forradalom fél évszázada alatt.
Az 1914-ben – még hónapokkal a világháború kitörése előtt – elfogadott sajtótörvény azonban nagy felzúdulást keltett, még a kormánybarát sajtómogul, Rákosi Jenő is óvatosan tiltakozott ellene. Pedig olyan hatalmas változásokat nem vezetett be: igyekezett szabályozni a többszintű felelősség rendszerét (a szerzőtől a szerkesztőn át a tulajdonosig), és leginkább a hivatalos tájékoztatás rendjét kötötte meg. 1914 tavaszán még azt lehetett gondolni, hogy ez a központosítás a rendőrségi hírszolgálatot fogja majd rövidebb pórázra, de a háborúban a hadi tájékoztatás teljes központosítása következett be.
