Tudomány

Ezekhez képest egy aszteroida smafu

Fold(960x640).jpg (föld, )
Fold(960x640).jpg (föld, )

Ahogy arra a múlt héten a közelünkben elszáguldó aszteroida is emlékeztette az emberiséget, a világegyetem könnyedén véget vethet létezésünknek. És egy meteor becsapódása még nem is tartozik a szörnyű lehetőségek közé tartozik.

Egy hete hajszálnyival (mármint persze csillagászati értelemben hajszálnyival, 4,5 millió km-re) zúgott el a Föld mellett 37 ezer kilométer/órás sebességgel egy „bolygógyilkos” égitest, a szép nevű „2014 YB35”.  A majdnem egy kilométer átmérőjű aszteroida az emberiség végét jelentette volna, ha összeütközött volna a Földdel, de az igazán ijesztő, hogy csak pár hónapja fedeztük fel, hogy egyáltalán létezik és a közelünkbe tart. A csillagászok becslése szerint a Naprendszerben keringő nagy (egy kilométeres) aszteroidák 90 százalékát már sikerült feltérképezni, azonban a kisebb, de még mindig komoly pusztítást okozó aszteroidáknak mindössze a 10 százalékát ismerjük. Lehet, hogy most is felénk tart egy, és napjaink meg vannak számlálva – és nekünk fogalmunk sincsen róla.

A meteor-becsapódások azonban az univerzum „gyengébb próbálkozásainak” számítanak, hiszen az emberiségnek van a lehetősége a védekezésre, ha időben észrevesszük. A világegyetemnek sokkal gyilkosabb módszerei is vannak a „hullócsillagoknál”. Mondjuk tényleges „hulló csillagok”.

Hipersebességű szökevénycsillag

A pártízezer kilométer per órás sebességgel haladó szikladarabok kis semmiségnek tűnnek azokhoz a több millió (!) kilométer per órás sebességgel száguldó, több millió kilométeres atomtűzgolyókhoz képest, amik a hipersebességű csillagok. Igen, galaxisunkban több olyan csillag is van, amik lerázták magukról a Tejútrendszer gravitációs erejét, és szökésnek indultak.

Ugye nem kell nagyon elmagyarázni, mit jelente számunkra, ha a Föld egy, a Napnál többször nagyobb csillag útjába kerülne? A világvégéhez még csak az sem kellene, hogy telibe találjon minket. Elég lenne, ha csak a gravitációs ereje megbirizgálná bolygónk napkörüli pályáját, hogy egy picit közelebb, vagy távolabb kerüljünk a Naptól, és a Föld máris alkalmatlanná válna az emberi életre.

 

A csillagászok becslése szerint a Tejútrendszerben nagyjából ezer ilyen elszabadult csillag száguldozik, és megnyugtató lehet tudni, hogy a legközelebbi több mint 42 ezer fényévnyire van tőlünk.Azt már kevésbé megnyugtató hallani, hogy eddig nagyjából húszat azonosítottak, és létezésükről is mindössze tíz éve tudunk. 

Annyi jó hír azért van, hogy ezeket legalább könnyedén észre lehet majd venni, ha veszélyesen közel kerülnének a Naprendszerhez. Nem úgy, mint egy még náluk is gyorsabban mozgó fekete lyukat.

Meglepetés fekete lyuk

Egy, a Napnál is fényesebb tűzgolyónak nem sok esélye lenne arra, hogy észrevétlenül közelítse meg a Földet, és meglepetésszerű pusztulást hozzon az emberiségre. Nem úgy egy fekete lyuknak, ami egyebek mellett arról ismert, hogy nem a legkönnyebb feladat észrevenni az űr sötétjében. Mert nem csak csillagok száguldoznak keresztül a galaxison felfoghatatlanul nagy sebességgel, hanem a mindent, még a fényt is elnyelő fekete lyukak.

 

Ezek a „kóbor”, vagy „csavargó” fekete lyukak akár 14 millió (!) kilométer per órás sebességgel is „lopakodhatnak” az űrben, elnyelve mindent, ami az útjukba kerül. Ha egy valahogy a közelünkbe kerülne, csak akkor vennék észre a csillagászok, amikor gravitációs ereje már elkezdené módosítani a külső bolygók pályáját. És természetesen több száz ilyen láthatatlan lopakodó világvégefegyver kering galaxisunkban – szerencsére tőlünk távol.

Azonban nem csak egy fekete lyuk jelent láthatatlan veszélyt. Azt sem vennénk észre, ha a világ legfényesebb jelensége törne a pusztulásunkra.

Gammakitörés sugárzás

Az ismert világegyetem legfényesebb eseményének számítanak a nagytömegű csillagok halálakor keletkező gammakitörések – gyakorlatilag galaktikus halálsugarak, és ezzel még nem is voltunk annyira hatásvadászok (az amerikai hadsereg már fejleszt olyan fegyvereket, amik a gammasugárral gyilkolnának).  Olyan fényesek, hogy az egész univerzumban lehet észlelni azokat. Ennek ellenére mégis észrevétlenül érné el bolygónkat: a fénysebességgel haladó nyalábot csak akkor vennénk észre, amikor már itt van, és megkezdte pusztítását.

A rettentő energiát – annyit, amennyit a Nap egész élete során kibocsát – pár másodperc alatt felszabadító gammakitörés nyalábja szétrombolná az ózonpajzs felét, ami megvédi a földi életet az bolygót folyamatosan érő, rákkeltő UV-sugárzástól, ami így teljes erővel tudná végezni munkáját, és tömeges kihalást idézne elő. A sugárzásoktól egyedül a tenger mélyén élő élőlények lennének biztonságban, de a kihalás veszélyétől nem mentesülnének: a tenger felszínének közelében élő planktonok és egyéb apróbb élőlények ugyanis már nem élnék túl a sugárzást. Mivel a tápláléklánc alapját képezik, kihalásukat az egész tengeri élővilág megérezné.

Ezen felül a gammanyaláb hatására az atmoszférában megnövekedne a barna színű NO2 gáz aránya, ami elnyelné a napfény egy részét, jégkorszakot idézve elő, nehogy egyszerűbb legyen a túlélés. 

A jó hír az, hogy egy gammakitörésnek közel kell történnie ahhoz, hogy érezhető hatása legyen a földi életre, és bár szinte minden nap történik egy a világegyetem valamelyik részén, a Tejútrendszerben már csak többszázezer évente egyszer. A rossz hír az, hogy egy ilyen már egyszer elérhette a Földet 450 millió évvel ezelőtt,  a  földtörténet első nagy fajkihalását okozva az ordovicium időszakban.

Ezek után mivel is zárhatnánk mással ezt a cikket, mint a CNN “Világvége Videójával”. 

Olvasói sztorik