Csaknem 200 halálos áldozata volt már az űrutazásoknak

A meghibásodott Starliner űrben rekedt asztronautáinak története bejárta az egész világsajtót. Sunita Williams és Butch Wilmore június 5-én indultak el a Nemzetközi Űrállomásra (ISS), ahol a tervek szerint körülbelül nyolc napot töltöttek volna, ám az odaúton több helyen is hélium kezdett szivárogni a jármű RCS hajtóműrendszeréből, ami lehetetlenné tette, hogy hazainduljanak. Jelenleg úgy néz ki, 2025 februárjában térhetnek vissza a Földre, a SpaceX Crew Dragon űrhajójával.

Williams és Wilmore esete nem egyedi, a NASA weboldala több mint 100, űrutazással kapcsolatos balesetet, illetve a küldetések során fellépő meghibásodást tart számon, de olyan is előfordult már, hogy teljesen más okból ragadt a világűrben valaki.

Űrben rekedt emberek

Az egyik leghírhedtebb ilyen incidens Szergej Konsztantyinovics Krikaljov szovjet űrhajósé, aki 1991-ben utazott a Mir űrállomásra. A kozmonauta úgy tudta, 150 napos küldetésre megy, végül azonban jóval többet kellett ott töltenie, mivel közbeszólt egy óriási geopolitikai esemény: a Szovjetunió szétesése. A bajkonuri űrrepülőtér ugyanis az újonnan kikiáltott Kazahsztán területére került, így Oroszországnak hosszas tárgyalásokba kellett bocsátkoznia, hogy folytathassa az űrprogramját. Krikaljov végül 311 napot töltött az űrben, ami akkoriban világrekordnak számított.

Legutóbb 2022-ben történt a Starlineréhez hasonló eset: akkor a Szojuz MS-22 űrhajón észleltek szivárgást, miután mikrometeorit ütközött neki. Emiatt három űrhajós ragadt az ISS-en, Dmitrij Petelin, Szergej Propokjev és Frank Rubio. A három férfi végül 2023. szeptember 27-én tért vissza a Földre, ezzel az eredetileg 180 naposra tervezett küldetésük 371 naposra hosszabbodott.

Rubio azt nyilatkozta, nem vállalta volna el a küldetést, ha előre tudja, hogy ennyi ideig tart majd. Ez idő alatt a négygyermekes apa ugyanis sok fontos családi eseményről maradt le, ráadásul az űrben töltött hosszú idő mentálisan is próbára tette. Ő azonban még így is szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a testi épsége nem került veszélybe, márpedig a világűrben egyetlen probléma is könnyen súlyos következményekkel járhat.

„Houston, van egy kis gondunk!”

Minden bizonnyal sokaknak elsők között jut eszébe az Apollo–13 balesete, amelynek következtében három asztronauta vált űrhajótörötté. Jim Lovell parancsnok, Fred Haise holdkomp-pilóta és Jack Swigert parancsnokiegység-pilóta 1970. április 17-én indult el a Hold felé azzal céllal, hogy végrehajtsák a történelem harmadik emberes holdra szállását. Útjuk a tervek szerint 6 napot vett volna igénybe, de kevesebb mint 3 napnyi repülés után egy rövidzárlat miatt felrobbant az űrhajó egyik oxigéntartálya – életveszélybe sodorva a legénységet.

A baleset következtében hatalmas rés nyílt a jármű oldalán, ami miatt jelentős szivárgás lépett fel. Emiatt félő volt, hogy nem tudják fenntartani a kellő oxigénszintet vagy nyomást az űrhajósok életben tartásához. Az asztronauták végül a holdra szállásra szánt leszállóegységet használták mentőcsónaknak, amelyben átvészelték a visszautat a Földig, csak a leszállás megkezdése előtt tértek vissza az Odyssey parancsnoki egységbe.

Bár az Apollo–13 esete talán a legismertebb, korántsem az volt a NASA első incidense, amely majdnem katasztrófához vezetett. Ezt a címet az 1961-es Mercury–Redstone–4 misszió tudhatja magáénak, amely az amerikai űrügynökség második emberes űrrepülése volt. A küldetés kapszulája, fedélzetén Gus Grissom űrhajóssal, a repülés után az Atlanti-óceánban landolt, ahol egy meghibásodás miatt az ajtaja túl korán nyílt ki. A résen beáramló víz hamar elsüllyesztette a kapszulát, amelyből Grissom még épp időben ki tudott menekülni, így elkerülte a biztos fulladást.

Az űrutazás korai időszakát számos, halálos veszélyt hordozó incidens hálózza be, a teljesség igénye nélkül:

• 1969-ben a Szojuz–5 orosz űrhajó fékezőrakétái nem működtek megfelelően, ezért a landolás a szükségesnél jóval durvább lett, a legénység egyik tagjának még a fogai is kitörtek.
• 1975-ben a Szojuz–18A egy meghibásodás miatt a Föld felé kezdett száguldani, és a szokásosnál sokkal nagyobb erővel érte el a felszínt. Landolás után a kapszula elkezdett legurulni egy dombról, és éppen csak megállt, mielőtt egy szakadékba zuhant volna. A legénység túlélte, egyedül a parancsnok szenvedett súlyos belső sérüléseket, aki ezután soha többé nem is repülhetett.
• Ugyanebben az évben két űrhajós került két hétre kórházba, miután az Apollo–ASTP leszállása közben mérgező dinitrogén-tetroxid kezdett átszivárogni kabinjukba.
• 1983-ban, nem sokkal a Szojuz T–10–1 felszállása után lángok csaptak fel az űrrakétán. A legénység pár másodperccel azelőtt menekült el a mentőkabinnal, hogy a jármű felrobbant.

A sérülést szenvedő, illetve életveszélyes helyzetbe kerülő űrhajósok listája még hosszan folytatódik, ahogy azoké is, akiknek az életébe került az űrrepülés.

Az űrverseny áldozatai

A történelem során eddig mintegy 200, űrrepüléshez köthető haláleset történt, az áldozatok közül 18 volt űrrepülés közben elhunyt űrhajós. A sorban az első Vlagyimir Komarov kozmonauta volt, akinek az esetét sokkal inkább nevezhetjük gondatlanságból elkövetett emberölésnek, mintsem balesetnek.

Komarov már jóval az 1967-es felszállása előtt tudta, hogy életveszélybe kerül, amint beül az űrhajóba. A Szojuz–1 nevű járművet ugyanis a tartalék pilóta, Jurij Gagarin – akit 1961-es történelmi űrrepülése óta a Szovjetunió ünnepelt hőseként tiszteltek – több tapasztalt mérnökkel együtt tüzetesen átvizsgálta, és nem kevesebb mint 203 hibát észleltek rajta. Az erről szóló jelentést a KGB ügynökei azonban nem juttatták el a vezetéshez, mivel senki nem merte közölni a rossz híreket.

A kétgyermekes Komarov, aki korábban már kétszer is megjárta a világűrt, hiába volt tisztában ezzel, nem léphetett vissza, mivel azzal Gagarint sodorta volna veszélybe.

Ha nem én szállok fel, akkor a tartalék pilótát küldik helyettem, (…) és akkor az az ember helyettem fog meghalni

– mondta a kétségbeesett kozmonauta Venjamin Ruszajev KGB-ügynöknek. Komarov így nem állt el a küldetéstől, ezzel pedig aláírta a saját halálos ítéletét, hogy megmentse Gagarin életét.

Az első problémák már nem sokkal a felszállás után jelentkeztek: az energiaellátás akadozni kezdett, a navigációs rendszer nem működött megfelelően. Ennek ellenére a kozmonautának sikerült belépnie a Föld légkörébe, és megkezdte a leszállást, ám a legsúlyosabb hiba csak ekkor jelentkezett. A Szojuz–1 fő fékezőernyője nem nyílt ki, emiatt óriási sebességgel csapódott a földbe, Komarovnak esélye sem volt a túlélésre.

A második végzetes űrrepülés szintén a szovjetekhez köthető: a Szojuz–11 tragédiája. Az űrhajót 1971. június 6-án bocsátották fel – fedélzetén Georgij Dobrovolszkijjel, Vlagyiszlav Volkovval és Viktor Pacajevvel. A küldetés célja az volt, hogy a kozmonauták elsőként lépjenek a világ első űrállomására, a Szaljut–1-re.

A feladatot sikeresen teljesítették, 23 napot töltöttek az űrállomáson, majd a Föld felé vették az irányt, ahol látszólag sikeresen landoltak is. A szovjetek csak a kapszula felnyitása után tudták meg, hogy tragédia történt, a három űrhajóst ugyanis holtan találták benne.

Mint kiderült, az űrhajó egyik légnyomás-kiegyenlítő szelepe kinyílhatott útközben, ennek következtében az utasfülkében nyomáscsökkenés történt, a levegő kiszökött, a csupán sportöltözéket viselő legénység pedig megfulladt. Azóta szigorú előírás, hogy az űrhajósoknak a start és a landolás során is viselniük kell a szkafandert, hogy hasonló meghibásodás esetén is oxigénhez jussanak.

Tengerentúli tragédiák

A szovjethez hasonlóan az amerikai űrprogram is követelt emberéletet, már a hatvanas években is. Az Apollo–1 1967-ben egy ártalmatlannak tűnő, üzemanyag nélküli startszimulációs teszt során gyulladt ki három asztronauta halálát okozva. Az ország első, űrrepülés közben történt katasztrófája viszont már jóval az űrverseny vége után, 1986-ban következett be.

A Challenger űrrepülőgép 1986. január 28-án indult el tizedik küldetésére, fedélzetén 7 űrhajós – Francis „Dick” Scobee, Michael John Smith, Judith Arlene Resnik, Ellison Shoji Onizuka, Ronald Ervin McNair, Greg Jarvis és Christa McAuliffe – utazott. A jármű indítása után szinte azonnal szürke és fekete füstpamacsok jelentek meg a jobb oldali gyorsítórakétánál, majd egy kis lángcsóva is feltűnt, ami növekedni kezdett. A műszerek ekkor jelezték, hogy a jobb oldali gyorsítórakéta szivárog. A lángok végül elérték a külső üzemanyagtartályt is, így a hajtóanyag belobbant, elpusztítva az egész gyorsítórakétát.

A robbanás önmagában még nem okozta volna az asztronauták halálát, azonban az irányíthatatlanná vált űrsikló három részre szakadt, és olyan sebességgel zuhant az Atlanti-óceánba, amelyet nem élhettek túl.

Az USA második nagy űrtragédiája, a Columbia űrrepülő balesete szintén 7 ember életébe került. A járművet 2003. január 16-án indították útnak, fedélzetén Willie McCool pilóta, Michael P. Anderson, Laurel B. Clark, David M. Brown, Kalpana Chawla és az első izraeli űrhajós, Ilan Ramon tartózkodott. A csapat tagjai 16 napot töltöttek a Földön kívül, ahol számos feladatot végeztek el, többek között megjavították a Hubble űrtávcsövet is.

A Columbia 2003. február 1-jén indult vissza a Földre, ekkor még senki sem sejtette, hogy egy felszállás közben levált szigetelésdarab lyukat ütött a sikló bal szárnyának hővédő pajzsán, ami végzetes következményekkel járt. A légkörbe lépve a lyukon keresztül forró gáz, illetve levegő áramlott az űrsikló szárnyának belsejébe, szétégetve annak szerkezetét. Az űrsiklót elborították a lángok és darabokra hullott, az asztronauták odavesztek.

A jövő űrkatasztrófái

Ezek a tragikus események mind hozzájárultak ahhoz, hogy az űrutazás biztonságosabbá váljon, hiszen a hibákból tanulva újabb és újabb biztonsági előírásokat és óvintézkedéseket vezettek be az ügynökségek. Ennek ellenére az ilyen küldetések továbbra is hatalmas kockázattal járnak, és az éppen kibontakozó új űrverseny miatt nem elképzelhetetlen, hogy a jövőben is történhetnek az előbb idézettekhez hasonló katasztrófák.

Hiába biztonságosabb az űrrepülés, mint valaha, a gazdasági nagyhatalmak ambiciózus tervei – mint például a holdbázis építése, illetve ember juttatása a Marsra – olyan új kihívásokat állíthatnak az űrügynökségek elé, amelyek teljesen új, élesben még ki nem próbált technológiákat és módszereket igényelnek.

Talán ennél is aggályosabb az egyre inkább kibontakozó űrturizmus, amely lehetővé teszi, hogy az állami ügynökségek képezte szakértők helyett hétköznapi emberek is részt vehessenek űrutazásokon, akár hivatásos űrhajósok jelenléte nélkül is. Éppen ezért korábban már az űrkutatás több jeles képviselője is aggodalmát fejezte ki az ilyen repülésekkel kapcsolatban, Tommaso Sgobba, az Európai Űrügynökség (ESA) egykori biztonsági szakértője például számos hasonlóságot lát a tragikus sorsra jutott Titan búvárhajó és a magáncégek turistákat szállító űrhajói között.

Szerinte mindkét esetben élvezet céljából küldik a járművet olyan szélsőséges helyre, ahol nem sok esélye van az embereknek a túlélésre, ha valami balul sül el. Ráadásul a járműveken nem képzett mérnökök és tudósok ülnek, mint például a NASA-küldetéseken, hanem egyszerű emberek, akik nem eléggé felkészültek egy esetleges meghibásodás javítására vagy egy váratlan veszélyhelyzet kezelésére. Továbbá azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a magáncégek biztonsági intézkedései nem megfelelőek.

Kapcsolódó

A Titanéhoz hasonló balesetek idővel az űrben is történhetnek

Egyre több magáncég munkálkodik az űrturizmus iparág kiépítésén, és az optimista becslések szerint már nem is választ el minket hosszú idő attól, hogy széles körben elérhető legyen az űrutazás. Csakhogy az odáig vezető út tele van akadályokkal, amelyek leküzdésére még nincsenek tervek.