Az Alvion fejlesztette Malicious Fallen fura szerzet: egyszerre új játék, meg nem is. A programért felelős csapat eredetileg 2010-ben adta ki a Malicious névre hallgató munkáját PS3-ra, két évvel később ezt követte egy bővített verzió Malicious Rebirth néven PS Vitára, idén pedig megérkezett a PS4-es változat.
Ebben megtalálható mindkét korábbi epizód, kiegészítve két vadonatúj „fejezettel” (Pursuit és Demise), illetve az erősebb hardvernek hála már 60 képkocka per másodperc mellett vethetjük bele magunkat a harcokba, 1080p-s felbontás mellett.
MENTSD MEG A VILÁGOT (DE MINEK?)
Ugyan nem szeretek rögtön negatívummal a lovak közé csapni, de a játék egyik legnagyobb hátulütője, hogy történettel nem kenték meg túl vastagon: feladatunk, hogy megszabadítsuk a földet az ott uralkodó gonosz szellemektől. Ebben a különleges köpenyünk (Mantle of Cinders) lesz segítségünkre, amivel mindenféle speckó támadásokat hajthatunk végre.
A sztori tényleg csak ennyi, mindezt nem túl látványos videók képében darálják el nekünk nem kifejezetten szimpatikus karakterek, majd ezt követően indul maga a játék, azaz szabadon választhatunk, hogy melyik arénában kívánjuk belevetni magunkat az ellenfelekkel túlzsúfolt harcokba.
Arénában, hiszen műfaját tekintve a Malicious Fallen egy boss rush-játék, ahol egyetlen célunk van: őrületes túlerővel szemben eljutni a választott helyszín főellenfeléig, és az újratermelődő csicskák mellett őt is legyőzni. Ha egy pályát teljesítettünk, akkor mehetünk a következőre, majd a következőre, és mindezt egészen addig ismételgethetjük, míg mindenkit legyűrve meg nem nyitjuk a végső, legnagyobb ellenfelet.
Hogy teljesen világos legyen: egy pályára belépve nincs sztori, nincsenek küldetések, nincsenek feladatok, csak rengeteg rosszarcú, meg egy méretes főnök, és őket kell lenyomni. Ebben segítenek a különleges képességeink (kezdetben csak a „golyószóró” és a hatalmas öklök), és az ezekkel előhívható kombók, a kihívást pedig az biztosítja, hogy adott számú élettel vághatunk neki a meccseknek, és ha ne adj isten elfogynak, akkor kezdhetünk elölről minden.
ÜSD, VÁGD
A harcrendszer alapját a négy támadási mód (az első kettő után megnyithatjuk a kardot és a lándzsát) adja, illetve az Aura, ami az ellenfelek aprításával folyamatosan töltődik. Az így begyűjtött energiát használhatjuk a porhüvelyünk gyógyítására (ami folyamatosan hullik darabjaira), illetve még erősebb támadásokat produkálhatunk a segítségével.
Ez így leírva elég repetitívnek hangzik, és játék közben sem más a helyzet. Egy-egy harc akár harminc percig is elhúzódhat, és a fenti folyamatot ismételgetése fél órán át nem feltétlenül a videojátékozás legszórakoztatóbb formája.
A helyzetet csak rontja, hogy a játék elején még a támadásaink száma is csekély, lévén csak két lehetőség áll rendelkezésünkre, és később hiába bővül a repertoár, a bevethető kombók száma, elég esélyes, hogy a kevésbé elhivatottak sosem jutnak el odáig, hogy ezeket is kipróbálják.
A fejlesztők mentségére legyen mondva, hogy alapvetően törekedtek a változatosságra: a bejárható arénák kifejezetten szépek és nincs két egyforma helyszín, a ledarálandó hatalmas ellenfelek pedig kivétel nélkül más-más taktikát és megközelítést igényelnek. De ez mégis kevés ahhoz, hogy a Malicious Fallen berántsa és maga előtt tartsa az átlag játékosokat.
NEM MINDENKINEK
Nincs történet, nincsenek kedvelhető karakterek, nincs igazi cél, amit magunkénak éreznénk, igazából nincs miért harcolni. Tényleg csak a csaták vannak, és az eufória, amit akkor érzünk, mikor végre sikerül győzedelmeskedni. Ezért viszont sokszor vért kell izzadni, és a következő aréna indításakor
Küzdeni pedig kell, mert a játék egyáltalán nem könnyű, a csetepaték kifejezetten hosszúak, ráadásul az ellenfelek mellett néha a nem túl jól kivitelezett kamerakezeléssel is harcolnunk kell: elég egy rossz mozdulat, és máris összezavarodik minden, elvesztjük szem elől az ellenfeleket, miközben ők továbbra is vígan viszik be nekünk az ütéseket.
A Malicious Fallen alapvetően nem rossz játék, hiszen a boss rush típusú őrületek kedvelőinek megadja amire vágynak: a hosszú, hihetetlenül lendületes és sokszor kifejezetten látványos csatákat. Ugyanakkor annyira mégsem működik jól, nincsenek olyan rejtett értékei, ami okán bátran mondhatnánk, hogy akkor is érdemes kipróbálni, ha még sosem vettél a kezedbe ilyen programot.