A forradalom és szabadságharc a spártai anyákat állította példaként a magyar nők elé, akik büszkén fogadják fiuk hősi halálát. Kivételnek számított, de néhány nő fegyvert is fogott a magyar szabadságért.
Esterházy János a felvidéki magyarságnak szentelte életét. Szembeszállt a náci ideológiával, a zsidók üldözésével, bátor és határozott kiállása veszélyt jelentett a kommunista diktatúra számára is.
Indonézia második elnökét, Suhartót az iszonyatos kegyetlenség mellett az is kiemelte a második világháború utáni diktátorok népes tömegéből, hogy sokan a század legkorruptabb politikusának tartják.
Agresszor nagyhatalom, széles társadalmi összefogás és ellenállás, a Nyugat tétlensége – miért nem állítható mégsem párhuzamba 1956 Magyarországa és 2022 Ukrajnája?
Miért hirdeti magát Attila utódjának egy dinasztia olyan közegben, ahol a hun király maga az Antikrisztus? Úgy ráadásul, hogy az Árpád-házi szent királyok révén létezett már olyan legitimáció, ami az egész mezőnyt lemosta.
A Mongol Birodalom durva, kegyetlen hadjáratban számolta fel a Kijevi Nagyfejedelemséget, az elfoglalt városokat porig rombolták, tényleg a „felszántják és sóval behintik” szintjéig.
Az oligarchák úgy döntöttek, az örökletes harcososztály uralma visszatartja Japán fejlődését, amely immár nem versenyképes a nyugati államokkal és haderejükkel.
Az 1922-ben visszahozott nyílt szavazás példátlan volt Európában, a Bethlen István által létrehozott egységes kormánypárt pedig a továbbiakban mindig megszerezte a mandátumok több mint felét.