Alig két hete, hogy a Netflixen megjelent egy 2007-es bestseller, a Tizenhárom okom volt rá (13 Reasons Why) adaptációja, de máris közelít a tavalyi Stranger Things sikeréhez. A legnagyobb közös pontjuk, hogy tinisorozatról van szó, nem csak tiniknek. Aktuálisabb pedig nem lehetne, a kék bálnás botrány csak igazolja, hogy szükség van hasonlóan komoly témájú sorozatokra. A bullyingról és az öngyilkosságról beszélni kell, akkor is, ha nem hibátlan a feldolgozás. Selena Gomez, a sorozat egyik producere belenyúlt a tutiba, és az sem volt hátrány, hogy két részt a Spotlight irója, Tom McCarthy rendezett.
A legnagyobb csavar a történetben, hogy a végkifejleten már nem tudunk változtatni. Rögtön belecsapunk az amerikai kertvárosi élet közepébe, Hannah Baker (Katherine Langford) a helyi gimnázium 17 éves diákja öngyilkos lett. Nincs happyend, csak a miérteket tudhatjuk meg 13 részen keresztül, ami sokkal hatásosabb, mintha fordítva követnénk a szálat, és Hannah még élne. A lány 13 kazettára veszi fel, hogy mikor, hogyan, ki miatt döntött az öngyilkosság mellett, és a sorozat főhőse, Clay Jensen (Dylan Minnette), a szociálisan kissé frusztrált, magának való srác szintén kap egy kazettás cipős dobozt. Már az elején sejtjük, hogy ha nem is voltak kimondottan barátok, közel álltak egymáshoz. Clay persze majd összecsinálja magát, amikor elkezdi hallgatni a felvételeket, és rájön, hogy Hannah maga mondja el,
Már ez önmagában borzasztóan súlyos kijelentés, hiszen nem csak a nebáncsvirág Clay kapta meg a kazettákat, hanem a gimi keménymagja is, a kosárlabda csapat sztárjától a pompom lányon át a focicsapat kapitányáig. Elsőre bármelyikükről elhiszi az ember, hogy gond nélkül kiröhögi az osztálytársát a folyosón, vagy bezárja a szekrénybe, kivéve a szerencsétlen Clayről. Lehet gondolkozni, hogy ő mi a fenét keres a társaságban. Lényeg a lényeg, hogy minden rész egy kazetta A és B oldalát mutatja be, újabb és újabb diákot berángatva a sztoriba.
Hallgasd már gyorsabban, Clay!
Nyilván nem a sorozat leglényegesebb pontja, de néha nehéz felülemelkedni azon, hogy Clay Jensen rettentő lassan gyűri le a kazettákat. Sorstársai egy éjszaka alatt ledarálták Hannah mondandóját, és hosszú hetekig várhattak, amíg Clay rávezeti őket az igazságra, és segít megtalálni a saját lelkiismeretüket. De amíg eljut odáig, azt rendesen ki kell várni, néha rá kellett szólnom magamra, hogy tarts ki, érdemes kivárni a végét! Így történt, de azért volt, hogy üvöltöztem Clay-jel a monitoron keresztül, hogy tessék hazamenni, és végighallgatni a felvételeket. Ráadásul a néző tisztában vele, hogy egyszer megcsinálja, és csak fölösleges időhúzás, hogy többször ki akarja hajítani a csomagot. Ebben pedig a házi Buddhája, a nyugalom szobra, a barátja Tony (Christian Navarro) segíti. Tony (egyes teóriák szerint ő csak egy szellem), aki egyébként még több gimis (!) gyerekhez hasonlóan tele van tetoválásokkal nem szerepel a kazettákon, felügyel, hogy mindenki úgy fütyüljön, ahogy Hannah diktálja.
Az a helyzet, hogy igenis idegesített, hogy a szereplők miért idegenkednek annyira, hogy szülői vagy tanári segítséget kérjenek, aztán be kellett látnom, hogy valószínűleg életszerű, hogy egy 17-18 éves csapat mindent jobban tud másoknál, de főleg az idősebbeknél. Csak Clay Jensen esetében rezgett a léc, elvégre az ő karaktere éppen hogy egy jól nevelt, őszinte fiú, akinél ott merül ki a lázadás fogalma, hogy nem mos fogat lefekvés előtt. Aztán valahogy a végére belőle is férfi lesz, és megtanul a sarkára állni.
Hogy lehet valaki annyira szívtelen, mint Hannah?!
Az öngyilkosságnál rosszabb, értelmetlen megoldás nem létezik. Pláne, ha egy ilyen fiatal lányról van szó. A sorozat érdekessége pedig az, hogy nem kell keresni a válaszokat, nem kell a nézőnek találgatnia, mivel az áldozat megválaszol minden kérdést. De mennyire fair ez? Mennyire lehetett Hannah elkeseredett és mentálisan labilis, hogy nem csak az öngyilkosság mellett döntött, de gondosan megtervezte a halálát? Gondolt a hátrahagyott szeretteire és ellenségeire, nem elégedett meg egy búcsú levéllel, hanem 13 társát okolta. Mivel most a spoilereket nagy ívben kerülöm, nem sorolnám fel őket, elég annyi, hogy nem az összes fekete és fehér. Nem mindenki követett el főben járó bűnt Hannah ellen, néha elég volt egy rossz szó, hogy magányosnak és elszigeteltnek érezze magát. Ez teljesen érthető, de később beigazolódik, milyen lavinát indított el a megtervezett, előre dokumentált halával. A sorozat közben többször felmerült bennem, hogy
A felelősöket persze folyamatosan keresik a kívülállók, azaz a szülők és az iskola. A szülők végig értetlenül állnak a történtek előtt, életvidámnak ismerték a lányukat, nem szuicidnak, lassan jönnek csak rá, hogy tulajdonképpen nem ismerték Hannah-t. Próbálnak iskolai barátokba kapaszkodni, és a gimnáziumot bíróság elé állítani. Aktuális, 21. századi kérdéseket vitat meg a Tizenhárom okom volt rá, méghozzá nagyon realisztikusan. Mekkora felelőssége van az iskolának, ha nem veszi észre, hogy az egyik diákot súlyosan terrorizálják, megalázzák, lekurvázzák? Mennyit számít az internet a bullyingnál? Milyen problémákkal kell megküzdenie egy átlagos tinédzsernek 2017-ben? Kihez tud egyáltalán fordulni? Van olyan, aki megérti?
Hogy lesz-e második évad, azt még nem tudni. Maradtak nyitott szálak, de őszintén szólva nem ártana a sorozatnak, ha itt és most megállna, nem erőltetné az újabb részeket.
