Chipses zacskókkal csörömpölve ültünk le megnézni A segítség (The help) című Tate Taylor rendezte filmet, amikor 1 perc után a sarokba vágtam az egész nassolni valót. Egy fekete cselédnő szólt hozzám, Aibileen Clark (Viola Davis), aki belekezdett saját történetének, a rasszista jacksonville-i munkáltatóinak jellemzésébe. Egyrészt nagyon izgalmasnak tartottam a témát, másrészt két mondat után teljesen magával ragadott a színésznő játéka. Határozott, öntudatos, sok-sok fájdalommal és lemondással állt előttünk a hölgy, és csak annyit akart, hogy egy újságíró, Skeeter (Emma Stone) révén rámutasson arra, hogy hogyan kezelik csupán a bőrszíne miatt a néhol magukat már „gazdáknak” tekintő felettesei. Hogy ezt a tehetséges, tiszteletre méltó nőt, hogyan alázzák porig csak azért, mert ez az elfogadott. A történet kiszámíthatatlan, hol teljes letargiába, hol nagy nevetésre készteti nézőit. Az üzenet lesújtó és egyértelmű: változtatni. Igaz, az 1960-as években játszódik a története, de ugyanúgy érvényes a mai napra is, hiszen a másság ma se elfogadott. Mindenkinek ugyanolyannak kell lennie, különben a társadalom megsemmisíti.
Forrás: Fórum Hungary
Talán a Kathryn Stockett 2009-es könyvéből készült filmadaptációt a mondandója miatt nagyon elrontani nem lehetett, mégis Oscar-esélyes magasságokba a fantasztikus színészi játék emeli. A Viola Davis formálta Aibileen komolyságát egy nagyszájú, komikus, mégis nagyon szerethető Minny Jackson (Octavia Spencer) ellensúlyozza, az ő karaktere történetén nevetünk a legjobban. Ők A segítség alappillérei, habár Bryce Dallas Howardra (a tortaevő Hilly), Jessica Chastain (az imádnivalón nyafogós Celia), Cicely Tyson (Constantine, Skeeter öreg dadusa) játékára se lehet panasz. Egyedül Emma Stone Skeeterjéből lehetett volna egy kicsit többet kihozni, nem igazán értettem, hogy miért barátkozik a „stepfordi feleségekkel”. Azt sem, hogy mi motiválja hirtelen arra, hogy kilépjen a több évtizede elfogadott kerékvágásból, hiszen a dajkája történetét csak a végén tudja meg. Ez talán egy jobb jellemábrázolással érthetőbb lett volna, így viszont átlagosnak mondható a színészi teljesítmény.
Forrás: Fórum Hungary
Külön említést érdemel a jelmeztervező, Sharen Davis, aki remekül átvarázsolta a hölgyeket az 1960-as évek tipptop asszonykáinak és cselédjeinek világába. Színek és broshok kavalkádja teremti meg a régmúlt kívül tökéletesnek és megkezdhetetlennek, belül viszont rothadónak tűnő alakjait. A chipset nem ettem meg, de ennél ezerszer több élményt vettem magamhoz.
Fottás: Fórum Hungary
