Hiányzik.
Ő közvetítette azt a Békéscsaba–Ferencváros bajnoki focimeccset, amelyen a csabaiak – akkori kedvenc csapatom – 5-2-re agyonverték a zöld-fehéreket, 1994-ben. Nem ezért a meccsért hiányzik, hanem ezért is. Meg azért, mert nagyon tudott örülni Szarvas három góljának.
Meg azért, mert az embernek már 32 éves korára van összehasonlítási alapja. Azzal kapcsolatban, amit lát, mondjuk például a közmédiában (mostanában így kell hívni a királyi tévét). Elhivatottság, szakmai alázat, műveltség, és ma már azt hiszem, hozzá kell tenni: magyarul beszélés. Ezek alapján lehet véleményt formálni.
Mészöly Kálmán és Knézy Jenő
Fotó: MTI
„Fogalom volt már életében, fogalom a tévénézőknek és a szakmában egyaránt. Fejben mindig mérnök maradt, precíz és felkészült, a szíve a sportért lángolt, és a felejthetetlen hangja fogta egységbe a józan tudást és az önfeledt lelkesedést” – írta halála után a sportújságíró-szövetség.
Olvasom a kommenteket, visszamenőleg is vele kapcsolatban: a véleményformálók úgy fele szerint fradista volt, a másik fele szerint meg nem. Merthogy nálunk állítólag ez is minősít, vagy legalábbis kategorizál egy sportriportert. Sajnos.
Bár mindig szerette elmondani véleményét a közvetítés alatt, a bizonytalanság Fradi-ügyben őt igazolja. Meg az is, hogy a halála utáni napokban sorra neki ajánlották frissen megszerzett sikereiket a magyar sport képviselői. És sokan, nagyon sokan halála után szerették meg.
Akkor kapta meg a Magyar Televízió életműdíját, valamint Mádl Ferenc akkori köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést, amikor már tudták, hogy nagy a baj. Mennyire jellemző ez az eljárás nálunk, nem tudjuk kellő „időben” megbecsülni értékeinket.
A már szintén elhunyt Bicskei Bertalan, Knézy Jenő, valamint Puhl Sándor
Fotó: MTI
Nem sokkal halála előtt (és tényleg, borzasztó gyorsan elment) interjút adott a sportnapilapnak. Máig előttem van a jelenetsor, ahogy kezembe veszem azt a májusi, vasárnapi lapot az újságosnál és letörten bicajozok haza, megmutatni szüleimnek a lap utolsó oldalát.
Megrendítő volt olvasni betegsége történetét, azt, hogy kínzó fájdalmak közepette is focimeccset közvetített, és hogy az orvosok három hónapot jósoltak neki. Aztán az is, amikor a tévébemondó azon a júniusi estén megjelent a képernyőn, és elmondta, nincs többé „jó estét, jó szurkolást“.
Amúgy azóta is van, ha elkezdődik egy meccs, az ember odaképzeli. Oda is mondja magában. Meg emlékezik a pillanatra, mikor a fotel oldalát verte Sheringham és Solskjaer góljánál 1999-ben, hiszen „erre is csak a Manchester képes”.
Videó – 1999, BL-döntő, Manchester United – Bayern München 2-1:
Meg Vincze Ottó második góljára Zürichben: „Ho-ho, ho-ho, ho-ho”.
Meg a sydney-i olimpia vízilabdadöntőjére: „Öt, négy, három, kettő, egy, olimpiai bajnok Magyarország, 24 év után”.
Az adásba nem került 100 méter gyors selejtezőre Erikkel, az angolnával.
Na és a választások estéjére, amikor a tévé stúdiójában szinte sporteseménnyé alakított egy-egy választókerületi küzdelmet, ahogy jöttek és jöttek a feldolgozottsági adatok.
Most június 16., vasárnap 21 óra 54 perc van. Nem tudtam, hogy kellene befejezni ezt az írást. Éppen a Konföderációs Kupa Mexikó–Olaszország mérkőzésének szünetében vagyunk. Az előbb hirtelen felkaptam a fejem, mert a köztévé rá emlékező összeállítással jelentkezett.
Ha valaki a nagyjából kétperces (!) kisfilm felvezetését és lekonferálását követte, láthatta, hallhatta, miért is hiányzik Knézy Jenő annyira, de annyira…
Knézy Jenő temetésén a férfi-vízilabdaválogatott tagjai
Fotó: MTI
Három klasszikus:
Videó – Grasshoppers-Ferencváros 0-3 (1995):
Videó – Ronaldinho gólja az angolok ellen:
Videó – a sydney-i olimpia vízilabdadöntője:
