Onnan veszem észre magamon, hogy szép lassan öregszem, hogy már nem halok bele a vereségekbe. Persze rohadtul bosszant, ha kikapok dartsban, felcsűri az agyam, ha a Budapest-bajnokság harmadosztályában a tizenpárévvel fiatalabb balszélső ki tud cselezni, és hazafelé vadul szentségelek, ha kispályán elbénázok egy ziccert, de már megszűnt az az állapot, hogy órákig nem lehet hozzám szólni, ha kudarc ér. Már nincs átvirrasztott éjszaka, ha a kedvenc külföldi focicsapatom zakózik, és nem rontja el az egész napot, ha a kedvenc teniszezőm kikap.
Igaz, nincs is kedvenc teniszezőm, mióta Pete Sampras visszavonult. Maximálisan elismerem Roger Federert, csodálom az elpusztíthatatlan Rafa Nadalt, szimpatizálok a két művész mellé felnövő, sokszor mégis mostohán kezelt Novak Djokoviccsal, de akkor is Pete a király.
Nem tudnék egy konkrét pillanatot mondani, hogy mikor lettem Sampras-drukker, talán akkor kezdtem igazán odafigyelni rá, mikor az 1990 US Openen elverte a negyeddöntőben az addigi kiszemeltemet, Ivan Lendlt, akiről gyerekként csak az tűnt fel, hogy jól bánik az ütővel és mellé nagyon furcsa ábrázata van.
Teljesen logikus. Hogy szerethetné egy Alain Prostért rajongó F1-fanatikus Ayrton Sennát? Hogyan drukkolhatna a braziloknak az olasz foci megszállottja? Hogyan isteníthetné Nyilasi Tibort egy Détári Lajos okos passzait és pazar rúgótechnikáját csodáló honvédos?
Amikor középiskolásként dühösen csapkodva kapcsoltam ki a tévét egy Sampras-vereség miatt, egy dologban biztos lehettem: másnap a suliban az Agassi-drukker cimborám egész nap szívja majd a vérem.
„Te, kérdezd már meg a Balázst, mit játszott tegnap Pete haverja?” – bujtogatta a mások froclizásában erős agassista a padtársát – aki egyébként Michael Changet szerette –, persze, ahogy az általa csak isteni Andrénak titulált kedvence kizúgott egy tornáról, egyből viszonoztam a kedvességét. Éveken át gyűrtük egymást, folyton azon vitázva, melyikünk kedvence a number one.
Szerintem teljesen logikus, hogy Sampras ül a trónon, 14 Grand Slam-győzelmével Federer tarolásáig az örökranglista élén állt. Ő, aki amúgy is mindig készen áll a védés utáni visszaszúrásra, meg nagy hangon fejtegette, hogy Agassi mind a 4 GS-tornán nyert, ami a salakon gyengébb Samprasnek nem jött össze, ráadásul az ő idolja még olimpiai aranyérmet is begyűjtött.
Tipikus patthelyzet, mindkettőnknek igaza volt, és ezt belül mélyen mindketten tudtuk, de nem lengethettük meg a fehér zászlót, azt már nem, inkább századszor, ezredszer is visszamásztunk a lövészárokba, hogy aztán röhögés legyen a csata vége.
„Mi az a három dolog, ami először eszedbe jut Andréról?” – szegeztem neki a kérdést, amikor úgy döntöttem, hogy 50. születésnapja alkalmából nyilvánosan istenítem Agassit, aki miatt a Sampras elleni győzelmei után annyiszor bosszankodtam.
„Ritörn. Paradicsommadár. Allrounder” – sorolja, majd gyorsan hozzáteszi:
Elmondhatja-e bárki más magáról, hogy megnyerte mind a négy Grand Slamet, és rendelkezik ezen felül még egyéni olimpiai arannyal, vb-címmel és Davis Kupa-győzelemmel?
Na, tessék, már megint kérkedik, és az a baj, hogy nem lehet visszavágni, csak belátni, a felsorolt, kétségtelenül impozáns eredménysor Samprasnak, Federernek, Djokovicnak, Nadalnak sem jött össze, senkinek.
„Hivatásos teniszjátékos vagyok, bár gyűlölöm a teniszt, gyűlölöm sötét és titkos szenvedéllyel, ahogy mindig is. Mikor az identitásom utolsó darabja is a helyére kerül, a térdemre csúszom, és azt suttogom: könyörgök, legyen vége. Aztán: nem állok még készen rá, hogy vége legyen” – írta Agassi Open című zseniális önéletrajzi könyvében, amelynél valószínűbb nem született eddig erősebb, sportoló által jegyzett élettörténet.
A fenti vallomásban benne van minden, ami végigkísérte Agassit a pályafutása során: a folyamatos kétkedés, a belső vívódás, amely általában sokkal jobban megnehezítette a dolgát, mint a háló túloldalán álló ellenfél. Agassi apja, Mike (eredetileg Emmanuel) Iránban született, és az ázsiai országot képviselte bokszolóként az 1948-as londoni, valamint az 1952-es helsinki olimpián – de mindkétszer kiesett az első körben.
Iránból lelépve Amerikában próbált szerencsét, és a családalapítás után a fejébe vette, hogy, ha már neki nem jött össze, akkor gyerekeiből sikeres sportolót csinál.
A kis Andrénak nem volt választása, apja még a házukat is úgy választotta ki, hogy az udvar elég nagy legyen egy teniszpálya megépítéséhez, és gyerekeit néha még az iskola helyett is a környék egyik teniszklubjába vitte, hogy ott ütögessenek.
„Ha tudod, hogy most kaptad meg a másik legjobb ütését, és még mindig talpon vagy, és a másik fickó is tudja, akkor egyszerűen kitéped a szívét. A teniszben ugyanez a szabály. Támadd a másik erősségét! Ha a másik a szervában erős, vedd el a szerváit! Ha erőből játszik, legyél nála erősebb! Ha jó a tenyerese, büszke a tenyereseire, feküdj rá a tenyeresekre, míg megutálja őket. Apám ezt az ellentétes cselekvésre alapuló stratégiáját különleges névvel látta el. Növessz hólyagot a másik fickó agyába! Ezzel a stratégiával, ezzel a brutális filozófiával gyúrt fel az életre. Teniszütős bokszolót csinál belőlem. Sőt, mivel minden teniszező büszke a szervájára, apám ellencsapás-mérővé képezett ki – ritörnerré” – elevenítette fel Agassi azt, hogyan indította el apja azon az úton, hogy a világ legjobb adogatásfogadója legyen.
Évekkel a visszavonulása után elmesélte, hogy apja egyszer azt mondta neki, ha mindent újrakezdhetne, nem hagyná, hogy teniszezzen. Amikor Agassi felvont szemöldökkel megkérdezte, hogy miért, apja csak annyit felelt:
Golfozót vagy baseballjátékost faragnék belőled, hogy még hosszabb pályafutásod legyen és még több pénzt keressél vele.
A kalitkába zárt Andre csodagyereknek számított, néha fogadásból felnőttekkel is játszott, és többnyire őket is megverte. Hetedikes volt, amikor apja a családi tartalékból háromezer dollárt feláldozva, vagy, ahogy ő fogalmazott, befektetve három hónapra befizette a floridai bentlakásos teniszakadémiára, amelyet Nick Bollettieri működtetett.
Agassi, akinek az akadémián olyan társai volt, mint a későbbi négyszeres GS-győztes Jim Courier, hamar belátta, hogy a helyzete fikarcnyit sem változott, továbbra is minden a tenisz körül forgott, így lázadásba kezdett. Punkokra emlékeztető tarajos frizurát vágatott magának, amelyet színesre festett, fülbevalót hordott, egy ízben pedig egy pensacolai tornát úgy nyert meg, hogy a döntőben farmerben lépett pályára, a szemeit pedig kihúzta szemceruzával.
A folyamatos renitenskedésnek az lett a vége, hogy Agassi megállapodott Bollettierivel arról, hogy a főnök segít neki beindítani a profi karrierjét, cserébe nem kell többé szenvednie az iskolában. 14 éves volt, és amit akkor úgy élt meg, hogy végre igazán szabad, azt később élete legkellemetlenebb hiányosságának tartotta, és folyton az pörgött a fejében, mire vihette volna, ha apja nem tartja többre a teniszt a tanulásnál.
Akkoriban Amerika-szerte 38 ezer gyerek részesült oktatásban Agassinak köszönhetően, és biztosak lehetünk benne, hogy ez a szám csak nőtt azóta.
1100 dollár, a 650 millióhoz képest szánalmasan elenyésző összeg, Agassinak mégis a világot jelentette, amikor a 16. születésnapján egy elvesztett döntő után megkapta profi pályafutása első pénzdíját. Persze nem ő volna, ha az eufória mellé ne vegyült volna keserű szájíz.
„Hitetlenkedve mondogatom magamnak egész nap: most már hivatásos teniszjátékos vagy. Az vagy. Azzá váltál. Nem számít, hányszor mondom el, egyszerűen rosszul cseng” – emlékezik vissza a könyvében.
A tinédzser tehetségre egyre többen figyeltek fel, a Nike fantáziát látott benne, és két évre 45 ezer dollárt fizetett neki, a korszak fenegyereke, az Agassit Stratton Moutainben a legjobb nyolc között legyőző John McEnroe pedig azt nyilatkozta, hiába játszott már számtalan klasszissal, senkinek nem volt olyan gyilkos tenyerese, mint Agassinak.
1987-ben, néhány komoly hullámvölgyet átvészelve sikerült az áttörés, a brazíliai Itaparicában megnyerte pályafutása első tornáját profiként, a következő évben pedig a Roland Garroson és a US Openen is elődöntőt játszhatott, Párizsban Mats Wilander, New Yorkban Lendl állította meg.
Agassi ekkorra már megkerülhetetlen jelenség volt a teniszvilágban, és nemcsak a játéka miatt: szűk farmersortja, színes pólói és felül szőkére festett, alul sötét focistafrizurája kiemelte őt a tömegből.
„Azt mondják, feltűnési viszketegségben szenvedek. Valójában inkább megpróbálok elrejtőzni. Azt mondják, próbálom megváltoztatni a játékot. Valójában megpróbálom megakadályozni, hogy a játék változtasson meg engem. Lázadónak neveznek, de nem akarok lázadó lenni, valójában csak mindennapos, hétköznapi tinédzserlázadozásról van szó. Árnyalatnyi különbségek, de fontosak. A szívem mélyen nem csinálok mást, csak önmagamat adom, és mivel fogalmam sincs, hogy az kicsoda, a kísérletem, hogy kitaláljam, esetleges, ügyetlen – és természetesen ellentmondásos” – jegyzi meg a könyvében.
Ellentmondásos, ez kulcsszó Agassi esetében, aki a saját tehetségének, a saját maximalizmusának a rabja, aki folyton harcol, hogy ne legyen keretek közé szorítva, közben állandóan másoknak akar megfelelni. Az újságíróknak azt nyilatkozza, amit hallani akarnak, ha viszont néha ösztönösen kiszalad belőle valami eredeti, azzal egyből megbánt valakit, vagy csak támadási felületet ad maga ellen a különcsége, a külseje miatt őt amúgy is nagyítóval figyelő kritikusainak.
Élete első Grand Slam-döntőjének, az 1990-es Roland Garros-finálénak az előestéjén a legnagyobb stresszt az jelentette a számára, hogy a póthaja széthullott, és hirtelen hullámcsatot kellett kerítenie, hogy ne kerüljön szégyenbe ország-világ előtt. Persze az is lehet, a márványra koptatott farmersort alatt virító rózsaszín (egészen pontosan forró láva színű!) biciklisgatya után fel sem tűnt volna, ha Agassi póthaj nélkül, megritkult frizurával áll ki a döntőre, amelyet végül négy szettben veszített el az Ecuadorban a diadal után nemzeti hőssé nemesülő Andrés Gomez ellen.
Agassi innentől visszatérő vendég volt a GS-döntőkben, de az 1990-es US Openen az a Sampras győzte le az utolsó meccsen, akin egy évvel korábban még gúnyosan röhögött suta ütései láttán, az 1991-es Roland Garroson pedig korábbi teniszakadémiai szobatársa, Courier csavarta ki a kezéből a trófeát egy esőszünettel tarkított, ötszettes dráma során.
„Amilyen bizonyosan éreztem a győzelmet a mérkőzés elején, most olyan bizonyos vagyok a kudarcban. És akarom. Vágyom rá. Azt mondom magamban: legyen meg gyorsan! Mivel a vereség halál, inkább gyors legyen, mint lassú” – hangzik Agassi vallomása a vesztes döntő hajrában benne kavargó érzésekről, ami mástól fura lenne, de tőle nem az.
Amikor Agassi 1987-ben először indult a füves pályás GS-tornán, az első fordulóban kizúgott, ráadásul nagyon nem volt kibékülve a szerinte vazelinnal összekent jégpályára hasonlító gyeppel, valamint a szigorú helyi tradíciókkal, például azzal, hogy itt úgy illik, hogy mindenki fehérben játszik.
„Minél többet gyakorlok füvön, annál rosszabbnak érzem magam” – panaszkodott egyszer Bollettierinek, ami szintén magyarázatot ad arra, miért maradt távol évekig Wimbledontól.
1991-ben aztán visszatért az önkéntes száműzetéséből, de a negyeddöntőben kikapott egy másik Bollettieri-akadémistától, David Wheatontól, egy évvel később viszont 12. kiemeltként végigverte a mezőnyt. Pedig az első meccsén, az orosz Andrej Csesznokov ellen erre még semmi nem utalt, Agassi játéka annyira szétesett, hogy a bíró többször is figyelmeztette az f betűs káromkodás miatt, ám végül négy szettben győzött – és kapott egy 850 fontos büntetést a szitkozódások miatt.
Két meccs között behúzódott a közelben bérelt házába, backgammont játszott a csapata tagjaival, horrorfilmeket nézett, és még véletlenül sem figyelte, ki vár rá a következő körben. Sőt, legnagyobb szenvedélyéről is lemondott, korábban ugyanis rendre degeszre tömte magát a nagy tornák alatt is a gyorsétteremi kalóriabombákkal.
Amikor a negyeddöntőben öt játszmában verte Boris Beckert, a háromszoros wimbledoni bajnok német őszinte csodálattal adózott Agassi játéka előtt.
Senkit nem láttam még korábban így játszani a füvön, úgy értem, hátulról, az alapvonalról irányítani ezen a gyors borításon
– mondta Becker. Agassi még ezek után sem érezte favoritnak magát, hiszen rajta kívül McEnroe, Sampras, valamint a horvát ászgyáros, Goran Ivanisevic volt még a mezőnyben, csupa olyan ellenfél, akik otthonosan mozogtak a füvön.
Az elődöntőben a nála 11 évvel idősebb McEnroe várt rá, aki hatodik wimbledoni döntőjére készült, és bár a közönség neki szurkolt, Agassi tökéletesen kezelte a helyzetet, és ellenfele nyesett labdáit is könnyen hatástalanította, így két óra sem kellett neki a döntőbe jutáshoz, ahol Ivanisevic várt rá.
Az elődöntőben Sampras ellen 36 ászt bevágó Ivanisevic korábban kétszer is legyőzte Agassit, akit felszabadított, hogy a közvélemény a horvátot tartotta esélyesebbnek.
Figyelj, pontosan tudod, mi fog történni. Szét fog bombázni az ászokkal, és könnyen hozza majd az adogatójátékait. De ez ne törjön össze. Meglesznek a lehetőségeid, és pozitívnak kell maradnod, akármennyi ászt is üt
– hangzott McEnroe jó tanácsa a meccs előtt, míg Bollettieri azzal indította útnak, hogy élvezze a meccset, és legyen Andre Agassi.
Ivanisevic rövidítésben nyerte az első szettet, majd Agassi élt a felkínált eséllyel a másodikban és a harmadikban, a negyedikben viszont ellenfele 6:1-gyel elsöpörte. A döntő szettben aztán Agassi 5:4-es vezetésnél Ivanisevic megremegett, és amikor meccslabdánál a horvát ütése a hálóban landolt, Agassi eksztázisban rogyott térdre.
„Nem hittem el, teljesen beszippantott a pillanat, hirtelen fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Aztán minden kitisztult, és ma is emlékszem a fű illatára, az arcokra a közönségből, és éreztem, ahogy feláll a szőr a karomon. Végtelenül boldog voltam, és mellé óriási megkönnyebbülést éreztem” – nosztalgiázott Agassi 20 évvel első nagy sikere után.
A wimbledoni győzelem után hirtelen hírességek sora kezdte el keresni a társaságát, és ez a magánéletére is hatással volt, előbb a nála 28 évvel idősebb Barbra Streisanddal randizgatott, majd a Kék Lagúnából megismert Brooke Shieldsszel kezdett el előbb faxok révén ismerkedni, aztán találkozgatni. A pályán viszont egy csuklósérülés miatt nem volt az igazi, így 1993 decemberében műtétre szánta el magát.
Három hónappal később, a Key Biscayne-i tornán aztán a pályafutása szempontjából meghatározó jelentőségű találkozás történt: Agassit gyerekkori barátja, egyben menedzsere, Perry Rogers rábeszélte, hogy alkalmazza edzőjeként az akkor még aktív Brad Gilbertet, a világranglista korábbi negyedikjét.
Agassi önéletrajzának egyik legjobb része, amikor Gilbert, akinek nem sokkal kettőjük találkozása előtt jelent meg Rondán nyerni című könyve, ízekre szedi leendő tanítványa játékát.
„Ha a helyedben lennék, a te technikáddal, tehetségeddel, a ritörnjeiddel, a lábmunkáddal, én lennék a császár. De elvesztetted azt a tüzet, ami tizenhat évesen benned lobogott. Az a kölyök, aki felszálló ágban ütötte a labdát, támadó volt; mi az ördög történt azzal a kölyökkel? (…) Mindig tökéletes akarsz lenni, mondja, de sosem éred el, és ez az agyadra megy. Az önbizalmad kinyikkant, és ennek a maximalizmus az oka. Mindig győztes ütést akarsz ütni, pedig ha egyenes és következetes vagy, az esetek kilencven százalékában elég a győzelemhez. (…)
Ha tökéletességet hajszolod, ha a tökéletesség a végső célod, tudod, mit csinálsz? Olyasmit kergetsz, ami nem létezik. Mindenkit tönkreteszel magad körül. Magadat is tönkreteszed. Tökéletesség? Nagyjából egy évben öt alkalommal ébredsz tökéletesen, mikor senki nem tud legyőzni, de nem az az öt alkalom teszi a teniszjátékost. Vagy az embert, hogy mást ne mondjak. Hanem az összes többi idő. Fejben dől el minden, öregem
– hangzott Gilbert precíz és húsbavágó elemzése.
Kettőjük közös munkájának első mérföldköve az 1994-es US Open, ahol Agassi az első játékos lett 1966 óta, aki nem kiemeltként vihette haza a serleget. A győzelemig vezető úton öt kiemeltet kényszerített térdre, utolsónak a német Michael Stichet, akinek szettet sem engedett a döntőben.
Az új edző és az újonnan begyűjtött trófea mellé új imidzs dukált, és Brooke Shields addig győzködte Agassit, amíg sikerült rávennie, hogy szabaduljon meg védjegyének számító hosszú, ám egyre ritkuló hajától. A bibliai Sámsonnal ellentétben Agassi nem vesztette el az erejét a hajvágástól, korábban mindig kihagyta az év első GS-versenyét, 1995-ben azonban elindult Ausztráliában, és egyből ő lett a bajnok, a döntőben Samprast verve.
A Gilbert által meghonosított szemlélet mellett hatalmas szerepet játszott Agassi sikereiben Gil Reyes, akivel 1989-ben kezdett el együtt dolgozni. A hatalmas termetű Reyes erőnléti edző, barát, testőr, mentor és lelki támasz volt egy személyben, aki az edzéseken kőkeményen meghajtotta Agassit, de közben nagyon is óvta, és saját kezűleg rakott össze kondigépeket, amiket a csigolyacsúszással született teniszező testéhez igazított.
Gil az oka, hogy 29 éves korom után több Grand Slam-tornát nyertem, mint előtte
– méltatta barátját Agassi 2005-ben, 35 évesen. A köztük lévő harmónia nemcsak a teljes erőbedobással végzett edzések során nyilvánult meg, hanem akkor is, amikor közösen estek bűnbe, Reyes ugyanis Agassihoz hasonlóan a legtöbbször nem tudott ellenállni a hamburgernek meg a sült krumplinak.
Az Australian Open megnyerése után újabb nagy sikerélmény érte, mert 1995 áprilisában először kezdődött az ő nevével a világranglista.
„Én vagyok az első számú teniszező a világon, és mégis üresnek érzem magam. Ha a világelsőnek lenni ezt az ürességet jelenti, kielégületlenséget jelenti, mi értelme van? Miért nem vonulok egyszerűen vissza?” – bújt elő belőle a szokásos kétkedés, aztán új célt talál magának, megnyerni a GS-kollekcióból hiányzó darabot, a Roland Garrost.
Ők is tudnak elviselhetetlenül féltékenyek lenni (Agassi részletesen leírja könyvében, hogyan törte szét dühében a trófeáit, amikor a Jóbarátokban vendégszereplő barátnőjének a szerepe szerint nyalogatnia kellett Joey kezét), velük is előfordul, hogy kiégnek, hogy nem tudnak továbblépni, és leragadnak egy múltbeli kudarcélménynél (Agassit nagyon hazavágta az 1995-ös, Sampras elleni US Open-döntő, amit egy bordasérülés által kínozva bukott el), és túlzottan kapaszkodnak valakibe (sőt, feleségül is veszik), akivel már nem klappolnak a dolgok, mert félnek a magánytól.
A lelkileg mélyponton lévő, összezavarodott Agassi a drogot is kipróbálta, személyi titkára vette rá, hogy speeddel pörgessék fel magukat, ami olyannyira sikerült, hogy Agassi saját bevallása szerint két napig le sem hunyta a szemét.
Amikor az egyik torna után a vizeletmintájában rábukkantak a speed nyomaira, Agassi még tetézte a bajt azzal, hogy írt egy levelet, amiben azt hazudta, személyi titkára droggal felturbózott üdítője révén került a szervezetébe a metamfetamin. A büntetést végül megúszta, de amikor a könyve révén napvilágra került a sztori, kapott rendesen, Federer döbbent és csalódott volt, Nadal szerint sokat ártott a sportág megítélésének, Martina Navratilovát pedig a drogozásánál is jobban feldühítette a hazugság, és hogy nem vállalta a tettét.
1997 novemberében Agassi mindössze a 141. helyen állt a világranglistán, a szakírók csak lemondóan legyintettek, ha a neve szóba került, ő lett a negatív példa, aki elfuserálta a tehetségét.
„A hanyatlásom nagy részben a tenisz iránt érzett megvetésnek és utálatnak volt köszönhető, egyszerűen nem kötődtem akkoriban a sportághoz. Nem melóztam eleget, vagy épp a droggal büntettem saját magam, megtaláltam a módját, hogy bántsam magam. De eljutottam arra a pontra, amikor beláttam, csak azért, mert nem én választottam magamnak ezt az életet, még rajtam múlik az irányítás. Ez volt a nagy felismerés, és aztán láttam, hogy vannak olyan gyerekek, akik sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint én, mert egyszerűen nem volt választási lehetőségük, nem volt esélyük, hogy a kezükbe vegyék a sorsukat.
Akkor elkezdtem értékelni a teniszt, amely egyfajta eszközként szolgált, hogy elmozduljak a gödör aljáról. Felfogtam, hogy az embernek meg kell terveznie, hogyan dolgozik, és aztán folyamatosan csiszolnia kell a tervet. Ez a mantrámmá vált
– emlékezett vissza jócskán a visszavonulása után arra, hogyan kezdte újra felépíteni magát a totális nihil után. A könyvében azt írta, huszonkét év kellett neki, hogy először nyerjen Grand Slamen, hogy felfedezze a tehetségét, és mindössze kettő, hogy elveszítse.
De nem születnének világszerte cikkek Agassi 50. születésnapjára, ha ne következett volna be a bámulatos fordulat, a sporttörténet egyik legnagyobb, legcsodálatosabb visszakapaszkodása.
Az 1997 őszén még a nehéz sorsú gyerekeket felkaroló projektjeit menedzselő, valamint challengerversenyeken, számára szokatlan körülmények között ütögető Agassi 1998 februárjában megvillantotta az új énjét, ami nagyon is hasonlított a pár évvel azelőttire, szabadkártyásként indulva brutális tenyeresekkel intézte el sima két szettben nagy ellenfelét, a világelső Samprast a San José-i torna döntőjében.
Aztán amikor a sajtótájékoztatón azt kérdezték, Marcelo Ríos meg tudja-e előzni a világranglistán Samprast, csak annyit felelt, ő lesz a világelső. Hogy mi? Tényleg, nem vicceltem, teszi hozzá az a hihetetlenül elszánt Agassi, aki már nem utálja a teniszt, sőt, olyan feneketlen étvággyal habzsolja a győzelmeket, ahogyan korábban a Big Macet.
1998-ban összesen öt tornát nyert meg, és a száztizedik helyről indulva a hatodikig küzdötte fel magát a világranglistán, ilyen javulást azóta sem csinált senki egy idényen belül.
Az 1999-es Australian Openen a negyedik körben búcsúzott Vincent Spadea ellen, de ennél is jobban taccsra vágta, hogy a hosszú kínlódás után szétmentek Brooke Shieldsszel. És hogy miképp reagált a hírre edzője?
Nagyszerű évünk lesz. Ez a legjobb dolog, ami a tenisz szempontjából veled történhetett. Most megszabadultál a tehertől. Ahelyett, hogy Vegasban döglesz, és dajkálgatod a fájdalmadat, rúgjuk jól seggbe az ellenfeleidet. Fájjon nekik az élet
– öntött a lelket Gilbert a lógó orrú Agassiba.
Edzője az, aki rábeszéli, hogy utazzon el Párizsba, harcoljon az egyetlen GS-trófeáért, amit még nem nyert meg. Első fordulós meccse baljósan indul, a táskába ugyanis elfelejt alsógatyát pakolni, de az argentin Franco Squillarit a malőr ellenére is elveri, és innentől már csak kabalából sem húz soha alsót a sort alá.
A második körben két labdára van a kieséstől a francia Arnaud Clément ellen, de visszatáncol a szakadék széléről, majd módszeresen futtatja, fárasztja ellenfelét, aki csillagokat lát a meccs végére a folyamatos görcsei miatt. A harmadik körben Chris Woodruffon áll bosszút, aki 1996-ban kiejtette Párizsban, majd a 16 között a címvédő Carlos Moya ellen tart erődemonstrációt négy játszmában.
A negyeddöntő ujjgyakorlat az uruguayi Marcelo Filippini ellen, a döntőbe jutásért viszont mázlija van, a Dominik Hrbaty elleni csata éppen akkor szakad félbe eső miatt, amikor ellenfele a negyedik szettben kezdi átvenni az irányítást. Másnap két bréklabdát hárítva visszaszerzi az uralmat a meccs fölött, és 28 perc alatt végez, pont úgy, ahogy Gilbert jósolta neki.
A döntőben az az Andrij Medvegyev az ellenfele, akit néhány hónappal korábban, egy alkoholáztatta éjszakán Agassi beszélt le arról, hogy 24 évesen felhagyjon a sporttal. Az ukrán óriás Agassi hegyi beszéde után pazar formába lendült, és Párizsban is tarolt, a döntőben pedig az iszonyatosan ideges Agassi bénultságát kihasználva kétszettes előnyre tett szert. A második játszma elején az eső miatt az öltözőbe parancsolták a játékosokat, ahol Gilbert olyan motivációs beszédet rittyentett, amit Al Pacino is megirigyelt volna.
Bár a második játszma így is elúszott, Agassi a harmadikra összekapta magát, aztán szép lassan felőrölte Medvegyevet, és végül hitetlenkedve fogta a fejét a 6:4-re megnyert döntő játszma után. Megcsinálta, Rod Laver után ő lett az Open Era második játékosa, akinek összejött a karrier Grand Slam, összességében pedig az ötödik férfi, aki a négy nagy versenyt megnyerte (azóta Federer, Nadal és Djokovic is tagja lett ennek az exkluzív klubnak).
„Megrettenek, hogy milyen jó érzés is ez. A győzelemnek nem lenne szabad ilyen jól esnie. Nem lenne szabad, hogy ennyit számítson a győzelem. De számít, számít, nem tehetek róla. Végtelenül boldog vagyok, hálás Bradnek, Gilnek, Párizsnak – még Brooke-nak és Nicknek is. Nick nélkül nem lennék itt. A Brooke-kal átélt hegyek és hullámvölgyek nélkül, sőt az utolsó napok szenvedései nélkül ez nem lett volna lehetséges. Még magamnak is fenntartok valami hálát az idáig vezető jó és rossz választások miatt” – így a bajnok, aki végre maga mögött hagyta az önmarcangolást.
Wimbledonban ugyan kikapott a szinte tökéletesen játszó, és ezzel rekordbeállítást jelentő 12. GS-győzelmét megszerző Samprastől, a US Openen azonban Todd Martint lenyomva ő a bajnok, és ez az első torna, amelyre miatta látogat ki, igaz, még inkognitóban minden idők egyik legnagyobb női teniszezője, az olimpiai bajnok és 22-szeres GS-győzte Steffi Graf.
Romantikus vígjátékba illő, ahogyan a Grafért évek óta rajongó Agassi bedob mindent, hogy meghódítsa a nőt: virágcsokrot küld neki, az edzőkkel szervezkedve közös gyakorlást hoz össze, amit egyből azzal indít, hogy lekapja a pólóját, szülinapi üdvözlőkártyával lepi meg, majd a kölcsönös számcsere után a telefonbeszélgetések során megpuhítja a hosszú ideje kapcsolatban lévő Grafot, hogy találkozzon vele kettesben.
Első, nyilvánosság előtt felvállalt randijukra 1999. szeptember 18-án kerül sor, amikor együtt látogattak ki Oscar De La Hoya Felix Trinidad elleni, Las Vegas-i bokszmeccsére. A szerelemtől szárnyakat kapó Agassi a 2000-es éveket is Grand Slam-diadallal kezdte, Melbourne-ben az elődöntőben Samprast, a fináléban Jevgenyij Kafelnyikovot kalapálta el, és ezzel az utolsó négy nagy tornán produkált mérlege 27 győzelem, 1 vereség.
A nagy sorozatnak aztán vége szakad, amikor a Roland Garros második körében a szlovák Karol Kucera kipörgeti a tornáról, és bár az újságok egyre többször vetik fel, hogy nem lenne-e időszerű a visszavonulás, 2001 januárjában Agassi begyűjti hetedik GS-serlegét, amikor az Australian Open döntőjében mindössze nyolc játékot enged Clément-nak.
Ugyanebben az évben a US Open negyeddöntőjében összejön a nagy klasszikus, a Sampras-Agassi párharc, és kettőjük harminckettedik meccsén valami olyat produkálnak, ami örökre bevésődik a stadionban ülők, és a meccset a tévé előtt követők emlékezetébe.
A legjobbat hozzák ki magukból és egymásból, és amikor majdnem három és fél óra játékot követően az első három játszma után a negyedikben is a rövidítésre készülnek, az Artur Ashe Stadion közönség állva tapsol, mintha nem akarnák, hogy véget érjen ez a csodás élmény. Agassi és Sampras meghatódva fogadja a feléjük áradó szeretetet, aztán utóbbi megnyeri a rövidítést, és ezzel együtt a meccset is.
2001 októberében Agassi és Graf összeházasodott, pár héttel később pedig megszületett első gyerekük, Jaden Gil, aki harmadik nevét az elválaszthatatlan barátról és erőnléti edzőről kapta. A 2002-es év edzőváltással kezdődik, Gilbert elköszönt, a helyét az a Darren Cahill vette át, aki korábban Lleyton Hewittot edzette.
Első közös nagy sikerüket Sampras akadályozta meg, aki a US Open-döntőben elorozta a trófeát Agassi elől, de aztán jött az Australian Open, és a valaha volt legjobb teljesítmény, amit tőle láthattunk. Nem mi mondjuk, ő írta le így azt a menetelést, amely során a hét meccsen mindössze egy szettet dobott el, és a döntőben teniszsulit tartott a német Rainer Schüttlernek (6:2, 6:2, 6:1). 2003 októberében megszületett az Agassi-Graf páros második gyermeke, Jaz Elle, és amikor az örök rivális, Sampras bejelentette, hogy befejezi, még inkább felerősödnek a hangok, vajon Agassi meddig folytatja?
A kétszeres apuka utolsó nagy dobása a 2005-ös US Open volt, amikor hetedik kiemeltként egészen a döntőig masírozott, ahol az addigra ötszörös GS-győztes Federert várt rá. Bár Agassi a második játszmát megnyerte, és a harmadikban is vezetett 4:2-re, végül négy szettben a svájci győzött, aki másodszor vihette el a fődíjat New Yorkból.
A hálóhoz menet biztos vagyok benne, hogy a jobb győzött, a következő nemzedék Everestje. Sajnálom azokat a fiatal játékosokat, akiknek vele kell majd megküzdeniük. (…) A legtöbb embernek van valami hibája. Federernek nincs
– írta később legyőzőjéről.
A 2006-os US Open volt az utolsó Grand Slam-torna, amin indult, a második fordulóban, a hátsérülése miatt beinjekciózva még hősiesen túljutott Markosz Bagdatiszon, de a következő körben már az is csoda volt, hogy ki tudott állni a német Benjamin Becker ellen.
„Az eredményjelző azt mutatja, ma vesztettem. Az eredményjelző azonban nem tudja, mit találtam. Az elmúlt 21 évben hűséget találtam. Ti adtátok ezt nekem a pályán és azon kívül is. Inspirációt találtam. Azt akartátok, hogy sikeres legyek, akkor is, amikor nagyon mélyen voltam. Nagylelkűséget is találtam. Felajánlottátok a vállatokat, hogy arra támaszkodva elérjem az álmaimat, azokat, amelyeket nélkületek soha nem értem volna el. Az elmúlt 21 évben megtaláltalak titeket, és az összes emlékemet rólatok magammal viszem a további életem során” – búcsúzott Agassi a közönségtől és a tenisztől.
Pár évvel később azt mondta, egyáltalán nem hiányzik számára a folyamatos utazgatás, az állandó pezsgés, és nagyon utálta, hogy az eredményjelzőn csak számokat lehetett látni, de azt soha nem adta vissza, micsoda munka van az eredmények mögött.
„A legnagyobb kihívás a sportolók számára, hogy az életük egy része lepörög anélkül, hogy felkészültek volna a pályafutások utáni évekre. Egy nap az addigi életed hirtelen véget ér, olyan, mintha meghalnál, de közben ki kell találnod, mit is kezdjél magaddal”.
A már pályafutása alatt elindított iskolái és alapítványai miatt Agassinak nem kellett aggódnia azon, mi következik majd a tenisz után. Könyvében leírt ars poeticája alapján azt vallja, arra születtünk, hogy legyőzzük a fájdalmat, és ha lehet, könnyítsünk mások szenvedésein. Nagy bajnok és csupa szív ember, aki ma már csak nagyon ritkán fog ütőt a kezébe, hogy nosztalgiázzon Steffivel, vagy, ahogy ő hívja, Stefanie-val.
„Ahogy az első pár labdát elütöd, eszedbe jut, hogy meg tudod ezt csinálni, de az is beugrik, hogy mi az, ami már nem megy úgy. Hálás vagyok az Istennek azért, hogy elég sokáig játszhattam ahhoz, hogy rengeteg jó élményt begyűjthessek. Úgy érzem, a tenisz és én ma már kvittek vagyunk”.
