Jó néhány évvel ezelőtt, Németh András egyik kézilabda-kapitánysága idején készítettem interjút a Ferencváros és a Hypo korábbi mesterével, amikor is azt mondta: hiába vannak világklasszis szélsőid, arról a posztról nem lehet meccset nyerni.
A női válogatott a 14. helyen zárt úgy, hogy egyetlen európai riválist nem tudott legyőzni, márpedig Dél-Koreát, meg talán a 2013-ban világbajnoki címet nyert, de azóta visszaesett brazilokat leszámítva más kontinensen nem is űzik komoly szinten a sportágat. Csapatunkból maradéktalanul viszont csak a szélsőket lehet dicsérni, Schatzl Nadine-t, Márton Grétát és Lukács Viktóriát a legjobb válogatottak is irigykedve figyelték.
A csúfos szereplés még nem feltétlen jelenti azt, hogy vége a tokiói álmoknak, a tavalyi Eb-7. helyezéssel még elcsíphető a tavaszi olimpiai selejtező. Ehhez csupán annyi kell, hogy az Európa-bajnokságon előttünk végzett öt válogatott, Norvégia, Oroszország, Hollandia, Svédország és Románia közül négy a legjobb hét között zárjon (ha Dél-Korea is ott lenne, elég a legjobb nyolc között végezniük). Ha nem segítenek ki minket a riválisok, akkor London és Rio után Tokióról is lemarad a női válogatott. A gondjaink a selejtezőtorna elérésével azonban nem oldódnának meg.
Korra való tekintet nélkül
A közvélemény egy része Kim Rasmussen fejét követeli. Kicsit tekintsük hát át a szövetség kapitány eddigi munkáját.
Azt senki sem vitathatja, hogy ért a sportághoz, másként a lengyeleket nem vezette volna kétszer is vb-elődöntőbe, és a CSM Bucurestivel elért Bajnokok Ligája-győzelme sem a véletlen műve. Azt persze nem tudhatjuk (maximum sejthetjük), hogy a külföldi és a hazai közeg között mekkora a különbség, ott és itt tettek-e rá plusz terhet, beleavatkoztak-e a keret kialakításába akárcsak titokban odakacsintott javaslatokkal.
Rasmussen 2016. július 1-től állt munkába, első kerethirdetését követően azt mondta, mindenki meg fogja kapni az esélyt, hogy bizonyítson, megmutassa, mivel tud hozzájárulni a nemzeti csapat eredményeihez.
Igaz ez mindenkire, korra való tekintet nélkül, legyen egy játékos 17 vagy 45 éves.
2016 augusztusában még szerepelt a keretben Orbán Adrienn, Szekeres Klára, Triscsuk Krisztina, Zácsik Szandra, Görbicz Anita, Szucsánszki Zita, Mayer Szabina és Erdősi Ildikó, akik különböző okok miatt (visszavonulás, sérülés, gyermekáldás) miatt mostanra szóba sem kerültek. De Rasmussen kormegjelölésre vonatkozó mondatára visszautalva biztosak lehetünk abban, hogy ha Görbicz vállalta volna a játékot vagy Szucsánszki nem most térne csak vissza klubszinten, akkor ott lettek volna a vébén.
Nem halogatható a generációváltás
A komolyabb fiatalítás évek óta téma mind a női, mind a férfi csapatnál, de amíg Norvégia vagy Dánia képes volt feláldozni egy-egy világversenyt ennek érdekében, itthon sohasem jöhetett szóba. Az indok a támogatás rendszerében rejlett,
Az utóbbi években azonban szó nincs erről, a kézilabda bekerült a kiemelt támogatású látványsportágak közé, pénz gyakorlatilag mindenre van – és azt sem mondhatjuk, hogy az MKSZ rosszul sáfárkodna vele, hiszen utánpótlás szinten jönnek az eredmények. A nőknél Golovin Vlagyimir irányításával tavaly junior vébét, idén junior Eb-t nyert a csapat.
Rasmussen ennek tudatában ment a vébére, a hosszabbitas.hu-nak úgy nyilatkozott, szövetségi kapitányként nem teheti meg, hogy csak a rövidtávú célokra koncentrál.
Megtehettem volna, hogy szinte csak rutinos, sok nagy csatát megélt játékosokat hozok magammal, de egyrészt tudni kell, hogy velük sem lenne több garancia arra, hogy elérjük az olimpiai selejtezőt, másrészt a generációváltást nem halogathatjuk tovább. Annál is inkább, mert kiváló generációnk jött ki az utánpótlásból, és a magyar kézilabda érdeke azt kívánja, hogy a legjobbjaik rutint szerezzenek egy felnőtt világversenyen is.
Így aztán a fiatalításra szavazók élvezettel nézhették a keretet, amelyben ott volt a junior vébét nyert keretből Faluvégi Dorottya, Klujber Katrin, Pásztor Noémi, Tóvizi Petra, Háfra Noémi és Márton Gréta, és befért a legjobbak közé a fiatalabb generációt képviselő junior Eb-aranyérmes Vámos Petra is.
Az eredmény? A csoportkörből történt kínos kiesés után a minden idők második legrosszabb vb-helyezése (a negatív csúcs, a 15. hely két éve ugyancsak Rasmussennel sikerült.) Ugyan ez a teljesítmény abszolút a jelenlegi szakmai stáb felelőssége, de a hozott/kapott alapanyag miatt benne vannak a klubok is. Ezt erősítette meg a franciák elleni mérkőzést követően az M4 Sport stúdiójában Szabó Edina, az Érd vezetőedzője is, aki azt mondta: a sikertelenségben ők, a klubedzők is benne vannak.
Belső posztokon teljes kudarc
A védekezéssel volt a kisebbik baj, főleg a hármas védők oldották meg jól a feladatokat, Tomori Zsuzsanna nem véletlenül volt a legjobb blokkolók és labdaszerzők között. Nagyobb gondot okozott a kettes védők hektikus játéka, és az, hogy a kapusok között egy sem akadt, aki a kötelezőn kívül egyszer-kétszer hozott volna valami extrát – ez főleg a Montenegró és a Románia ellen egy-egy góllal elbukott meccseken hiányzott nagyon. Bíró Blanka 35, Kiss Éva 31 százalékkal védett a torna alatt, a harmadik számú kapusunk, Triffa Ágnes pedig 38-cal.
Az összeszokottság hiánya inkább a románok ellen mutatkozott meg, amikor a szakmai stáb és a csapat nem találta meg a megoldást a 7 a 6 elleni játékra. De ugyanezt húzhatjuk rá a vb előtti, Szerbia elleni felkészülési meccsre is, amikor a 25-23-as vereség után Rasmussen elismerte, az ellenfél 5-1-es nyitott védekezése nagyon meglepte a csapatot, és jó lecke volt. Az oktatás aztán a világbajnokságon folytatódott, reméljük, tanultunk belőle.
Átlövésből alig-alig voltunk eredményesek (76 lövésből 22 gólt szereztünk, ami 29 százalékos teljesítmény), a Fradiban és a Debrecenben húzóember Klujber, illetve Kovács Anna betlizett, a szintén hullafáradtnak tűnő Háfráról tudták is az ellenfelek, mire képes, így a legtöbbször levédekezték. A vb végére hiába talált magára Kovacsics Anikó, nem volt kit irányítania.
Az, hogy nemzetközi szinten nincsen egyetlen komoly lövőerővel rendelkező átlövőnk, az hosszú távon sem nevezhető reménykeltőnek, a hiánya ugyanis alapvetően befolyásolja a beállósok játékát – noha Tóvizi Petrára így sem lehetett panaszunk.
A kiélezett mérkőzéseken az sem segített, hogy a mezőny egyik legsportszerűbb csapata volt a magyar, lehet, hogy pont az apró szabálytalanságok hiányoztak az ellenfél megállításához. Csoportriválisaink közül Montenegró, Románia és Spanyolország az élmezőnyben van a keménykedésben.
Rasmussen kapott kritikát az állandó cserék miatt, mert azt nem szokták meg a magyar játékosok (érdekes módon a heteseknél szinte mindig a kispadról érkezett „hideg” játékos), amikor meg ragaszkodott a jól bevált támadójátékhoz, mint Románia ellen, akkor a második félidőre elfogyott a szufla.
Vele vagy nélküle?
Mi lehet a megoldás egy világbajnoki 14. hely után? Kézenfekvő lenne megköszönni Rasmussen munkáját, de ha ő nincs, akkor ki jön? Nincs olyan bő merítési lehetőségünk, mint a norvégoknak, akik egy komplett kezdősor nélkül is begyalogolhatnak a négy közé. Vagy mint a világ- és Európa-bajnok, ezúttal ugyancsak botrányosan játszó franciáknak, akik a helyosztó hajrájában már csak a fiatalokat játszatva vertek bennünket simán.
A keret ugyanez maradna (néhány rutinos visszatérővel megerősítve), akkor már egyszerűbb azt mondani:
Kim, maradj, és mutasd már meg, hogy is volt ez Lengyelországban!
És a dán edző nem is akar megfutamodni. Vállalta a felelősséget a rossz döntéseiért, a románok elleni vereség után, a kirohanása mellett el is vitte a balhét a történtek miatt. A franciák elleni találkozót követően pedig azt mondta, hogy nem adja fel. „Azért vagyok itt, hogy minél jobbak legyünk. Imádom Magyarországot, de ez a sport ilyen. Ha azt gondolják, nem én vagyok a legmegfelelőbb ez az ő döntésük lesz. Én mindig a legjobbat fogom nyújtani, szeretem ezt az országot, a kultúrát, de ilyen a sport, nem tudni mi lesz.”
Ha valaki, akkor Rasmussen egy ilyen pofonsorozat után tudni fogja a megoldást.
Kiemelt kép: MTI/Kovács Tamás
