A vívósportban egészen szokatlan módon készül a világbajnokságra egy ideje.
Mire gondol?
Hogy egyszerre két edzővel iskolázik. A mestere, Gárdos András fogja, adja pengét, az ütemet, eközben a 83 éves Pézsa Tibor a pást mellett ülve javítja, amit szerinte javítania kell. Mondhatni, Pézsa meghosszabbított jobb keze Gárdos. Milyen az ilyen felkészülés?
Hála istennek van még egy olyan ember, akitől el lehet sajátítani a régi, tradicionális iskola alapjait. Azt, aminek köszönhetően egykor a ludovikás tisztek, mesterek, világhírűvé tették a magyar kardvívást. Charlie (Gárdos András, Szatmári vívómestere – a szerk.) mester is így fogja fel ezt, ő is örül annak, ha Tibor bácsi közbe-közbevet valamit, hibát javít, akár többször megismételtet egy-egy gyakorlatot. Ő is tanul, én is tanulok. Három éve, amikor edzőt váltottam azért is döntöttem mellettük, mert bár féltem, hogy milyen lesz ez a tényleg unikális edzésmódszer, de egyúttal várakozásteli izgalommal töltött el, mert tetszett is.
A Gárdos-Pézsa kettős a harmadik edző pályafutása alatt. Mi mást tanult tőlük, mint Gerevich Györgytől és Szabó Bencétől?
Gerevich Gyuri bácsinál kezdtem el vívni, tőle kaptam meg az alapokat, a mai napig hatással van rám. Megszerettette velem a sportot és neki köszönhető az is, hogy benne maradtam. Remek technikai alapokat kaptam tőle, belénk plántálta a győzni akarást. Szabó Bencétől az amúgy is meglévő önbizalmamhoz kaptam még egy adaggal. Tibor bácsit mindig is magáztam, de Gárdos mestert bár kezdetben magáztam, ma már Charlie-nak szólítom és tegezem. Megtanították nekem, hogy a tisztelet mások iránt nem a tegezésen, vagy magázáson múlik, hanem a viselkedésen. Ettől még ugyanúgy felnézek mindkettőjükre. Szakmailag rengeteget kaptam ettől a két embertől. Igazából érdemes lenne videóra, hangjegyzetbe felvenni az edzésen elhangzottakat, aztán hangoskönyvben kiadni az utókornak. Azt például, amikor Tibor bácsi azt mondja: „Két ember van a kardvívásban, aki helyesen tud fejet vágni. Én és én”.
Ha pedig olyan gyakorlat van, amin elakadunk, nem tudom számára megfelelően végrehajtani, akkor 83 évesen feláll a székéről és bemutatja. Más ilyen idősen járni alig tud. Mindig pozitív hatással javítják a hibát és tudom, arra törekednek, hogy úgy menjen a kezem, a hegyem, a pengém, ahogy az a nagykönyvben le van írva, mert ez szolgálja a fejlődésemet.
A szavai mellett az eredmények is azt erősítik, jól döntött, amikor 2016-ban váltott. Mi volt a gond Szabó Bencével, az előző mesterével?
Nem sikerült kijutnom az olimpiára. Nyilván az ember egyedül áll a páston, a másodperc törtrésze alatt hoz jó vagy éppen rossz döntést. Ilyen értelemben az olimpia kudarca csakis az én hibám. Ennek ellenére megingott a bizalmam Bencében, aki akkoriban a MOB főtitkára volt főállásban és mellette foglalkozott velem. Sokat dolgozott, utazott, sokszor a versenyeimen sem tudott jelen lenni. Összehasonlítva a mostani állapottal jóval kevesebb figyelem jutott rám. Ezért kerestem meg Charlie-t.
Vívásban az edző-tanítvány viszony elég szoros kapocs, versenyző oldaláról nézve fontos támasz a külső szem, egy-egy jó, vagy éppen szigorú szó.
Charlie az elmúlt két és fél évben szinte az összes versenyemen ott volt. Sokszor saját költségén is kiutazott velem egy-egy világkupára, ott állt mögöttem, mellettem. Ez sokat jelentett számomra. Segített a vívásom, összességében az eredményességem stabilizálásában.
A tényleg unikális páros iskolázáson kívül használtak-e valamilyen más, egyedi megoldást az idei vb-felkészülés során?
Mi ezért nem az ellenfélben, vagy a bíróban keressük a hibát, hanem ha véletlenül mellévágok, az az én kudarcom, bárhova is teszi, tartja a kezét, a pengéjét a velem szemben álló vívó.
Videót sem használnak?
Tibor bácsinak HD a szeme, jobb, mint bármely videó. De a viccet félretéve, látjuk, az ellenfelek használják a technikát, és néha én is vissza-visszanézek egy-egy asszót egyedül, de a vívásunkban nem ez a fókusz. Inkább az, hogy edzés közben iskolázás és az adott célfeladatot tartalmazó asszók alatt is minden mozdulatot tökélesen begyakoroljunk. Próbálunk tiszta egylámpás találatokra törekedni. Olyanokra, amilyenek után egy kívülálló, a kardvívás speciális konvencióihoz egyáltalán nem értő ember is felhördül, mert tisztán látta mi történt. Amilyeneket Áron (Szilágyi Áron – a szerk.) adott a londoni olimpia döntőjében.
Mennyire lehet ezt megvalósítani abban a kardvívásban, amely nemhogy Gerevich Aladár, Pézsa Tibor fénykorához, de már 2012-höz képest is rendkívül felgyorsult. Ahol klasszikus technika helyett az erő és a dinamika dominál, ahol lappal, izomból simán átvágják a legtisztább védést is?
Persze, akad ilyen nem is egyszer. Zsűri legyen a talpán, aki megmondja, hogy jó, vagy rossz volt a parád ilyen esetben, de mi ekkor is azt mondjuk: ha átvágja, akkor rossz helyen volt a védés. Kicsit kijjebb kellett volna megvenni, vagy másképp védeni, netán a zsűri felé gyorsabban, láthatóbban riposztozni.
Az elmúlt évek egyéni eredményei visszaigazolják ezt a filozófiát. Csapatban azonban hárman vívnak. Ott világbajnokságon 2007. óta nem sikerült felérni a csúcsra. Mi kell ahhoz, hogy Budapesten nyerjenek?
A mezőny rendkívül erős, már korántsem magyar-orosz (szovjet)-olasz hármasra szűkül az érem eldöntésének sorsa, mint a hőskorban. A tapasztalat azt mutatja, a magyar kardválogatott akkor vív kiemelkedően, ha Áronnak és nekem is „napom van”. Ha reggel elkapjuk és nem eresztjük el a fonalat estig, de még az is szükséges, hogy a harmadik csapattagunk is jó átlagot hozzon, ne betlizzen. Ha már az egyikünk nem vív olyan jól, a másiknak extrát kell nyújtania. Ezt a formát a szellemileg és fizikailag is kimerítő egyéni versenynap után rendkívül nehéz hozni.
Miért?
A csapatverseny sajátossága, hogy a döntőbe jutáshoz ugyan csak négy-öt ellenféllel kell megküzdeni, de reggel kezdesz és este végzel. A mintegy tíz óra alatt ennyiszer kell bemelegíteni, a koncentrációt a legmagasabb szintre hozni mindhárom vívónak és a tartaléknak is egyszerre. A 2018-as Eb-n és az idei Gerevich-Kovács-Kárpáti világkupán fordult elő ilyen, ezt kellene megismételni a világbajnokságon. Ha sikerül, minimum döntőbe kell jussunk.
2013-ban hazai közönség előtt debütált élete első felnőtt világbajnokságán. Ilyen szempontból van tapasztalata. Mire számít idén?
Valóban van, és pozitív. Egyéniben a legjobb nyolc közé jutottam és egy tussal kaptam ki a későbbi ezüstérmes Kovaljovtól. Azért volt vicces, mert – persze zrikából – a mai napig megkapom Árontól, hogy elvettem tőle egy döntőt. Ugyanis mindketten Áron ágán vívtunk, így ha legyőzöm az oroszt, Áron valószínűleg megver engem és döntőbe jut, így viszont Kovaljov mindkettőnkön túljutva ért be a fináléba.
Azt szokták mondani, hogy azokban a sportágakban, ahol általánosságban nem jellemző a közönség, a szurkolás – a vívás ilyen –, a hazai rendezés gyakran túl nagy zsákot rak a sportolóra. Kell erre külön készülni?
Járok sportpszichológushoz. Lauter Adriennel több mint két éve dolgozunk együtt és kifejezetten foglalkozunk ezzel a kérdéssel. 2013-as vébét nagyon vártam, és annyira feldobott a hangulat, hogy extázisban tudtam vívni. Nyilván az más volt. Fiatalon, éles váltással éppen kiöregedve a junior korból szerencsés is voltam annyiban, hogy be tudtam kerülni a felnőtt válogatottba.
Ezzel szemben jelenleg egyike az aranyéremre esélyes vívóknak.
Világ-, Európa-bajnokként, Universiade győztesként vágok neki. Elvárják a szurkolók, hogy valahol az élen végezzek és rakok én is magamra terhet eleget. A tavalyi év második felében és idén év elején kicsit túl magasra tettem a lécet. Nem is ment úgy. Az elmúlt 2-3 hónapon azonban már újra jó úton haladok. Jött az egyéni siker és sok pozitívumot láttam a vívásomban.
Hány főre szűkíthető le a kard egyéni világbajnoki címre esélyesek száma?
Nehéz megmondani. Nagyon erős az élmezőny, talán nyolc-tíz vívót tudnék megnevezni, ha nagyon muszáj. Ebben van koreai, német, orosz és hála istennek magyar is. Ami biztos, éhes vagyok a sikerre.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
