„Ez a legnehezebb, mosolyogni, ahelyett, hogy visszaütnék”

A férfi válogatott 2008-as feljutását csak szapporói csodaként emlegetik hokiberkekben, így az önök történelmi sikere lehetne a káposztásmegyeri csoda. De az elmúlt évek eredményei után csoda ez egyáltalán?

Mindenkinek az volt a célja, az álma, hogy megszerezzük az első két hely valamelyikét és feljussunk az A csoportba. Én azért mondanám csodának, mert a világ legjobb tíz csapata közé jutni óriási teljesítmény. Mindenki kőkeményen dolgozott érte, és nekünk ez tényleg nagyon nagy dolog.

A korábbi szövetségi kapitány, Gömöri Csaba 2009-ben élesztette fel a poraiból a női válogatottat, amelynek első sikere a 2011-es divízió III-as vébén elért bronzérem volt. Ezt követte egy feljutás 2013-ban, majd egy másik 2016-ban és aztán az idei eredmény. Milyen volt belülről végigkövetni ezt a sikersztorit?

A 2009-es induláskor még elég vegyes volt az összetétel, a fiatalok, köztük én is, akkor még nem játszhattak a korhatáros szabály miatt. Amikor az U18-as válogatottal 2012-ben a norvégiai Tromsőben feljutottunk az A csoportba, akkor már arról álmodoztunk, hogy egyszer ugyanez sikerül a felnőttek között is. Az a csapat mostanra érett be, én pedig még mindig eksztázisban vagyok, azt hittem, ha eltelik 1-2 nap a feljutás után, akkor leülepedik az élmény, de úgy látszik, ez hosszabb folyamat lesz.

Mikor érezte először hogy ez az állomány vagy a magyar női jégkorong megérett az A csoportra?

Minden évben sikerült felmutatni egy olyan eredményt, ami vitt minket előre, ami megerősített abban, hogy érdemes csinálni, és jó visszajelzés volt a fejlődésünkkel kapcsolatban. Ezek a pozitív impulzusok arról is képet adtak, hogy van keresnivalónk, és nagy lehetőséget kaptunk azzal, hogy kibővítették az A csoportot, mivel az idén már a korábbi egy helyett két csapat juthatott fel. Boldog és büszke vagyok, nemcsak a csapatra, hanem mindenkire, aki egy kicsit is hozzátett ehhez a sikerhez.

A vébé utolsó napjának úgy mehettek neki, hogy tudták, lehet, már a saját meccsük előtt, a dán-norvég találkozón eldől, hogy feljutottak. Ennek fényében hogy nézett ki a napjuk?

Délelőtt volt egy átmozgató edzés, persze a stáb igyekezett felhívni a figyelmet, hogy a saját feladatunkra, az osztrákok elleni meccsre koncentráljunk, de most már talán el lehet árulni, hogy fél szemmel mindenki a dán-norvégot figyelte, vagy beállította a telefonján, hogy értesítést kapjon, ha gól született. A dánok győzelmével biztossá vált a feljutás, ami nagy terhet vett le a vállunkról, ennek ellenére az osztrákok ellen úgy mentünk fel a pályára, hogy győzni akarunk, nagyon kell az aranyérem is, és segítségünkre volt a hazai pálya is, mivel tudtuk, hogy sok néző lesz kint, ez pedig mindenkinek pluszmotivációt adott.

A korábban a férfiakkal is feljutó Pat Cortina híres a kiváló pedagógiai érzékéről, ő milyen üzenettel küldte ki önöket az utolsó meccsre?

A tűz és az akarás mindenkiben megvolt, de Pat még rátett egy lapáttal, azt hangsúlyozta, amit elkezdtünk, azt fejezzük is be. Kicsit próbált hatni az agyunkra, hogy ne kényelmesedjünk el annak tudatában, hogy a kitűzött cél már megvan. Mindig próbálta kihozni a maximumot a csapatból és az ő szakértelme, hozzáállása hatalmat pluszt jelentett, ez volt a siker egyik nagyon fontos tényezője.

A kapitány személye mellett mivel emelkedett még ki a magyar válogatott a mezőnyből?

A csapat jelentős része régóta együtt játszik, úgyhogy az összeszokottság nagy előnyünk. Van, akire a hazai pálya nyomást helyez, de belőlünk pont az ellentétes hatást váltotta ki, az első meccsen még fura volt, hogy ennyien kijöttek szurkolni, utána viszont megszoktuk és adott egyfajta lendület a lelátóról érkező biztatás. Ahogy már mondtam, mostanra értünk össze, Pat pedig a stábbal együtt olyan egységet, közösséget teremtett, amire korábban nem nagyon volt példa.

Cortina alig pár héttel a vébé előtt került a csapathoz, mivel érte el, hogy ennyire tökéletes legyen a kémia a csapaton belül?

Rengeteg csapatprogramot szervezett, előfordult, hogy még egy-egy edzést is beáldozott helyette. Kellettek nagyon ezek a közös élmények, a társasjátékozások, a felszabadult nevetések, de ugyanilyen fontosak voltak a megbeszélések és a motivációs foglalkozások is. Akik korábban kevesebbet beszélgettek egymással, most azok is leültek egymás mellé, és mindenki úgy nézett a társára, hogy abból az derült ki, maximálisan megbízik benne. Óriási hatással volt a csapatra, és ezért nagyon hálás vagyok neki.

A vébé után nyilatkozta, hogy amikor kellett, akkor a kapitány keményebben odaszólt. Ez mit jelent? Cortina korábban híres volt arról, hogy a férficsapatnál hatalmas hisztiket vágott, ha valami nem működött, de utóbb bevallotta, hogy ez is a pedagógia része volt. Önöknél meddig ment el?

Három-négy hétig voltunk összezárva, ilyenkor óhatatlanul is előfordulnak hullámvölgyek, kisebb mélypontok. Ha egy edzésen azt látta, hogy nincs meg a fókusz, akkor odahívta az illetőt, és üvöltözött egy sort. Ha szigorúnak kellett lennie, akkor az is volt, de tudtuk, hogy csak a fejekben akart rendet teremteni.

Érdekes volt a torna lélektana: a norvégok elleni nyitómeccset egy zseniális, utolsó perces Gasparics Fanni-góllal nyertük meg. Aztán jött egy nagyon peches vereség szétlövések után a szlovákok után, és a harmadik találkozón az addig kettőből kettőt nyerő dánok ellen 0-2-vel zárult az első harmad. Azt árulja el, mi játszódott le akkor az öltözőben?

Senki nem értette, mi történt, hiszen mindent megpróbáltunk, és mégis két góllal vezetett az ellenfél. Aztán összeálltunk, megfogtuk egymást kezét, és azt mondtuk, van két harmadunk megfordítani a nagy meccset, különben elúszik a nagy álom. A dánok elleni első harmad komoly pofon volt, főleg a szlovákok elleni vereség után, aztán az első gólunk után átszakadt a gát, nyolc perc alatt négyszer találtunk be, ez volt a vébé nagy fordulópontja, és ettől olyan euforikus állapotba kerültünk, már nem volt kérdés, hogy megnyerjük a meccset.

Amikor még az U18-asokkal jutottak fel az A csoportba, akkor is az volt az érzésem, hogy tele van a csapat vagány lányokkal, akik nem ijednek meg az ellenféltől vagy a téttől. Adódhat ez a vagányság abból, hogy a csapat nagy része a fiúk között is játszott?

Sok mindent átéltünk és sosem volt egyszerű egyedüli lányként egy fiúcsapatban, mindig meg kellett harcolnunk a saját helyünkért. Ez rengeteget segített abban, hogy meg tudjuk állni a helyünket, mentálisan is erősebbek lettünk, és sosem adjuk fel, ahogy azt a dánok elleni meccs is megmutatta.

Volt már korábban vb-gólkirály, most 2 góllal és 1 gólpasszal zárta a vébét. Elégedett vagy többet várt magától?

Maximalista vagyok, és mindig túl magasra teszem a lécet magammal szemben. A kapitány azt mondta, helyezzem a csapatot magam elé, remélem, a két gólommal azért hozzájárultam én is ahhoz, hogy elérjük a kitűzött célunkat. Tény, hogy többet vártam magamtól, de az élmény és az eredmény kárpótol, és egyben motivál is, hogy a jövő évi vébére készülve még keményebben, elszántabban eddzek.

Amikor a torna végén eljátszották a győztes tiszteletére a magyar himnuszt milyen képek pörögtek a fejében?

Korábban nem játszottam ekkora tét mellett itthon, és ahogy a himnusz alatt végignéztem a csarnokban, akkor tudatosult bennem, hogy milyen fantasztikus érzés volt ezt a feljutást a magyar szurkolók előtt kiharcolni. Remélem, nekik is olyan emlékezetes marad ez a világbajnokság, mint nekünk.

„Mint minden zsenivel, vele is másképp kell bánni” – mondta önről Gömöri Csaba. Mire utalhatott a korábbi kapitány?

Van egy stílusom, ami az életben vagy a pályán nem mindenkinek tetszik, és meg kell találni azt a hangot, amivel közelebb lehet kerülni hozzám. Nem vagyok egyszerű eset, és nem minden edző találta meg a kulcsot hozzám, de Cortinának pár hét alatt is sikerült. Van, hogy elszalad velem a ló, és akkor vissza kell rángatni a földre, máskor meg emocionálisan és mentálisan is padlón vagyok, és akkor nagyon sokat számít pár jó szó.

Korábban érte kritika amiatt, hogy csatár létére sok kiállítást szed össze, mert nehezen viseli a sérelmeket. A mostani vébén viszont csak 4 percet töltött a büntetőpadon. Sikerült lehiggadni?

Mind a két büntetést az első meccsen szedtem össze, aztán megfogadtam, hogy több kiállítás nincs. Próbáltam hideg fejjel reagálni, és bármi történik, csak mosolyogni és nyugodtnak maradni, ahelyett hogy visszaütnék. Ez a legnehezebb. De ilyen téren is tudtam fejlődni a világbajnokságon, úgyhogy ezért is megérte.

Mennyit változott a női hoki megítélése az elmúlt években? Régebben az volt a hozzáállás, hogy megtűrünk titeket, aztán a szakág elkezdte szállítani az eredményeket.

Ahogy jöttek a sikerek, úgy járult hozzá a szövetség is egyre jobban a szponzorálásunkhoz. Az is sokat segített, hogy a tévében adták a meccseinket, pedig korábban alig lehetett női hokit látni. Így viszont azok is tudták követni az eseményeket, akik nem jutottak el a meccsekre, és számos nagyon kedves üzenetet kaptam, azt írták például, hogy olyan technikás vagyok, amit a férfiak is megirigyelhetnek. Úgy érzem, a nézők megtalálták a szépséget a női hokiban, tudták, hogy a gyorsaságot vagy a nagy ütközéseket nem tőlünk kell várni, de kaptak helyette szenvedélyt, szép cseleket, látványos csapatjátékot. Remélem, tudtunk tenni azért, hogy még népszerűbb legyen a sportág itthon.

2013-ban azt pedzegette, hosszú távú tervei vannak, és szeretné kipróbálni magát a tengerentúlon. Ez a projekt hogy áll? Nem jött ajánlat a vébé után?

De, kaptam párat, úgyhogy most mérlegelnem kell a helyzetet. A párkapcsolat, a család, a barátok, minden ideköt, és nem olyan könnyű innen elszakadni, de közben érzem, hogy van még bennem és lenne még hova fejlődnöm, és jó lenne olyan környezetben felkészülni az A csoportra, hogy utána a vébén könnyű legyen felvenni a ritmust. Szerencsére van még pár hónapom eldönteni, mit válasszak.

Korábban négy évet játszott Oroszországban, mi döntött a hazatérés mellett? Győzött a honvágy?

Négy évet éltem kint önállóan, az egyik legtávolabbi csapatnál, ami fizikailag, lelkileg is megviselt. A hoki terén rengeteg pozitív élmény ért kint, de amikor jött a lehetőség, hogy hazaszerződhetek, nem gondolkodtam.

Mi volt kint a legjobb élmény?

Hálás vagyok, hogy kipróbálhattam magam egy nagyon erős bajnokságban, ahol nap mint nap A csoportos szinten lévő társakkal edzettem, egy másodpercét sem bántam meg. Szakmailag és emberileg is sokat kaptam, ami az egész életemre hatással lesz, hiszen 17 évesen csöppentem bele egy számomra ismeretlen közegbe, ahol nem beszéltek angolul, úgyhogy fel kellett találnom magam. Szerencsére az oroszt egész jól elsajátítottam, ami segített a boldogulásban, mióta hazajöttem, azóta el is hanyagoltam kicsit, úgyhogy jó is, hogy szóba került, mert ideje lesz újra felelevenítenem a tudásom.

És mit volt a legnehezebb megszokni?

Cseljabinszkban, Nyizsgij Novgorodban és Uhtában játszottam, ami mindhárom városban közös vonás, hogy mindegyiken az érződött, mintha tíz évvel le lenne maradva Magyarországhoz képest. Eléggé pörgős ember vagyok, folyton mehetnékem van, ezekben a városokban viszont nem volt túl sok látnivaló, ráadásul nehéz volt megszokni a hideget és hogy korán sötétedett, ezek az apróságok is közrejátszottak abban, hogy hazajöttem.

A mostani feljutás a csúcs, vagy ez csak a kezdete egy még sikeresebb érának?

Azt mondanám, hogy egy csúcs, de közben egy kezdet is. Vannak még céljaink, olimpiai selejtező is vár ránk például, ha azt is sikeresen vennénk, azzal ismét szintet ugranánk. Az biztos, hogy rengeteget kell továbbra is melóznunk, de van még annyi potenciál bennünk, hogy összehozzunk még egy csodát.

Az A csoportban jövőre két ötcsapatos csoportban zajlik majd a küzdelem, és a bennmaradáshoz legalább egy ellenfelet meg kellene előzni. Nézegette már a mezőnyt ilyen szemmel?

Átfutott az agyamon, hogy kit lehetne megfogni, van is elképzelésem, de várjuk meg a sorsolást az esélylatolgatással, mert minden attól függ majd.

Hogy néz ki egy csapatbuli egy történelmi siker után? Avasson be minket a publikus részletekbe!

Elmentünk a csapattal és a stábtagokkal együtt szórakozni, jól éreztük magunkat, mindenki túlélte. A stábtagok nem maradtak végig, mi viszont belehúztunk és végül világosban értünk haza.