Az elmúlt hónapokban egyre inkább a politikusok vállát terhelő brexit-tárgyalások tematizálták a közvéleményt Nagy-Britanniában. A végeláthatatlan tárgyalások, csiki-csukik és ígéretek hátterében őrült harc megy a hatalomért.
Néhány hétre viszont eltolódik a hangsúly. A döntésképtelen honatyákat és honanyákat remélhetően kilencnyilas kiszállók, a semerre sem tartó vitákat őrült izgalmak, míg a házelnök nekünk teljesen szokatlan stílusát Russ Bray, azaz A Hang váltja majd.
A politikusok nem rúgnak labdába. A dartsosok legalább nem okoznak csalódást, és máshogy szórakoztatnak. Nem játszanak emberi életekkel és sorsokkal, persze, más is a tét. Az egyik térfélen a hatalomért, a másikon a halhatatlanságért harcolnak a felek. Igaz, nincs kizárva, és van is rá példa, hogy ezek a fogalmak a sakktábla egy-egy ismertebb szereplőjénél nem válnak el annyira élesen, ha egyáltalán.
Én tudok egy olyan halhatatlant, Phil Taylornak hívják, akinek annyira nem fájt a foga a hatalomra, dartsozni viszont pokolian jól tudott. Csak a kor tudta elkapni, idővel picit azért rozsdásabbá vált, így zárszóként tavaly csak – itt érezzük az idézőjelet! – egy fránya világbajnoki ezüstérem jutott neki.
Sokkal több ő, mint egy 16-szoros világbajnok. Új világot teremtett, új szokásokkal. Ha van ember, akinek illene megköszönnünk, hogy minden karácsonyi készülődés alapja a Planet Funtól a Chase the sun, az bizony Phil Taylor.
De nemcsak ezt a zenét, és egy megalapozott, üzletképes, népszerű sportot hagyott maga mögött, hanem olyan sztárokat inspirált, mint az idei torna legnagyobb esélyesei a címvédő Rob Crosstól kezdve Michael van Gerwenen át egészen Gary Andersonig. Egy sor fiatal áll készenlétben, hogy Taylor örökébe lépjen, akinek óriási a hatása az utánpótlást tekintve. Valószínűleg soha, senki nem fog még egyszer annyit nyerni, mint Taylor, de talán ez nem is lenne reális cél.
Ő tényleg a hírnöke volt annak a változásnak, amely előtt a sportág állt: a mai szemmel olykor unalomba fulladó, néhány ezer emberen kívül igazából senkit nem érdeklő kocsmakellékből az egyetemes sportvilág egyik legszínesebb szereplője, kirakósa a darts, és a félprofi, tingli-tangli játékosokat felváltották a determinált, a mesterséget hihetetlen magas szinten űző szupergépek.
Nem vicc, itt már gépek csatáznak. Több száz, több ezer, akár több tízezer óra gyakorlás és szorgalom kell ahhoz, hogy valaki oda érjen a legnagyobbakhoz. Garancia viszont nincs. Ha úgy alakul, hogy egyszer már ott van, akkor a keze éles helyzetekben nem remeghet, pulzusa nem emelkedhet, szeme nem ebben rebbenhet meg.
A darts-hoz kell az ügyes kéz, de igazából szimpla fejjáték. Ott dől el minden, elég egy apróbb homokszem, egy rosszul időzített ritmusváltás, netán néhány elcsípett szó az ellenféltől vagy a szurkolóktól, és kártyavárként dőlhet össze minden. A nézőket nyilván nem lehet túlszabályozni, azért jönnek, hogy szórakozzanak, állni kell a sarat. Ha valaki nem képes erre, semmi baj, az Alexandra Palace ajtóin legfeljebb fizető nézőként mehet be.
A 90-es években a garázscégekhez hasonló mélységekből feltörő darts ma ott tart, hogy a világbajnok 180 millió forintnyi fontot vihet haza, miközben a nyolcaddöntőért is szép pénz jár. Ez nem kevés, ezért a pénzért már talán megéri heti hatszor tizennégy órát ütni azt a parafát.
Noha már világhírnévről beszélünk, a profi eddig megtartotta a báját: sokan még mindig pocakos férfiak bulijának tekintik a versenyeket. Ez persze butaság, hiszen például az egyik kemény arc, a társakat előszeretettel kóstolgató Gerwyn Price például termetéhez képest elég rendesen ki van pattintva; másrészt a díjazás miatt ez nem gyerekjáték, egzisztenciák állnak vagy buknak egy-egy kiszállón, egy-egy rosszul sikerült szetten.
Jót nevetünk, persze, viccesek az egyéni pólókban és frizurában bevonuló zene után színpadra lépő versenyzők, de aztán lemegy a függöny, és kezdődik a show. December közepén egy picit megőrül, de talán jobb hely is lesz a világ.
