Vajda Attila hatodik lett a kenu 1-esek 1000 méteres versenyszámában, majd ezután előbb a kajak 2-es 1000 méteres mezőnyében lett első a Dombi Rudolf, Kökény Roland páros, hogy azután a női kajak négyes is megszerezze az aranyérmet.
Mikor reggel megérkeztünk Eaton Dorney-ba, még birkák legelésztek a pálya melletti gyepen, és az eső lába is lógott. Sőt, 8 óra körül el is kezdett esni, de aztán a fél tízes rajtra kisütött a nap. Azután pedig egyenesen ragyogott (nem csak átvitt értelemben, tényleg égetett a nap, miközben szerte a környéken sötét felhők gyülekeztek).
Vajda hatodik helyen után jöttek a titkos favoritnak számító kajakosaink, és Szilárdi Katalin tanítványai imponáló magabiztossággal győztek. Szilárdit figyelve: féltávnál állt fel a lelátón, kicsit ökölbe szorította a kezét, majd a győzelem után már lányával beszélt telefonon, hogy aztán azt mondja, egyértelmű volt a magyar siker. Hát, számszerűleg nem, 55 századdal lett jobb a magyar hajó.
Kökény Rolanddal éppen akkor tudtunk beszélni, amikor már a női négyesnek szólt a magyar himnusz.
– Milyen lent hallgatni a himnuszt? Az előbb még máshol kellett.
– Ugyanilyen jó lent is, mint ott, nagyon örülök, hogy nyertek a lányok.
– Nehéz volt megnyerni a versenyt? Milyen volt a víz például?
– Mindent nehéz megcsinálni, ez is az volt. Elég hideg a víz, a többiek mondták, hogy nem nagyon kemény, mi azért éreztük az indításoknál. Nem olyan, mint egy otthoni pálya. Ezért nem is számítottunk arra, hogy a végén indulunk, inkább iramban próbáltunk haladni.
– Számítottatok arra, hogy a portugálok lesznek a veszélyesek (ők lettek a másodikak – a szerk.)?
– Gondoltam rájuk is, de jobban tartottam a németektől. A lényeg az, hogy megvertünk mindenkit.
Kökény szerint érdemes volt kitartania, hiszen pályafutásának vége felé jár, 32 éve sportol, ez az aranyérem hab a tortán. Dombi Rudolf, aki nála 11 évvel fiatalabb, azt mondta, nagyon hosszú és kemény volt az elmúlt időszak, de nagyon boldog, hogy egy országnak örömet okozhatott. Edzőjük szerepéről kérdeztük Dombit.
– Az edzőtök mentalitása mennyiben járult hozzá a sikerhez? Nem izgult annyira a lelátón.
– Nyilván látta, hogy olyan nagy baj nem lehet. Azt hiszem, nagyon uraltuk a játékot. Láttuk, hogy három egység van közel egymáshoz, a portugálok, a németek és a svédek. Ezt is tippeltük előzetesen. Mindegyiket tudtam, hol fog megállni, hol fog jönni, egyszerűen ismertem őket. Néztem videó portálokon ki, hogy versenyez, az előfutamokat is végignéztük. Ezek mind kellettek ahhoz, hogy ezen a pályán győzzünk. Feszített volt a tempó, kell a nagy rajta, a nagy finis, egy nagy utazó, 100 százalékot kellett nyújtani.
Szerencsésre pont be tudtam húzni a portugálok elé, tudtam, hogy jönni fognak. Egyszer kezet fogtam velük, majdnem eltörték a kezemet, tudtam, hogy elég kemény srácok lesznek a döntőben.Kai biztos izgult. A fizikai részét azt edzésen nyertük meg, emlékszem, amikor kicsi voltam, mindig azt mondták nekem, akkor jó, ha fáj, majd pihenünk a sírban. Rolival hasonló a mentalitásunk, köszönjük mindenkinek, aki segített ebben.
– Az, hogy benneteket nem kiáltottak ki szuperesélyesnek, hanem mondjuk „csak” titkos esélyesnek, segített nektek?
– Azért éreztem, hogy esélyesnek gondoltak bennünket, mert kicsit hűlt lett körülöttünk a levegő. Nem engedték hozzánk olyan közel a médiát, ahogy lehetett volna. Mindenki mondott volna valamit, de inkább visszatartotta, benne volt mindenkiben az, hogy nyerhetünk. Segített, hogy figyeltek ránk.
