Megítélésére nem jó szó az ellentmondásos, elvégre képességeit mindenki elismeri – viszont mindig vannak lábjegyzetek, hogy akkor miért mondta, hogy nem jön többet, amikor mégis jött, meg aztán ha őt istenítik, akkor mindig szebbek a jelzők, mint bárki másnál, holott…
Való igaz, Kásás Tomi tipikus géniusz. Génjeiben van a vízilabda, amikor a medencében van, minden rezdüléséből látszik, hogy pontosan érzékeli, mi következik, pontosabban, minek kell következnie, a szakajtónyi aranyérmet pedig azért nyerte többek között ő, mert mindenkinél nagyobb hatékonysággal és pontossággal tudja kivitelezni a várt megoldást, valamint a nem vártat, és persze nem elhanyagolható szempont, hogy vannak hozzá szintén zseniális társak.
Kásás univerzalitása abból táplálkozik, hogy egyike azon keveseknek, aki elsőrangú támadásban, valamint mindennél kitűnőbb védekezésben (ez a nagy szó!), a testalkata a póló bármelyik változatában (játék, birkózás) megfelel (200 centi, ütésálló), úszógyorsasága szintén átlagfeletti, továbbá a 21. század gladiátorharcában is remek, hiszen nem sérülékeny.
Az ilyen játékosokat az edzőik nem szeretik levenni a pályáról. Egyszerű okból: még gyengébb napjaikon is nagyságrendekkel jobbak, mint a társak többsége. Viszont ebben a sportágban 28, 2005-től pedig 32 perceket végigjátszani, ráadásul a 2001 óta divatozó pankrációs változatban – nos, ez nagyon keményen őrli az embert. Nem véletlen, hogy Kásás már 26 évesen, 2002-ben szünetet kért, s két hétre otthagyta a Világliga-végjátékra készülő csapatot. 2003-ban iszonyatosan nyűgös volt a barcelonai vb első hetében, túlzottan is…
Utánozhatatlan géniusz: Kásás Tamás (Fotó: MTI)
2004-ben aztán élete legnagyobb játékát nyújtotta, hogy aztán a következő ciklusban érződjék rajta, egyre nehezebben bírja azt, hogy klubjában és a válogatottban, harmincon túl is szusszanás nélkül kell húznia a szekeret. A pekingi olimpia elején is adódott egy, a barcelonaihoz hasonló feszkó, de persze ezen is túlvoltak hamar – jöhetett a harmadik olimpiai arany.
Utána viszont úgy döntött, leteszi a lantot. Két évig azt mondta: majd jövök. 2011-ben pedig azt: többet nem jövök. Akkor úgy gondolta, hogy tényleg nem. Azonban látta a sanghaji játékot, és akkor megmozdult benne valami. Bennünk is mocorgott: ha ő ott van, nyerünk. Nyerünk, mert Sanghajban a védekezésen múlott, hogy nem lettünk világbajnokok.
Márpedig Kásás egyenértékű egy mázsa betonnal, ami a falba öntődik: hátul szinte nincs hibás megmozdulása, az ellenfelek ráadásul félnek tőle, azaz ha a karja környékére kell passzolni, már nem olyan dinamikus az átadás, mert félnek tőle, hogy belekap – így a többieknek is több idejük van megfelelően helyezkedni. Aztán hogy elöl mennyit ad a zsenialitásából, meccshelyzet kérdése.
Kemény Dénes azt szokta mondani: Kásásból nem arra van szükség elsősorban, hogy meccsenként lőjön 3-4 gólt – van elég jó csatárunk. Hanem hogy ha egy negyedben van tíz támadásunk, akkor Kásás nélkül nagyobb eséllyel esik meg, hogy négy alkalommal rossz döntés születik, nem akkor és nem úgy adják oda a labdát, ahogy az a legjobb lenne.
Ezek az úgynevezett ötven-ötvenes akciók. Ha viszont Tomi ott van, akkor a gének, a képességek legalább két további támadásból kihozzák a legtöbbet. Az meccsenként nyolc akció – ha abból csak két gólt lövünk, máris más a helyzet, elvégre a találkozóink nagy részét egy góllal szoktuk bukni.
Hétfőn este az olaszok ellen például adott négy olyan asszisztot (gólpasszt), amire csak ő képes.
A meccset amúgy néggyel nyertük meg.
