Magyar futó sohasem nyert még nagy nemzetközi maratoni versenyt, hát még olyant, mint a vasárnapi Rock & Roll Las Vegas Marathon, 44 000 résztvevővel. Erdélyi Zsófi, ez 23 éves gödöllői lány, a Los Angeles-i University of Southern California végzős hallgatója embertelen kínok közepette teljesítette az utolsó tizenhárom kilométert. Ideje 2:48:58 (két óra negyvennyolc perc ötvenyolc másodperc). Íme egy magyar sikeres magyar élettörténet, a főszereplő tolmácsolásában:
„Négy év fél éve tanulok az USC-n, a következő szemeszterem lesz az utolsó. Rögtön középiskola után, 2007 augusztusában mentem ki az Egyesült Államokba, atletizálni azonban jóval korábban, hatévesen kezdtem. A példát a két nővérem, Eszter és Veronika jelentette. Akkor még a Gödöllői Egyetemi Atlétikai Club, a GEAC színeiben futottam, Kirchhoffer József tanítványaként. Úgy gondolom, mindig a hosszútávfutás felé húzott a szívem, bár hatévesen a hosszú táv még nem a maratonit jelenti…
(Fotó: www.usctrojans.com )
Miután elkerültem Jóska bácsitól, Benkő Ákosnál folytattam az atlétikát. Nála megismerkedtem a gátazással, és a többi atlétikai számmal is. Körülbelül 14 éves koromban volt az a pont, amikor egy kicsit beleuntam a futásba és minden más atlétikai számba, és a tenisz felé fordultam egy évig. Ekkor hozott össze a sors Gadanecz Györggyel, aki nélkül – úgy gondolom – nem lennék most ott, ahol vagyok. Gyuri bácsi volt az, aki addig győzködte a szüleimet és engem, amíg elérte, hogy újra beleszeressek a futásba, és visszatérjek az atlétikához. Majd ismét az egyik nővérem, Eszter hatására kerültem Csoma Ferenchez, a neves edzőhöz, aki jelenleg is foglalkozik velem, és aki mindenben teljes mértékig támogat és segít. Természetesen nem szabad megfeledkeznem az amerikai edzőmről, Tom Walshról sem, aki szerencsére belement az együttműködésbe, és Feri bával együtt próbálnak egy kis csodát faragni belőlem.
Úgy gondolom, hogy 2006-ban történt egy nagy ugrás a karrieremben, amikor is kijutottam a junior világbajnokságra, Pekingbe, ahol a 3000 m akadályon tizenkettedik lettem. Egy évre rá Debrecenben, az U23-as Európa-bajnokságon 5000-en hatodik, 10000-en hetedik lettem, majd két évvel később jött az újabb áttörés, amikor a 2009-es U23-as Eb-n ezüstöt nyertem tízezren, ötezren pedig ötödikként futottam célba. Aztán tavaly az első felnőtt versenyemen, a barcelonai Eb-n tizenharmadik helyen zártam tízezren.
A maratoni olimpiai szintjéhez, a 2.37 órás időhöz rengeteg edzés szükséges, és még akkor sem biztos, hogy sikerül… Hétről hétre növeltük az edzésszámot, és így általában a heti kilométerszámom körülbelül 150-160-ra emelkedett. Mindennap edzés, van, amikor napi kettő, amire igazán szükségem lenne, de sajnos, amikor beindul a szemeszter, akkor nincs mindig idők a napi két edzésre. Pedig hetente legalább háromszor kellene… Ilyenkor marad a napi egy.
(Fotó:www.usctrojans.com )
Itt, Los Angelesben az egyik USC-s csapattársammal bérelünk egy lakást. Az igazság az, hogy a tanulás és a futás mellett nincs semmire se időm, még a tenisz érdekel a futáson kívül, első éves koromban vettem teniszórákat is az egyetemen. A Lakers kosármeccseire sem járok… Nem igazán szoktam más sportot nézni, bevallom, az atlétikát is csak akkor nézem, ha van ismerős, aki versenyez. Inkább csinálom, mint nézem. Ha atlétikát nézek, mindig az az érzés fog el, hogy jaj, de ott lennék és futnék!
Szóval, Las Vegas. A verseny eszméletlenül jó hangulatban telt. Las Vegas egy igazi partyváros, tele fényekkel es kaszinókkal. Maga a hotellobby, ahonnan indultunk, is egy kaszinó. Sajnos, az idő az nem volt a legmegfelelőbb, eléggé hideg volt, olyan 10 fok a maximális hőmérséklet, és onnan már csak hűlt a levegő… A verseny délután kezdődött, négykor volt a maraton rajtja, amikor is körübelül 8 fok lehetett. A rajt előtt elkezdett az orromból ömleni a vér, amit a száraz sivatagi levegőnek tulajdonított a kinti edzőm. Szóval, próbáltam a vérzést elállítani, amikor 10 perccel a rajt előtt odajött a felvezetőm, hogy mennünk kéne, mert 5 perc, amíg a rajthoz érünk. Mondom, uh, persze, persze… csak hát ömlik az orromból a vér.
Na de valahogy csak elállt, és a rajthoz is odaértem vegül is időben. Csak hát a sietségnek az lett az ára, hogy sikerült a gélemet a táskámban hagyni, ez egy olyan tubusos kaja. Szóval, a maraton közben csak egyszer tudtam enni, amikor is volt egy állomás, ahol adtak ilyen gélt. A baj ezzel az, hogy meg volt tervezve, hány kilométernél eszem majd, és hát ezt a tervet sikerült már az elején feldöntenem. Aztán 29 kilométerig minden lépésemet élveztem. Hmm… vagyis hát volt egy pár lépés 10 kilométernél, amikor éreztem, hogy a sarkam fáj, és olyan érzés volt, mintha egy aprócska kavics szorult volna a sarkam es a cipőm közé. Megfordult a fejemben, hogy megálljak egy pillanatra, és megigazítsam, de aztán gondoltam, hogy nincs erre idő, menni kell. Szóval, azzal biztattam magam, hogy a fajdalom majd elmúlik úgyis. És el is múlt, sőt, egy idő után kellemessé is vált. Szóval, nem is fordítottam rá figyelmet a verseny hátralévő részében. Majd 29 kilométernél beszúrt az oldalam, mintha egy kést döftek volna belém. Küszködtem azzal a fajdalommal, de még ezt is le tudtam küzdeni azzal a gondolattal, hogy majd csak elmúlik. Ez is elmúlt, és sikerült még 3 kilométerig tartanom a tempót, majd amikor rádöbbentem, hogy még tíz kilométer van hátra, csak akkor jutott el igazan a fejembe a tudat, hogy ez igenis fáj, és ettől kezdve csak fájt. Minden lépés fájt. Ekkor már tudtam, hogy az idő, a 2:37 nem lesz meg, es csak azt a parancsot adtam a testemnek, hogy a célba érjek be. Majd miután már éreztem, hogy az erőm egyre jobban elhagy, es vízről és ételről ábrándozom, akkor tudtam, hogy lassulok, es mögöttem jönnek a lányok. Ekkor mondtam magamnak, hogy nem adhatom fel csak úgy az első helyem, nyomni kell, amennyire csak tudom.
Egy kis ízelítő, milyen az éjszakai maraton Las Vegasban
Be kell fejezni, és elsőnek kell befejezni.Sikerült. Aminek eszméletlenül örülök, és erőm sem volt azon aggódni, hogy a kitűzött célom nem lett meg – az olimpiai A szint, a 2:37 -, mert próbáltam megállni a saját lábamon, ami segítség nélkül nem igazán ment. Eszméletlenül kihűltem és kiéheztem. Nagyon fájt, és úgy éreztem, hogy én nem akarok egy métert se futni többé, de természetesen azt is tudtam, hogy ez egy óra múlva változni fog. Változott, és már a következő verseny lehetőségét keresem, hogy újra megpróbálhassam az olimpiai A szintet teljesíteni.
Mert nem adom fel olyan könnyen.
Van egy álmom, hogy Londonban ott leszek, es szeretnék mindent megtenni ennek érdekében. Meg akkor is, ha még egyszer át kell élnem ezt a fájdalmat, vagy akár rosszabbat. Próbálok aszerint futni, amit Clarence DeMar, a bostoni maraton hétszeres győztese mondott egyszer: “Run like hell, and get the agony over with!”, azaz fuss, mint egy ördög, és jussál túl az agónián!
Végül egy vicces kis történet, ami ezen a héten szerdán esett meg velem. Szóval, ugye, vannak ezek a kis szerencse sütik, amiket kapsz, ha kínaiban eszel. Ma ott ebédeltem, és széttöröm a kis sütikémet, amiben ez az idézet áll: “If you dream it – It will happen”. Ha álmodsz róla – valóra válik. Milyen érdekes, egyből az olimpia gondolata suhant át az agyamon…”
3000 méter akadály: 10:01,99
5000 méter: 16:00,11
10 000 méter: 33:18,75
Erdélyi februárban megpróbálja egy sokkal könnyebb pályán teljesíteni a 2:35-es londoni olimpiai szintet. Ha sikerül neki, akkora már kvótás Kálovics Anikó és Rakonczai Beáta mellett ő lehet a harmadik magyar női maratonista a 2012-es londoni olimpián.
Tengerentúli egyetemi csapata ugyanakkor nem biztos, hogy támogatja az olimpiai kvóta megszerzésében, a University of Southern Californiaszámára ugyanis fontosabb lehet, hogy országos bajnoki címet szerezzen. Erdélyi nem vehette át a győzelemért járó ezer dollárt sem, mivel az egyetemi sport szigorú szabályok szerint működik, őrzik az amatőrszellemet.
