Gedővári Imre hatvanéves lett

A nyúlánk, vékonydongájú, kiváló ütemérzékű balkezes kardozó legemlékezetesebb asszója minden bizonnyal a szöuli olimpia csapatversenyének utolsó párharca volt. A szovjetek Szöulban már 8-4-re vezettek, a magyarok szépítettek, és 7-8-as állásnál Gedővári Alsan ellen 1-4-ről egyenlített, majd 5-4-re nyert, ami jobb találataránnyal aranyat ért.

“A közelmúltban, a Vasas fennállásának 100. évfordulója alkalmából rendezett születésnapi ünnepségen került szóba legutóbb az az asszó” – emlékezett vissza Gedővári Imre. “Nagyon szép ünnepség volt, bár én egy kicsit furcsa helyzetben voltam, hiszen pályafutásom nagy részét az Újpesti Dózsában töltöttem, majd oda tértem vissza elnökként, amikor annak már UTE volt a neve. Csak pályafutásom utolsó két évében voltam az angyalföldi klub vívója, igaz, az olimpiai bajnoki aranyat piros-kék színekben nyertem.”

“Nagyon jó volt a régi sporttársakkal találkozni, beszélgetni. Ilyenkor teljesen mindegy, hogy valaki dózsás vagy vasasos, a barátság a lényeg. Nagyon jóban vagyok a focista Szűcs Lajossal is, és ő sem dózsás volt. Ma már szinte csak ilyen és hasonló rendezvényeken veszek részt, kilenc-tíz éve nincs szerepem a sportban” – mondta Gedővári.

Arra a felvetésre, nem furcsa-e ez a helyzet egy olyan embernek, aki versenyzői pályafutása után is jó darabig a sporthoz kötődött, előbb a vívószövetség főtitkára, majd egykori újpesti klubja elnöke volt, így reagált:

“Senki se igényelte a munkámat. Edzői papírom pedig nincs, valahogy sosem vonzott az edzői pálya. Ahogy letettem a kardot, a szövetség főtitkára lettem, majd a lila-fehér klub elnöke. Ma már csak laza a kapcsolatom a sporttal, amelyben nagyon sok változás történt az utóbbi időszakban, és bevallom, nem igazán kívántam szívinfarktust kapni a pénz utáni hajszában. Ma sem kívánnék!” – tette hozzá, és elmondta, a kardvívást az interneten követi, a budapesti világkupára viszont ki szokott menni.

Gedővári Imre kora kiemelkedő kardvívója volt, mégsem sikerült egyéniben olimpiát vagy világbajnokságot nyernie, emiatt azonban nincs benne hiányérzet:

“Ha végiggondolom a pályafutásomat, egálra jön ki a számla. 1980-ban minden Világkupát megnyertem, aztán az olimpián bronzérmes lettem, mert összeszedtem két 5:4-es vereséget. Az egyik peches vereség volt, a másik bírói tévedés. Ám ha Moszkvában nyerek, lehet, hogy nincs a következő nyolc év, és nincs Szöul sem. Moszkva után Los Angeles kimaradt az életünkből, pedig nagyon erős csapatunk volt! Vívtam tovább, és Szöulban meglett az arany! Nyertem Európa-bajnokságot, tíz országos bajnokságot, sok Világkupát. Nincs bennem hiányérzet. Amikor abbahagytam, azért tettem, mert már untam a sok utazást, bár fizikailag még bírtam volna a vívást. Ha újrakezdhetném, ugyanígy csinálnám!”