Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Megbántott, felhívtam, istenem, de jól tettem!

Legközelebb meg is öleljük egymást.
Korábban a témában:

Mélységesen hiszek a szeretetben, még akkor is, ha ez nem trendi, még ha manapság sokan naivitásnak tartják.

Hogy igazam van-e, döntsd el magad.

És gyorsan még egy felvetés, mielőtt belefogok a mai konkrét sztoriba: vajon hogyan legyünk szerethetőek és boldogok, hogyan szeressünk és tegyünk boldoggá másokat is? Tényleg az a sorrend, hogy először is szeresd magad, leginkább a saját dolgaiddal törődj, és úgy fogsz majd tudni másokat is szeretni?

Influenzajárvány tombol, mire megérkezem, dugig a rendelő. És nem elég a betegség, az aktuális mumus, a koronavírus réme is ott motoszkál a fejekben. Félreértés ne essék, nem szeretném elbagatellizálni, de a hisztéria soha és sehol nem tesz jót. Való igaz, a koronavírusos fertőzés tünetei hasonlóak a sima megfázáséhoz, orrfolyás, köhögés, torokfájás, esetleg fejfájás, néha láz, így érthető a félelem, még ha tudjuk is, hogy idehaza egyelőre nincs beteg.

Szóval ez a mostani influenzajárvány megspékelődik ezzel a külön aggodalommal. Ráadásul ezen a napon egy amúgy másutt rendelő kolléganőm pácienseit is hozzám irányítják. Plusz én magam is lázas vagyok, és hát a közvetlen környezetemben sok a gyógyíthatatlan beteg, így nyilván nem vagyok a csúcson.

A gyerekek és az édesanyjuk, akikről írni szeretnék, a rendelés negyedik órájában kerül sorra. Nem hozzám tartoznak, tehát nem ismerem őket. A kicsi eleven, édesanyja alig fekteti az ágyra, már indul is lefelé, míg én a nagyobbacska lányt vizsgálom.

„Gyere, csillagom” – mondom neki.

Igen, „csillagozom”, mert épp nem látom a monitoron a nevét. Pedig amúgy szeretem őket a keresztnevükön szólítani, sőt, a szülőket is, személyesebbé teszi a vizsgálatot, miképpen az is, hogy rendre megkérdezem a gyereket, megvizsgálhatom-e.

A nagylány húzódozik, nyilván megszokta a saját doktor nénijét, ráadásul, mint kiderül, napok óta nincs jól, érthetően unja a tortúrát. Tán kissé türelmetlenül igyekszem meggyőzni, hogy haladjunk, hiszen kint még rengeteg a kis beteg, de ez őt, megint csak: érthetően, kevéssé hatja meg.

Típusos vírusfertőzés tüneteit látom, amire tilos antibiotikumot adni, és ebbe az anyukát is beavatom. „Ugye tetszett hallani, hogy influenzajárvány van?” – kérdem érzésem szerint normális hangon tőle. Aprót bólint. Úgy tűnik, rendben vagyunk. Elmondom, mit és hogyan kellene csinálni.

Kimennek, jön a következő gyerek és az azt követő, és így tovább, egészen a rendelés végéig. Aztán nyakamba veszem a kerületet, hiszen sokan nem tudnak bejönni, őket otthon látogatom meg.

Késő este, mire hazaérek, és mint minden megterhelő, eredményes nap után, most is elégedettség árad szét bennem.

Másnap azzal fogad az asszisztensem, hogy az előző nap hiányzó kolléganőm valamilyen netes falára kikerült egy írás a rendelésemről, erőteljesen kifogásolva nemcsak azt, mennyit kell utazni hozzám, ott mennyit kell várni, hanem a hozzáállásomat és viselkedésemet is. Olvasom és ráz a hideg. Mélyen megbánt, különösen az, hogy ha bárkinek velem, a munkámmal van gondja, miért nem velem beszéli meg először.

Tudom, trendi nyomatni a közösségi oldalt, de én, múlt századi kövületként a „szemtől szembe” híve vagyok, hiszen abban legalább adódik lehetőség egymás megértésére.

„Számolj tízig, mielőtt indulatból teszel valamit” – mondta valamikor a nagypapám. Igazsága számos alkalommal visszaigazolódott az életem során, számolok hát most is. Párszor tízig.

De közben is égetnek az engem gyalázó mondatok, melyeknek legalább a felében biztosan nem vagyok hunyó.

Viszont van, amiben, lehet, hogy igen. Ráadásul tudom, ha valakinek beteg a gyereke, pláne napokig, pláne koronahisztériában, az képes túlzásba esni.

Elkérem az anyuka telefonszámát, megtudakolom a keresztnevét is.

Kicsöng, felveszi.

Bemutatkozom, a keresztnevén szólítom, s mondom, hogy a falra felkerült írásáról beszélnék vele, ha most megfelel. „Hallgatom, doktornő” – ezt mondja egyáltalán nem elutasítóan.

Előveszem a (majdnem) legkedvesebb hangfekvésemet. „Először is szeretnék bocsánatot kérni, ha bármivel megbántottam.” Várok. Ő szólal meg, döbbenten. „Ön most tényleg felhívott engem azért, hogy bocsánatot kérjen?!” „Persze, de azért megosztanám a magam olvasatát is. Megértem, hogy ideges, én is az lennék, sőt, az is vagyok, nekem meg az unokám és a fiam beteg napok óta. Hogy miért kellett sokat utazzon a rendelőig, nem az én hibám. Ahogy az sem, hogy dupla rendelésen, járvány idején sok a beteg és várni kell. De ugye olyat ön sem panaszolt, hogy a gyerek ne lett volna tisztességesen ellátva? Sajnálom, ha úgy érezte, gúnyosan kérdem, hallott-e a járványról, de higgye el, nekem eszembe nem jutott gúnyolódni. Nem szoktam gúnyolódni, a rendelőben különösen nem.”

Beszélgetünk, s szép lassan mindkettőnkben csillapul a feszültség.

Ez történik, amikor két ember meghallgatja egymást.

Azzal búcsúzik, hogy „nem is hiszem el, hogy felhívott, nagyon jól esik”, én meg azt mondom, „köszönöm, hogy végighallgatott”.

A sajnálom, a kérem, a köszönöm, na meg a szeretet csodákra képes, ismét megéltem.

Abban maradunk, ha legközelebb felénk jár, bekopog, hogy megöleljük egymást.

A jóérzés napokig elkísér.

Kiemelt kép: Amelie-Benoist / BISP / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.