Bár borzongok, és minden idegszálam és a gyomrom is tiltakozik ellene, de ki kell mondanom, hogy a szexuális zaklatással vádolt Marton László jogszerűen rendez. Hiszen, amíg nincs ítélet ellene, ártatlannak kell tekintenünk. Más dolog, hogy felháborít a veszprémi színház vezetője, Oberfrank Pál indoklása, az olyan szövegek, hogy: „Az internet világa, a mai durvuló hangnem sok embert ránt le felelőtlenül a pokolba, bárki bárkit kíméletlenül tönkre tehet, ezért fokozott a felelősségünk abban is, hogy megtaláljuk a másikat, kezet nyújtsunk, és fölemeljük egymást. Mindenki hordoz sebeket, és mindnyájan Isten gyermekei vagyunk.”
És innentől tekintsünk el a konkrét ügytől, nézzük általánosságban.
Azt persze pontosan tudjuk, hogy a bűnös nem csak akkor bűnös, ha a bíróságon kimondták rá az ítéletet.
Ezzel együtt nem hiszek a lincselésben. Pontosan tudom, milyen az, amikor megtámadnak, és egyre gyűrűzik a gyűlölet, és a részletek már nem számítanak, az sem, hogy nem bizonyított az alapállítás. (Ismét figyelmeztetek: rugaszkodjunk el a konkrét ügytől).
Szörnyű, amikor mindenki nyilvánvalónak, evidenciának, gyakorlatilag bizonyítottnak veszi az erőszak tényét. És ha valaki számon kéri rajtuk ezt, akkor áldozathibáztatóvá válik, olyanná, aki inkább ad igazat a szemét macsónak, aki nem veszi figyelembe a tényt, miszerint az áldozat évtizedekig hallgat, semmint bemenjen a rendőrségre.
Persze azt is tudjuk, hiába létezik elviekben komoly és átfogó védelem az áldozat személyének titokban tartására, érthető, ha valaki ebben nem bízik. (Csak ebben az esetben el kell fogadja, hogy az elkövetőt nem vonják felelőségre; azaz dolgozhat az erőszaktevéssel vádolt akár szép, fiatal, kiszolgáltatott lányokkal is.)
De vissza a konkrét ügyhöz. Hogy mi az én személyes véleményem? Az, hogy Miközben azt is tudom, hogy ennyi év után, ráadásul egy ilyen esetet lehetetlen bizonyítani.
Az is tény, hogy Marton reakciója és „bocsánatkérése” undorít. Én nem dolgoznék vele, esélyt sem adnék neki. Ez lenne az én morális ítéletem a konkrét esetben. Mert jog és morál nem ugyanaz. Mégis megkockáztatom: bizonyítékok híján, puszta szóbeszéd alapján bűn morálisan is ítélni.
Ké példa.
A hölgykoszorú hüledezett, ketten is mondták, hogy bár tervezték felkeresni őt, ezek után elállnak a szándákuktól. Próbáltam védeni a szakembert, de nem lehetett. Azt ugye nem mondhattam, hogy nem abuzált ő senkit, hagyják már békén, hiszen engem és a többi ismerősömet, aki járt hozzá, soha meg sem érintett, mert ez valóban nem érv. Azt sem mondhattam, hogy mi aztán jóban lettünk, ismerem az elveit és sok szituációban láttam már, mert iszonyú lavinát indítottam volna el, miszerint, ah, ez bizonyíték, hiszen a fickó látványosan átlépi a határokat.
Meg voltam lőve. Éreztem, valahogy védenem kellene őt, mert a hangulat egy perc alatt élesen ellene fordult, noha addig lelkesen beszéltek egy könyvéről meg a szakmai erényeiről.
Érdekes módon szerinte rohadt nyúlkáló az egyik kiadó vezetője, aki miután nem engedte, hogy lefektesse, a remek könyvét nem adta ki. Molesztáló az apja és abúzáló a volt munkahelyén a főnöke, aki szintén emiatt rúgta ki. Szegény nő, mindenki prédája, gyakorlatilag az élet minden frontján szexuális ragadozók fenik rá a fogukat.
De ezt sem mondhattam, mert megint én lennék az áldozathibáztató, meg aki semmit nem tud az egészről. Aki a macsó gennyládákkal tart, és aki így másodjára is abuzálja az áldozatot. A végeredmén: a feltüzelt hallgatóság azonnal kiűzte volna a világból szegényt pszichiátert, aki a tudtán kívül állt rögtönítélő bíróság elé.
A másik példa a kapcsolaton belüli erőszak kérdését is érinti, de a pletyka és az esetleg alaptalan vád gyilkos hatására tökéletes. Egy ismerősömet a volt nője próbálta azzal ellehetetleníten, hogy
Gyakorlatilag mindenki hitt neki, szegény egykori társa kiszorult a társaságból. Fegyvertelen volt. A kedves barátnő szakmai körökben is suttogott. És még az, aki bizonytalan volt is, mert ismerték a nő bosszúálló és semmitől vissza nem riadó természetét, annak is ott maradt a fülében a bogár. De nyíltan senki nem merte azt mondani a nőnek, hogy ugyan már, baromságokat beszélsz. Hiszen sosem tudhatjuk, számos esetben feddhetetlennek tetsző emberről derül ki, hogy bántalmazó.
Érdekesek reakciók születtek, és a hangulat hamar a nő ellen fordult, hiszen a pasi eleve egy kedves valaki.
Ki tudna itt igazságot tenni?
Mert ez is érdekes pont: észrevettem, magamon is, hogy eleve ellenszenves emberről könnyebben elhiszem, hogy hazudik, vagy akár agresszív. És ez ijesztő. Mert senki és semmi nem védi a megvádoltakat – akárcsak az áldozatokat!
Ekkor persze jön a trompf, hogy a metoo pontosan a mindennapi ügyekről is szólt, nem a jogilag elítélt bűnözökről, szóval ne jöjjön senki a joggal. Mikor valóban mindennapi a fogdosás, tapizás, beszólogatás, hatalommal való visszaélés. Igen. Valóban. De nem szabad visszaélni azzal sem, hogy most semmi nem védi a másik oldalon állókat. Ezen kellene változtatni. Az egész törvényi környezeten, a nyilvános, alapvető és megingathatatlannak vélt berögzüléseken.
Nagy kérdés az is, hogy az emberi nullaságot felülírja-e a művészi nagyság.
Egyre több esetben megfigyelhető, hogy eddig remekműveknek tartott alkotásokra ráhúzzák a vizes lepedőt, mondván, hogy például Schiele és Gauguin visszataszító pedofil volt, tűzre az ilyenek munkáival! Sőt, az egész életművel.
Vita tárgya ez az irodalomban is, főleg a nácizmus híveiként ismert szerzőket érinti, hogy szabad-e a műveikről mindezt figyelmen kívül hagyva értekezni. És jön megint a kettős mérce, hogy a múltban elkövetetteket talán nézzük el, de a jelenben ne legyen így.
Bizonyára sok zsigeri fájdalom tör még felszínre és jogos a vágy, hogy ne ismétlődhessenek meg a hétköznapok tragédiái. De arra nagyon kellene figyelni, hogy ne a puszta fájdalom és az indulat irányítson, és hogy megmaradjon a képességünk a józanságra, a differenciálásra.
Kiemelt kép: Czimbal Gyula /MTI
