Kerékgyártó István: Hamburg tele migránssal. És ez jót tesz neki

Turistaként feleségemmel egy hetet Hamburgban töltöttünk. A város gyönyörű, s hiába nagyváros, közel kétmilliós, még sincs rohanás, minden működik, az emberek kedvesek, az idelátogatónak az az érzése támad, szívesen lakna itt. Ebben nyilván a rengeteg parknak, a város közepén fekvő tónak, a három folyó találkozásának, a több mint kétezer hídnak is szerepe van.

Nagyon régen jártam már itt egyszer, és most feltűnt a változás.

Valahogy mediterránabb lett a város, a parkokban emberek piknikeznek, az éttermekhez, kávéházakhoz teraszokat alakítottak ki, hacsak nem esik, aki teheti, a szabadban tölt minél több időt. Az egykori dicsőséges Hanza város korábban hideg, olykor gőgös kalmárjai valahogy meglágyultak. Barátságosabbak lettek. Színesebbek, befogadóbbak. Ezt a távolból érkezett idegeneknek köszönhetik, azok hatottak rájuk.

Bár a város mindig is igazi átjáróház volt, már a tizenkilencedik század végén innen indultak az ázsiai kereskedelmi és az amerikai kivándorló hajók, innen tántorgott ki Amerikába a mi másfél millió emberünk is, de akkor az idegenek jobbára átutazók voltak. A világ minden részéről érkező matrózok elmentek a St. Pauli negyed örömlányaihoz, aztán ettek a híres helyi heringes, marhahúsos, céklás ételből, a Labskausból, és berúgtak a hamburgi Holsten sörtől. Másnap pedig indultak tovább. A mi kivándorlóinknak szórakozásra nem volt pénzük, ők mentek egyből a hajókra.

Az igazi bevándorlás a hetvenes évek munkaerőhiányával kezdődött, jöttek a jugoszláv és a török vendégmunkások, aztán az elmúlt tíz évben Afrikából, Ázsiából, a legutóbbi időszakban pedig a háború sújtotta Közel-Keletről, utóbbiak maradtak is.

Elvegyültek vagy tömbökben maradtak, asszimilálódtak vagy megtartották szokásaikat, viseletüket, de mindenképpen a német nyelvet megtanulva munkát vállaltak. Mert van itt munka bőven! Csak az újonnan épült kikötővárosban tízezer munkás helyezkedett el a konténertermináloknál, az ultramodern HafenCity éttermei, üzletei, szolgáltatóházai úgy ötvenezer főnyi új munkaerőt szívtak föl. Amerre jártunk, áruházakban, boltokban, éttermekben – utóbbiból közel ötezret találni –, mindenhol kedvesen szolgáltak ki. Főleg afrikaiak, arabok, ázsiaiak. Beszéltek németül és udvariasak voltak.

De a legfontosabb, hogy voltak.

Nem úgy, mint a Balaton mellett, ahol éttermek, boltok nem tudtak kinyitni munkaerő hiányában. Ha meg Budapestről lejönnek idénymunkára, akkor a fővárosban van emberhiány. A Hamburg környéki földeken van munkás a tehenészetekben, a juta és kenderfeldolgozókban, nem úgy, mint nálunk, ahol robbannak szét a túlérett dinnyék a melegben, mert nincs, aki leszedje őket. Virulnak Hamburg hatalmas hajógyárai, olajfeldolgozói, szerszámgépüzemei, dohánygyárai, nem sorolom. Nálunk meg kétségbeesve vadászunk villanyszerelőre, burkolóra. Elmentek külföldre. Hamburgban viszont nem ismerik a munkaerőhiányt.

És már hallom is: ennek súlyos ára van! El kell viselni az idegen kultúrákat, együtt kell élni tőlünk merőben különböző emberekkel.

Bizony ez így van. Hogy vannak-e ennek hátrányai? Nyilván vannak. A sajátunktól eltérő viselkedés olykor megbotránkoztat, meglep bennünket.

Szállodánk, közel a főpályaudvarhoz, a belvárosban, olyan negyedben áll, ahol jobbára török, arab és afrikai bevándorlók élnek. A hotelreggeli után, ami remek volt, csak éppen nekem való kávé nem akadt, átmentem a szomszédos étkezdébe. Kiderült, török a tulajdonos, reggelente a fiával beszélgettem, aki már ott született. Mikor kérdeztem, mi a véleménye az újonnan jöttekről, megrántotta a vállát.

– Nem valami jól tudnak németül.

– Apád se tudott eleinte.

– Az igaz.

– Van velük kapcsolatod?

A fejével a konyha felé intett.

– Nálunk is dolgozik két szír lány meg egy afgán fiú.

– És, nem jók?

– De, jók, csak még törik a németet.

– Ha nem lennének, ki mosogatna? Te?

– Én aztán biztosan nem – felelte nevetve.

Eztán módszeresen kezdeményeztem beszélgetést helybéliekkel. Nemigen mondtak rosszat. Mindenkinek van egy-egy bevándorló szomszédja, munkatársa, aki nagyon rendes ember.

– És a többiek?

– Ja, biztosan azok is.

– És elvégeznek minden munkát, nem?

– Hát, azt el.

Még egy rendőrjárőrpárt is leszólítottam, kedvesen válaszolgattak.

– Hogy van-e gond velük? – kérdik. – Hát, azért van.

– És miféle?

– Néha verekszenek.

– Verik a helyieket?

– Ja, nem, egymással kerülnek összetűzésbe, főleg vallási alapon, de ez általában nem túl komoly.

– És más? Mondjuk terrorizmus?

– Nem, az nálunk szerencsére nincs.

Az egy hét alatt, pedig éjszakánként az arab negyeden keresztül mentünk haza, egyetlen pillanatra sem féltünk. Nyüzsgő utcai élet, teáznak, kávéznak a kiülőkben, szívják a vízipipát, aztán reggel mennek dolgozni a több százezer munkahelyre, ami nélkülük betöltetlenül maradna.

Jót tettek a városnak az újonnan érkezettek, a németek is kicsit lazábbak, bohémebbek, mediterránabbak lettek, az érkezők pedig fegyelmet, rendet, tisztaságot tanultak. Megtanultak együtt élni, mert szükségük van egymásra, ahogy mindig is így volt ez Európában, ha kisebb mértékben is.

Hozzánk is jöttek a talján ácsok, a francia építőmesterek, az összes országból verbuválódott szerzetesek és zsoldosok, a bolgárkertészek, a tót kubikosok, a rác tutajosok, a német vándorasztalosok, a cigány drótosok és vályogkészítők, jöttek a betelepített szászok, svábok, kunok, jászok, zsidók, szlovákok és románok, a hódító törökök, mongolok. Ettől lett ilyen jó a génállományunk, érdemes megnézni a legsikeresebb magyarok családfáját, mondjuk a Nobel-díjasokét.

Tehát nekünk is szükségünk van betelepítésre, persze szervezetten, nem illegális határátlépőkkel, hanem táborokból válogatva megadni a bevándorlási engedélyt, mert enélkül elveszünk. 1981 óta fogy és öregszik a magyar népesség. Hablicsek László demográfus már tizenöt éve kiszámolta, hogy évente 30 ezer fős bevándorlás kell ahhoz, hogy Magyarország népessége 2050-re ne csökkenjen 9,7 millió fő alá. De ha csak 10 ezren jönnek évente, akkor 2050-re már 8 millióan sem leszünk. Persze a nyugdíj- és az egészségügyi rendszerünk ekkorra már rég összeomlik.

Ezért, amikor azt mondja a kormány, hogy a magyar jövő érdekében hirdeti meg migrációellenes politikáját, akkor hazudik. Éppen az ellenkezőjéről van szó, éppen az a nemzetvesztés, amit Orbánék csinálnak. Egy lassú, de biztos leépülés, az európai fejlődéstől és értékektől való végleges leszakadás.