Amikor Kásler Miklós III. Béla maradványainak vizsgálatakor kijelentette, hogy az Árpád-ház nem finnugor, hanem eurázsiai eredetű, újból sajtótéma lett a magyarság genezise, ami a 24.hu-n is remek ismeretterjesztő sorozatot eredményezett.
Eleve egy uralkodócsalád eredete mennyiben tekinthető azonosnak egy nép eredetével? A honfoglalók vezető rétegének belső ázsiai (türk) eredete iskolás közhely volt eddig is. Az olyan apróságokat meg hagyjuk, hogy az inkriminált R1a haplotípus a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó népeknél éppúgy gyakori, mint a szlávoknál és más korántsem szittya népeknél. Az „eurázsiai” pedig semmit nem jelent, akkor már inkább belső ázsiait vagy sztyeppeit kellene mondani.
Ugyanakkor a finnugor eredet és rokonság, mint a magyarság hivatalos identitása, szintén tarthatatlan hülyeség. Miért? Mert nem ez a sok évszázados hagyományunk. Az identitásnak semmi köze semmiféle tudományos eredményhez.
De miért is kellene tudományos állításoknak egy nép kollektív öntudatát meghatározniuk és szembemenniük a hagyománnyal?
Eleinknek a sztyeppei türk és iráni nyelveken beszélő lovasnomád hunokhoz még a hivatalos álláspont szerint is több közük volt, mint a finnugorokhoz.
Pár bekezdés történelem következik.
A tíz honfoglaló törzs (a hét magyar plusz a három kabar törzs) kettő kivételével türk eredetű. A temetők anyaga azt mutatja, hogy a honfoglalók vezető rétege zömmel a turáni és a pamíri rasszokhoz tartozott, a köznép pedig igen vegyes, mediterrán és nordikus, és számos egyéb, szláv, tán még romanizált pannon és gepida maradványok is akadtak közöttük.
A finnugorokra inkább jellemző urali rassz csak kis mértékben volt jelen. A Kárpát-medencében az Attila halála utáni gepida-longobárd közjáték kivételével a sztyeppei lovasnomád jelenlét folyamatos. Őket követte a hetedik században a későavarnak elnevezett, lényegében máig azonosítatlan népcsoport, melyről László Gyula azt feltételezte, hogy a magyarok első hulláma. Egy szintén rövid frank-bajor-szláv közjáték után jöttünk mi, majd a besenyők, úzok, kunok, végül a jászok. Még az iskolai tananyag szerint is a finnugor után a türk és iráni eredetű szavakból van a legtöbb az alapszókincsünkben.
Kétségtelen, hogy a nevünk (hungar, vengri, ungar, stb.) nem hunt jelent. (Hogy onogurt, vagy mást, most hagyjuk.) Az elnevezés érdektelen. A bizánciak és egyes arab szerzők türköknek, több nyugati latin nyelvű forrás hunoknak, avaroknak nevezett bennünket.
A magyarság beazonosításában az életforma és a kultúra volt meghatározó:
Vagyis honfoglaló őseink ezerszer több szállal kötődtek a hunokhoz és az indoeurópai „szkíta népekhez”, mint északi nyelvrokonainkhoz.
A finnugrista nyelvész is elismeri: „Ha művelődéstörténeti szempontból nézem, nem vagyunk uráli nép. Nyelvrokonaink többségének, az uráli népeknek a medve a totemállatuk, nekünk nincs medvénk, csodaszarvasunk van, ez pedig feltehetően valamely perzsa eredetű kultúrához kapcsol bennünket. Nagyon összetett nép vagyunk: perzsa mitológia, uráli nyelv, törökös kultúra és ősvallás.”
Ha elfogadjuk is a több ezer évvel ezelőtti, amúgy kétséges közös finnugor múltat, vagy azt az epizódot, amikor a mongolok a mordvinokat küldték a Kárpát-medencébe felderítőnek a tatárjárás nyitányaként. A legközelebbi nyelvrokonoknak tartott hantik és manysik pedig nagy valószínűséggel délről szorultak északra, és lovasnomádokból süllyedtek vissza halász-vadász-gyűjtögetőkké, alkalmazkodva a szibériai környezethez.
Forrás: Wikipedia
A fő kérdés azonban az, hogy mi határozza meg egy nép eredet-identitását.
A nyelvi rokonság, mint kizárólagos meghatározó, mesterséges, újkori konstrukció. Pontosan ugyanolyan felvilágosodás szülte kreálmány, mint a nacionalista értelmiségiek által megalkotott áltudományos eredetmagyarázatok. Ráadásul a nyelvi rokonság nemhogy genetikai és kulturális rokonságot, de még közös eredetet se feltételez automatikusan.
Közös eredetűek, mondjuk, a skandinávok és a hindi nyelvet beszélő indiaiak? Továbbá, ha az identitást tekintve a nyelv az elsődleges, mi a helyzet azokkal a népekkel, melyek nem eredeti nyelvüket beszélik, mégis a régi nyelv és kultúra alapján határozzák meg önmagukat? Az írek vagy a skótok angolok lettek attól, hogy az ősi gael nyelvet már csak egyes eldugott halászfalvakban beszélik?
Hamis és rosszhiszemű toposz, hogy a hun hagyomány a nemzeti kisebbrendűség kompenzációja és Attila valamiféle dicsőséges múlthamisítás terméke. A középkorban a fő szempont az volt, hogy mely nép pogány és mely keresztény, és Attila neve bizony rosszul csengett a történetben. Hunnak lenni kétes dicsőség volt, még krónikáink is kétértelműen fogalmaznak Isten ostoráról. Egy szakember épp e lapnak fejtegette, hogy Attila nem volt olyan hivatkozási alap a keleti népek között, mint később Dzsingisz kán, a hun eredethez mégis következetesen ragaszkodtak eleink.
Vélhetően a magyar törzsfői és nemzetségfői elitnek lehetett valóságos köze a hunokhoz.
De ez végső soron legalább annyira érdektelen, mint III. Béla genetikája.
minimum a kora középkor óta. Attila alakja, Hunor és Magor legendája nem hasonlítható össze azokkal a délibábos újkori mítoszokkal, melyeket a felvilágosodás és a romantika hozott létre. Nem az újkori nacionalizmus terméke, hanem sok évszázados, organikus tradíció, ami beleivódott a nemzeti kultúrába. A hun hagyomány később a magyarság keleti voltának a metaforája, ami megjelenik Kölcsey, Arany, Petőfi költészetében, Benedek Elek és Gárdonyi munkásságában is. Nemzedékek nőttek fel a Mondák könyvén, Széchenyi egyik művének címe Hunnia, Illyés Gyula önéletrajzi ihletésű regényének pedig ez: Hunok Párizsban. Attila és hunjai olyasmi számunkra, mint a briteknek Arthur és a kerekasztal lovagjai.
ideértve az európai kultúra alapját adó görög mitológiát éppúgy, mint a bibliai történeteket. Tudományos alapon mítoszokat rombolni, azok állításaival vitatkozni ugyanolyan, mint tudományos alapon a vallási hit vagy a művészi látásmód létjogosultságát kétségbe vonni. Ezért értelmetlen finnugrista alapon támadni a nemzeti eredetmítoszainkat, s ugyanezért értelmetlen azokat genetikai vizsgálatokkal alátámasztani.
A belső-ázsiai rokonságot képviselő, s ennek részeként a hun hagyományt ápoló hagyományőrzőket némi félelemmel vegyes lenézés övezi a „másik oldalon”, ők maguk pedig erre gyakran nacionalista agresszivitással reagálnak. Pedig a kérdés egyszerű, a hagyományőrzés lényege a hagyományok ápolása.
A finnugor önazonosság hívei legalább annyira érzelmileg motiváltak, mint az „újősmagyar” elképzelések hívei. Nagyjából ugyanaz az attitűd, ami a liberális értelmiséget jellemzi a „szalonképtelenektől” való elzárkózásában. Ennek oka nem a tudomány versus áltudomány ellentétében keresendő, hanem a magyar nacionalizmustól, annak mítoszaitól és jelképeitől való irtózatban.
A finnugor identitás a magyarság nem faji identitása. A hunok említése viszont sokakat ősökre, vagyis származásra, fajra, vérségre és vele a kirekesztésre emlékeztet – ez az asszociációs lánc. A finnugorizmus valójában az etnikai rokonítás ellenzése, a „származás” fogalmának, eszméjének az elutasítása, ahogyan a hun eredet az idegenellenesség és a nemzeti bezárkózás ugyanilyen kódolt üzenete.
Vagyis maga az ellentét manapság sokkal inkább a huszadik századról szól, mintsem az őstörténetről.
