Hogy nem semmi családba születtem, egészen kicsikoromtól realizáltam. Gyakran emlegetem a felmenőimet, igencsak büszke voltam, vagyok és leszek is rájuk, még akkor is, ha az én koromban már több mint vicces a szülőkkel dicsekedni.
Nálunk mindig történt valami, amin aztán sokáig lehetett viccelődni, nevetni, akár röhögni is.
Odahaza nekem a tanulás volt az elsődleges feladat, a sport játék, még ha néha véresen komolyan is veszed, nem pedig megélhetés. Ki kell találnod, mit szeretnél majd dolgozni, és ahhoz el kell végezni a megfelelő iskolákat. És hogy még egy jóféle csavar is legyen a dologban, a sport nálunk ajándék és jutalom volt, nem kötelező penzum. Tehát, ha négyest hoztam, nem mehettem uszodába, ahol pedig nagyon jól éreztem magam, ráadásul ott volt az összes barátom. Vagyis nálunk nem létezett a „muszáj sportolni” című őrület (amit sokan, sokszor feltételeztek rólunk, anélkül, hogy bármelyikünket megkérdeztek volna).
Voltak azonban dolgok, amikben Anyu nem kegyelmezett, és nagyon helyesen tette ezt, ma is hálás vagyok mindazért, amire megtanított, ránevelt, rászoktatott: rend, tisztaság, az adott szó becsülete, a munka tisztelete otthon tanult értékek, mindkét szülőm igencsak fontosnak tartotta ezek elsajátítását.
(Fotók: Gyarmati Andrea archívumából)
A könyvek és a betűk szeretete sem újkeletű az életemben. Persze más világban nőttem fel, lassabb volt, kevésbé hektikus, de sok olyan élményt őrzök, hogy felolvasnak nekem, vagy később, amikor már ment magamtól is, hármasban együtt, pontosabban egymás mellett olvastunk.
Sőt, azt is mondták, úgy emlékszem, Apu volt:
Ha nem értesz valamit, kislányom, kérdezz, nem szégyen, ha valamit még nem ismersz, de ha nem is teszel érte, hogy megismerd, sok jóról lemaradsz.
Szóval olvasás. Ha egészen messzire akarok nézni az időben, az jut eszembe, hogy Gyarmati nagypapának könyvkiadója volt.
Aztán úgy adódott, hogy a szüleim elkezdtek írni. Megjelent néhány könyvük az életükről, a sportról. Anyu méltán elhíresült könyve, A sírni csak a győztesnek szabad igazi bestseller lett, a címet sokféle relációban idézgették.
Nos, ez akár magyarázat is lehet arra, miért vonzott az írás, és miért tartozik az olvasás a kedvenc időtöltéseim közé.
1981-ben tehát nagy siker volt Anyu könyve. Olyasmi, mint Popper Péter Színes pokol című kötete, amit a színházak belső világáról írt. Anyu eggyel továbblépett, hiszen ő nem kívülről szakértett, hanem belülről világította meg egy nagy sportoló, vagyis saját maga hozzáállását.
Akkoriban történt, hogy késő délután nézelődtem a Szent István körúton, és egy nagy könyvesbolt, ma Örkény Könyvesboltnak nevezik, kirakatában megláttam egy kézzel írott papírt:
Székely Éva elfogyott!
Puff neki, gondoltam, ez azért elég ütős, valamit csak kéne csinálni.
Bementem, bemutatkoztam, mondtam, én volnék ennek a bizonyos Székely Évának a lánya, és nem lehetne esetleg valami jobban sikerült mondattal tudatni a kedves olvasóval, hogy mi a helyzet? Mert ezt így nekem elég rossz látni. Jaj, bocsánat, erre nem is gondoltunk, persze, persze, javítjuk.
Kilibegtem az üzletből, mint a nyuszi, aki elintézte, hogy lehúzzák a halállistáról. Bő fél óra múlva, amikor igyekeztem vissza a kocsihoz, megláttam a cserét:
Székely Éva nincs!
Hát, megesik, hiába próbálkozol, valamiért nem megy át a lényeg.
De arra, hogy Apuval zrikálhassuk Anyut, hogy most “épp nincs vagy csak elfogyott”, igazán megfelelt ez a történet.
Mert minden, amin nevetni lehet, sokat segít. És sokaknál abban is, hogy hosszú élet adasson nekik, mint Anyunak, aki a napokban lesz kilencvenegy éves.
Székely Éva van!
Kiemelt képünkön Székely Éva és Gyarmati Andrea látható
Fotó: Gyarmati Andrea arhívumából
