FAM: Ha győzne az ellenzéki összefogás, hatalmas támogatással jönne vissza a Fidesz

Nemrég egy plakát került elibém a neten, rajta a következőkkel: A kutyák is szavazhassanak a magyar választásokon! Ugyanannyi joguk van, mint a határon túliaknak! Az egyik kommentelő szerint a kutyájának több joga van, mint a határon túli magyaroknak. Egy másik ilyen „röplap” meg azt magyarázza, hogy aki Romániában él, dolgozik és adózik, az román. És még egy rakás ilyesmivel találkoztam különféle fórumokon.

Gyurcsányék, akik két éve még korlátlanul befogadták volna az afrikaiakat és a közel-keletieket, úgy gondolják, hogy a jóléti sovinizmusra apelláló uszítással ugyanúgy hatnak a Zemberekre, mint a Fidesz a migránsozással. Főleg, hogy bejött ez már 2004-ben is, nem volt olyan rossz ötlet a 23 millió románnal való riogatás. Ez most a DK új csodafegyvere a propagandaháborúban: az erdélyi magyarok ne szavazhassanak, hiszen románok, a leukránozott kárpátaljaiak napi vodkáját meg ne a tisztességes magyar emberek fizessék meg, főleg ne nyugdíj formájában.

Egyrészt nem kell félnáci vérmagyarnak lenni ahhoz, hogy a valamikor magyar állampolgársággal rendelkező, a magyar kultúrának sok nagy nevet adó és történelmi okok miatt a határok túloldalán rekedt, ráadásul hosszú évtizedeken át elnyomott magyarok talán más minőség, mint az afrikai, vagy közel keleti muszlim bevándorlók,akik közül párat Gyurcsány teátrálisan, szimbolikus gesztusként a lakásába is befogadott.

Másrészt az uszítás az uszítás, s mint ilyen, vállalhatatlan kell legyen egy antinacionalista liberális, vagy radikális balos számára is. Akkor viszont hogyan is lehetséges az összefogás egy olyan társasággal, ahol úgy gondolják, hogy Orbánék idegenellenességét kell koppintani, mert ez a siker receptje? Vagy Orbánék migránsozásával csak az a baj, hogy azt ők teszik? Tamás Gáspár Miklós több megszólalásában kifejezte a felháborodását (helyesen), és másoknak se tetszett a balliberális oldalon a DK uszítása.

Hogy a politikának van-e bármiféle morális vetülete, a Jobbikkal való taktikai együttműködés kapcsán is állandóan felvetődik. Ráadásul a Jobbik esetében nemcsak erkölcsi oldala van a dolognak, hanem praktikus is. Nem csak az a kérdés ugyanis, hogy miket csinált és mondott korábban Vona pártja, hanem az is, hogy ha egy párt ilyen rövid idő alatt ekkorát tudott változni, úgy mi a biztosíték arra, hogy a jövőben nem fog ugyanilyen rekordsebességgel visszavedleni, vagy megint valami egész mássá alakulni?

És itt két mérhető, parlamentbe bejutni esélyes ellenzéki pártról van szó. A harmadik az MSZP, amiről már nemcsak a kiugrott szoci veteránok, hanem maga Soros György is azt állítja, hogy a Fidesz zsebében van. Ráadásul Botkával látványosan bukott a korábban nagy csinnadrattával beharangozott új, „igazi” baloldali program.

Marad az LMP. Meg az egyszázalékos törpepártok, akik az orbánozáson kívül túl sok mindent nem kommunikálnak a társadalom felé.

Ezek a kérdések legalább itt-ott megfogalmazódnak, ahogyan az is, hogy ha itt tényleg diktatúra van, akkor mi a francért kéne indulniuk a „demokratikus pártoknak”? Azt viszont legjobb tudomásom szerint még senki nem képzelte el, mi történne, ha valami isteni csoda folytán az ellenzék valóban összefogna, és megverné a Fideszt. Mert ezek a pártok együtt kormányozni egyetlen percig sem lennének képesek, s ennek ellenkezőjét ők maguk se állítják.

A kétségbeesett ellenzéki értelmiségiek forgatókönyve szerint a kényszerkoalíció csak átmeneti állapot lenne, ideiglenes parlament és ügyvezető kormány, mely visszaállítaná az alkotmányosságot, egyenlő esélyt teremtene a valóban demokratikus választások számára, elszámoltatná a NER-lovagokat, majd kiírná az új választásokat.

Ez a fantázia számomra olyan történelmi példákra hajaz, mint a Ceausescu-ellenes Nemzeti Megmentési Front, vagy a Mussolini után felállt nagykoalíció, ami a kommunistákat, szocialistákat, liberálisokat és kereszténydemokratákat egyaránt magába foglalta, akik együtt elkészítették az új alkotmányt, az ország államformáját pedig köztársaságra változtatták.

Ilyen széleskörű összefogás volt a Magyar Front is a háború vége felé, ami a Békepárt néven futó illegális kommunistákat éppúgy magába foglalta, mint a legitimista, de németellenes Kettős Kereszt Vérszövetséget, amit aztán ’46-ban az első körben azokkal a szélsőjobboldali pártokkal és egyesületekkel együtt tiltottak be, melyek ellen pedig a királypártiak is harcoltak.

Vagyis ez az összefogásosdi a háborús és polgárháborús népfrontokat idézi. Romantikus elképzelés a történelmet kedvelők részéről. Csak van egy aprócska gond: ez nem háborús és nem polgárháborús helyzet, legfeljebb metaforikus értelemben, és így is csak az aktívan politizálók, de semmiképp a magyar társadalom zöme számára. Orbánékat nem egy külhatalom rakta a nemzet nyakára, hanem a magyar választópolgárok szavazták meg, nem is egyszer, és a magyar társadalmat szemlélve nem látok forradalmi helyzetet, legfeljebb érezni valami csöndes elégedetlenséget, morgolódást, ami meg kérdéses, mekkora tömeget érint.

Mi történne tehát, ha netán az elégedetlenség elérné azt a mértéket, hogy győzne az ellenzék, és az ideiglenes parlament és kabinet lebontaná a NER-t, és egy éven belül kiírná az új választásokat?

A társadalom java része nagy valószínűséggel úgy fogná fel a helyzetet, hogy a korábbi stabilitást hirtelen válság követi, amit ők maguk szavaztak meg. A pártok nem tudnak sem együtt, sem külön kormányozni, és zűrzavar van az országban. Mit jelent az a magyar választók többségének, hogy „visszaállítani az alkotmányosságot”? Mit jelentene, hogy előre hozott választást tartanak, ami sose volt? Ideiglenes parlament?

Úgy vélem, a választópolgárok óriási többséggel szavaznák vissza a Fideszt, ami aztán restaurálná a NER-t, méghozzá minden korábbinál nagyobb legitimitással. Az ellenzék pedig hiteltelenebb lenne, mint valaha.

Mit lehet hát tenni, te defetista károgó? – kérdezhetik sokan és joggal.

Hát, választásokkal jelenleg nem sokat. De nyugi, mert ez a lehetőség már 2010 óta nem adott. Máshogyan viszont nagyon is sokat. Elsőként is jobbágyozás vagy parasztozás helyett megérteni a magyar társadalmat. Például megkérdezni azokat, akik nem régi jobboldali „törzsi” szavazók, de újabban a Fideszre szavaznak, hogy miért teszik. Akik pedig nem szavaznak, miért nem. Mivel elégedettek és mivel nem. És lehetőleg személyesen, ismerősöktől, szomszédoktól, falubeliektől, nem méregdrága és félrevezető közvélemény-kutató cégek révén. Esetleg feléleszteni a szociográfia hajdan virágzó és a közéletre is nagy hatást tett műfaját.

Emellett feldolgozni végre a harmadik magyar köztársaságnak nevezett fiaskót, és vele az EU-ban és a rendszerváltásban való csalódást. De nem olyan primkó módon, mint a Momentum, hogy az öregek húzzanak a fenébe, mert tönkretették az országot, most mi jövünk, fiatalok, engedjenek már oda minket, bár még öööö… nem tudjuk, mit is fogunk tenni, gondolni. Hanem, hogy mit is jelentett a társadalomnak a privatizáció, az utcai gengszterizmus, a bizonytalanság, a nyugati intézmények és szokások erőltetett, szolgai átvétele, és hozzá a gyarmatias neoliberális ideológia, és ez hogyan ágyazott meg annak a folyamatnak, aminek a vége a NER lett. És végre megérteni, hogy ez, ami most van, akkor is bekövetkezett volna, ha Orbán meg se születik, a Fidesz pedig meg se alakul, mert a társadalmi folyamatok termelik ki a politikusokat és nem fordítva.

De mindenek előtt hosszú távon építkezni. Belefolyni helyi ügyekbe, lehetőleg úgy, hogy ez ne abban merüljön ki, hogy milyen disznóságot követett el már megint a fideszes polgármester, hanem önképzőköröket, klubokat létrehozni, programokat szervezni, esetleg környezetvédelemmel és a szegényekkel törődni. Azokkal, akikkel senki se törődik. S mindenekelőtt megfogalmazni, mit gondol az ellenzék a világról: nemzetről, Európáról, szomszéd országokhoz való viszonyról, globalizációról és a többiről. Alternatívát kidolgozni és identitást teremteni.

Ehhez, mondjuk, hinni is kéne valamiben.

Kiemelt képünkön Kunhalmi Ágnes, Karácsony Gergely és Hiller István a Magyar Szocialista Párt Változás 2018 című kampánykörútjának nyíregyházi állomásán 2018. január 23-án.
Fotó: Balázs Attila / MTI