Jön a szeretet ünnepe, hát én is próbálkozom. Hogy ne csak a hozzám legközelebb állókat szeressem, hanem azokat is, akik közömbösek voltak nekem eddig, sőt, továbbmegyek, mi lenne, ha
Embert próbáló feladat. Mert, mondjuk, eddig nem nagyon szerettem Orbán Viktort, és akkor nagyon visszafogottan fogalmazok. De szerethetném-e most, ebben az áldott adventi időszakban, jó keresztényhez méltón, a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” módján?
Milyen kövek azok, amivel a NER dobál engem? Mivel is talál el úgy rendesen, hogy fáj, olykor vérzik egy kicsit, aztán pedig lassan múló lila és kék foltok maradnak utána? Főleg a szabadságérzetem sérül ezektől a dobásoktól, a választási törvény, az alkotmány, a médiatörvény egyoldalú átírása után, és ahol megvédenek a törvények, és bízhatok az állam erőszakszervezeteiben.
Születésem idején le a pokol legmélyebb bugyraiba, a tavasszal meghalt Sztálin lelke, idefönt kezdett oldódni a diktatúra. Ez így ment egész eddigi életemben; egy kicsit mindig szabadabban lélegzett körülöttem az élet. „ A hatvanas években fellazult tételben fogalmazódott meg a világ”, énekelte a dalos, aztán a hetvenes-nyolcvanas években egyre nyilvánvalóbban kezdett rohadni az elnyomó államgépezet, lett útlevelünk keletre, aztán nyugatra is, lett háztáji, lehetett maszekolni, egyre fontosabb könyvek jelentek meg, egyre izgalmasabb és politikusabb előadásokat láthattunk a színházakban és a mozikban, megszületett a kétszintű bankrendszer, aztán pedig megtörtént a rendszerváltás.
hiszen forradalmaink, reformtörekvéseink végső kimenetelét mindig a nagyhatalmak szabták meg, döntötték el helyettünk.
A rendszerváltással azt vettük észre, hogy sok száz év után ismét a világ boldogabb feléhez kerültünk, odasorolt bennünket a világpolitika. NATO és uniós tagok lettünk, egyre nőtt az én szabadságérzetem, és minden nehézség és anomália ellenére úgy tűnt, ez már mindig így lesz: szabad ország polgáraként halok meg, ahol minden embert egyaránt véd a jog, és mindenki szabadon mérheti meg képességeit a szabad vállalkozások piacán.
Aztán a miniszterelnök – hisz semmi kétség, hogy mindent egyedül döntött el –, és nekem most őt kellene szeretnem. Embert próbáló feladat. Nyilván Horthyt sem volt könnyű szeretni, de azért bizonygathatták maguknak a csak renyhén szeretők, hogy rendben, kellemetlen fráter ez a mi vezetőnk, de hát ide sorolt bennünket a világtörténelem, a nagy háborúban azok elszakították tőlünk az édes nemzettesteket, hát most csak ezekkel szövetkezhetünk, hogy visszaszerezzük. Idesorolt bennünket a világtörténelem, szerencsétlen haza, kompország, a nyugat védelmezője, ezért
Aztán Rákosit sem lehetett könnyű szeretni, de megint csak jöhetett a felmentés: a nagyhatalmak odadobtak bennünket az oroszoknak, hát mit tehetnénk? Aztán kiderült, hogy mit tehetnénk, maximum azt, amit Kádár tett, hogy felépítette a legvidámabb barakkot, és a magyarok milliói szerették is. A kompromisszumok robotosa, bólogattak, és örültek, hogy ilyen derék vezetőjük van.
De én most mit tegyek, hogyan fogjak hozzá a vezér megszeretéséhez, amikor a világpolitika végre a jó oldalra sorolt bennünket, és Orbán innen próbál visszarángatni oda, ahonnan jöttünk. (Persze ez hülyeség, a világpolitika küldte ki a szovjetet, hogy Orbáné az érdem, csak a hálás nép ajkán terjed.) A demokratikus és szabad világot – ahonnan amúgy a mérhetetlen lóvé érkezik – folyton csak becsmérli a miniszterelnök. Erdogánt, Putyint, Azerbajdzsán elnökét, Ilham Aliyevet és a többi keleti diktátort tekinti barátjának, míg Merkel, Macron ellenségek, velük naponta vívja élet-halál harcát.
Ezért mondom, hogy nem könnyű szeretni a miniszterelnököt. Még így, advent idején sem, pedig folyton keresem hozzá az érveket.
Valamire azért jutottam.
Ahogy elhagyom Budapestet és környékét, ahol a Klubrádió és az InfoRádió már nem fogható, az összes többi adóból olyan bántó kormánypropaganda ömlik, hogy csak a Bartók marad. Mint ifjúkoromban, most is ide menekülök vezetés közben. És ahogy én is így sóhajtok föl: Bachot, Mozartot és Bartókot még ezek sem tudták elrontani, és csak a híreknél halkítom le az autórádiót.
Aztán ismét értelmet nyer a politikus színház és irodalom, mint ifjúkoromban, amikor egy-egy kaposvári előadás alatt felmordult a közönség, mert értette a hatalom ellen irányuló poént, és megint kellemes bizsergéssel tölthet el a sorok mögötti olvasás. Az akkor kremlinológiának nevezett találgatás pedig ma így néz ki: Elmeélesítő tevékenység ezeken tépelődni, és mindezt a miniszterelnöknek köszönhetem. Hogy folyton figyelek, hogy rajtakapjam őket egy-egy újabb átverésen, egy erőmű lenyúlásán, egy salátatörvénybe rejtett mérhetetlen szemétségen. És ez fiatalon tart, nem hagyja, hogy öregesen, unott pofával bámuljam országom vezetőinek egyhangú működését, mint svéd kortársaim.
A miniszterelnök hatására megváltozott a magánéletem is. És jó irányba!
Ha már hányhatnékom van a közélettől, akkor Voltaire tanácsa jut eszembe: műveljétek kertjeiteket! Ha elegetek van a világból, vonuljatok a magánszférátokba és ott vigasztalódjatok. És olykor művelem is, szó szerint is, száznál többféle évelőt nevelek a ház körül, aztán ott a kutya, okos, mint a nap, meg a főzés, a múlt héten például Boeuf Bourguignon, ami két napig készült, de addig sem olvastam újságot, néztem hírműsorokat, nem bosszankodtam.
Régi barátságok feléledését is meghozza nekem a NER. A fészbukon száz éve nem látott cimborák tűnnek föl egy-egy politikai tartalmú bejegyzésemet üdvözölve, vagy üzenetet küldve, hogy de jó!, én is így gondolom, csak nem merem nyilvánosan lájkolni. Ezeknek a régi-régi kapcsolatoknak az újjászületését is Orbán Viktornak köszönhetem.
Ennyi. Most csak ezt tudtam összeszedni, talán nem is kevés, hiszen Orbán műveltebbé, gondolkodóbbá, tevékenyebbé, barátkozóbbá tesz engem.
Hát ezért szeretem én a miniszterelnököt.
Legalább is megpróbálom, az adventi időszakban.
Azért bízom benne, hogy jövő karácsonykor már másik miniszterelnököt próbálhatok megszeretni. Talán azt könnyebb lesz.
Kiemelt kép: AFP/Wiktor Dabkowski
