Ha ma bárkit, aki a politika iránt valamelyest érdeklődik, arra kérünk, hogy idézzen fel egy friss hírt a Jobbik kapcsán, könnyű dolga lesz: Vona Gábor vétója, Novák Előd és alelnöktársainak reakciója alighanem az elmúlt egy hét meghatározó eseménye. Ha ugyanezt a kérdést egy vagy két hónappal korábban tettük volna fel, a válasz sokkal nehezebben jött volna és alighanem távolabbi emléket kellett volna keresni. Egy évvel ezelőtt ilyenkor pörgött a Jobbik sikertörténete: a párt első egyéni győzelmét könyvelhette el Tapolcán, a legtöbb közvélemény-kutatónál rekordtámogatottságot ért el, mindeközben a Fidesz támogatottsága jelentősen megcsappant. A menekültválságra alapozott kormánykommunikáció elsősorban ezt a lendületet törte meg és bizonyította, hogy a Fidesznél lévő erőforrással és politikai kommunikációs tervezéssel, tapasztalattal szemben nemcsak a baloldal, de a Jobbik is megbénul: ebben az ügyben a radikális párt sem talált megkülönböztető álláspontot vagy alternatív témát. 2016 tavaszára azonban a Jobbik egyenesen lépéshátrányban találta magát a baloldallal szemben: korábbi támogatottsági fölénye a népszavazás üggyel tematizálni tudó MSZP-vel szemben lecsökkent, a civil tiltakozásokból pedig ugyanúgy nem tudott profitálni, mint más párt – hiába hirdette/hirdeti magáról, hogy az egyetlen hiteles erő, amely kimaradt az elmúlt 25 évből, a civilek politikaellenessége a Jobbikot is eltávolítja a megmozdulásoktól.
Különösen látványos a Jobbik önállótlansága, ha az évet várhatóan meghatározó két népszavazásra gondolunk: egyrészt a három politikai pólus közül a Jobbik „kimarad” a témafelvetésből, a Fidesz mellett – ha összejön a megfelelő számú aláírás – az MSZP és a független Kész Zoltán egy-egy kérdéséről mondhatnak véleményt a választók. Mindhárom téma ráadásul a Jobbik számára valamelyest kedves ügy: a földvásárlás kapcsán a párt is szeretett volna népszavazást, míg a Kész-féle korrupciós tematikát egyenesen központi elemének érzi a Jobbik. Ha minden a mostani tudásunk szerint alakul, úgy ősszel a Jobbik saját témák helyett félig a kormány mellett (kvótaügyben), félig pedig a rivális ellenzéki pártok „mellett” kampányolhat majd, önálló ügy és megkülönböztető álláspont nélkül maradva.
Bár önmagában egy botrány, belső konfliktus kikerülése sosem tesz jót egy pártnak, olykor alkalmas lehet arra, hogy olyan figyelmet követeljen ki, ami más üggyel nem elérhető. A nézeteltérés feloldása ráadásul alkalmat teremt arra, hogy a párt vezetője rendezze sorait, egyszerre mutasson erőt és kompromisszumkészséget. Vona Gábor most egy hét alatt többször mondhatta el tucatnyi kamera és mikrofon előtt, hogy a Jobbik az elmúlt két évben az ellenzék vezető ereje lett és kormányzásra készül, mint az ezt megelőző egy-két hónapban. Ráadásul érdemes látni, hogy ezt az üzenetet a személyükben sértett alelnökök is megismételték: eközben látszólag mindenki elfogadta az előbbi tényt és az utóbbi értelmezést, noha mindkettő erősen megkérdőjelezhető. Vona most – egy konfliktus árán ugyan, de – elérte, hogy végre a számára kedvező értelmezés szerint keretezzék a Jobbikot: erre nem volt képes sem az idei év értékelője, sem a tavaly október végi stratégia írásakor sem. Nem mellékes körülmény, hogy utóbbit éppen Novák Előd nehezítette meg azzal, hogy megpróbálta megrongálni a Szabadság téri szovjet emlékművet: ez az akciója kudarcba fulladt, azt viszont elérte, hogy a következő napokban Vona Gábornak minden megjelenését ez a téma uralta, és alelnöke viselkedését volt kénytelen magyarázni és mentegetni, ahelyett hogy saját vízióját mutatta volna be a XXI. századi Jobbikról.
Bár Vona Gábor pártelnöksége láthatóan stabil, a nyári kongresszuson joggal támadhatta volna a tagság azzal, hogy a Jobbik a tavalyi sikerek ellenére visszacsúszott a 2014-es támogatottsági szintjére, és a kormányváltás ígéretétől és valóságától is nagyjából olyan távol van, mint két éve. A Jobbik második helyét a megosztott baloldalnak „köszönheti” – az egykori összefogásban részt vevő pártok szavazói összeadva egyértelműen nagyobb tábort képviselnek (e szavazók másodlagos preferenciái alapján ez az összeadhatóság alapvetően elvégezhető). Hasonlóképp kevésbé bizonyított tény a Jobbik kormányzóképessége: Vona Gábor igencsak gondban lenne, ha a teljes elnökséget sikeres polgármesterekből kéne összeállítania, az ózdi és tapolcai győzelmet hozó két polgármester mellett – illetve a hivatalosan nem Jobbik színekben induló Toroczkai Lászlón kívül – nehéz lenne ismert és egyértelműen jól teljesítő városvezetőt találni. (A korábban mintatelepülésnek szánt Gyöngyöspatán a 2014-es választásokon megbukott a Jobbik által indított Juhász Oszkár, a párt keleti fővárosának tartott Tiszavasvári sem egyértelmű siker, ott 2012-ben időközi választást is kellett tartani).
Az EP-választáson ugyan a parlamenti eredményéhez képest gyengén szerepelt, a baloldali ellenzéki pártok különindulásából a Jobbik úgy profitált, hogy hivatalosan második erőként végzett, megteremtve azt a retorikai keretet, amire Vona Gábor a mostani helyzetben is épít.
Vona időzítése éppen ezért alighanem kiszámított és egy tudatosan vállalt, rövidtávú veszteség azért, hogy újra rendezze sorait és a párt körüli kommunikációs térben visszaszerezze az irányítást. Az átalakítás igény vélhetően régóta él benne – hiszen Novák Előd nem először okoz neki fejfájást – a mostani konfliktus keretezése egyszerre szolgálja azt a célt, hogy ő határozza meg a kongresszus helyzetértékelését (a Jobbik jó úton jár, teljesítette az elmúlt két év célkitűzését) és hogy mindenkit – így a potenciális lázadókat – a saját maga által kijelölt stratégiához kössön. Vona taktikájának sikerességét vetíti előre, hogy a három mellőzni kívánt alelnök közül Szávay István már jelezte is, hogy első reakciójával szemben mégsem indul újra az alelnökségért. Vona időben felismerte, hogy valódi kritika csak a párt radikális szárnyától érkezhet: az ő pacifikálásuk pedig leginkább a nemzeti oldalhoz való hűségteszten át lehetséges – így nyer értelmet, hogy miért fogadta olyan csöndben az ősszel a frakcióhelyettesi posztról eltávolított Z. Kárpát Dániel vagy Sneider Tamás az akkori visszaléptetést. Ez a stratégia ad valódi biztosítékot Vona kezébe akár Novákkal szemben is: csökkenti ugyanis a „hangos” távozás hasznát és esélyét, helyette önmérsékletre, öncenzúrára sarkall.
Korántsem veszélytelen ugyanakkor ez a lépés: ha Novák nem simul bele a néppárti stratégia által megkövetelt irányba, ha továbbra is radikális akciókkal provokálja és lépéskényszerbe hozza Vonát, úgy a sikeresség narratíva helyét tartósan átveheti a radikális-mérsékelt ellentét, ami nem szolgálja a pártelnök érdekét.
