A nemrég százötvenegyedik születésnapját ünneplő Budapestet lehet szeretni vagy épp nem szeretni, egy dolog azonban biztos: a városnak utánozhatatlan légköre van.
Ezt aknázzák ki a nem csak a szocializmus időszakában, de már a két világháború között, sőt, a századfordulón is tömegével születő pesti viccek, amik sokszor görbe tükröt tartottak az adott politikai helyzetnek, vagy épp a mesélő környezetének – így született meg például a következő darab is:
Budapesti kávéház 1946-ban, aggódó pincér a tulajdonoshoz lép:
– Főnök úr, a kávé olyan rossz, hogy a vendégek meg akarnak verni minket!
– Nem kell félni, mi vagyunk többen!
Vagy épp ez, aminek a rosszkor, rossz időben való elmesélése kellemetlen következményekkel járt volna:
Haldoklik egy rákoshegyi férfi, így elmondja az utolsó kívánságát:
– Fiam! Ha meghalok, a Kerepesibe temessetek, a Rákosit nem szeretem.
Sokszor a hivatalos állami humort közvetítő vicclap, a Ludas Matyi egy-egy képvicce is hozott kellemetlen perceket a rajzolóknak, illetve a szerkesztőségnek, hiszen az újság közel ötvenéves fennállása (1945–1992) alatt – főleg az 1956-os forradalmat követő években – sokszor összetűzésbe került az ország vezetőivel.
Az év végéhez közeledve most ezekből az évtizedekből gyűjtöttük össze a legerősebb darabokat, amik jól mutatják, hogy Budapesten soha nem volt unalmas élni.
Fischer József álma Budapest sosem látott szépségben való újjáépítése volt, a lap azonban racionálisan gondolkodva inkább budai Szeméthegyet, újjá átépített OTI-palotát, romokban álló Gellértet, illetve grundokat álmodott (Szűr Szabó József, 1945)
Alagút épül a Duna felett – olvashatták az ostrom után a magyarok, a hidak közül ugyanis egy sem maradt állva (?, 1945)
