Szilágyi Zsófia már első filmjével, a 2018-ban bemutatott Egy nappal is igazolta: a hétköznapok közt megbújó csendes tragédiák foglalkoztatják leginkább, és azt is, hogy értőn, különlegesen tud erről beszélni. Nem rossz debütálás ugyanis az, ha az ember első filmjét rögtön Cannes-ban mutatják be, ráadásul el is nyeri a kritikusok által odaítélt Fipresci-díjat. A rendező második nagyjátékfilmje látszólag most is hasonló út előtt állt: ezúttal Velencében mutatkozott be azt követően hogy a Velencei Biennálé College pályázatán 200 ezer eurós támogatást nyert. A Január 2. ráadásul témájában és megvalósításában is az Egy nap párfilmje lehetne, minőségében azonban végül nem követi azt maradéktalanul.
Ahogy az Egy nap egy házasságba, pontosabban annak válságába tekint be, addig a Január 2. látszólag túlhalad ezen, és az elválásra koncentrál. A költözés önmagában is nagy nyűg, egy válás még nagyobb, így január másodikán Klára (Konrád Zsuzsanna) nem éppen élete legfényesebb napjára készül: el kell hordania magát és élete darabkáit az egykori közös szerelmi fészekből, miközben gyerekeinek is meg kell magyaráznia, miért pakolja dobozokba az életét a mama. A film már az első pillanataiban úgy adja át a rendkívül kellemetlen alaphelyzetet, hogy még nem is ismerjük ezeket az embereket, de elég csak rájuk nézni, ahogy tipródnak némán egy előszobában: a túlmozgásos anyósra, a vádlón (vagy épp bűnbánóan?) néző exférjre, az összezavarodott kisgyerekekre és a legjobb barátnőre, aki láthatóan bárhol máshol jobban érezné most magát, ő mégis ott van.
Szinte alig várjuk, hogy végre szabaduljanak ki ebből a fullasztó térből, záródjon be az ajtó, csakhogy ebből a távozásból még van hat, a Január 2. ugyanis annyi idő alatt mutat be egy válást, amennyi idő alatt egy autó hatszor megfordul Zugló és a nyolcadik kerület között. Hét kör pakolásba pedig rengeteg olyan mozzanat fér bele, amely bemutat egy ilyen fájdalmas és kellemetlen helyzetet, sőt, annál többet is.
A Január 2. nemcsak érdekes időkeretet, hanem perspektívát is választ: az odaadó barátét, aki szó nélkül hozza el a szülei kocsiját, és vállalkozik, hogy nemcsak emel, pakol, cipekedik, de ott van ezekben a végtelenül kínos helyzetekben is. Amolyan csendestárs: nem ítélkezik, nem kommentálja az eseményeket, csak némán elkapja az újabb dobozt, és viszi magával. Mégis, a hét forduló alatt a barátságukról derül ki a legkevesebb, igaz, a legnyilvánvalóbb azért egyértelműen kiviláglik: ott vannak egymásnak jóban-rosszban.
Elsőre úgy tűnik, hogy a fordulók az elválás, a gyászfolyamat egyes stációit jelképezik majd: az exférj, Áron némán sokkos állapota nyolc doboznyi és egy fikusznyi fordulót követően csap át haragba, majd közönybe, ám a film szerencsére elkerüli azt, hogy túlzottan szájbarágós módon beszéljen a válásról. Exférjéhez hasonlóan ugyanígy változik Klára is, akinek a kezdeti magabiztossága úgy kezd párologni, ahogy az új lakás fokozatosan telik meg a dobozaival.
Nagy bravúr, hogy alig beszél, mégis annál jobban megismerjük a barátnőt, Ágit is, aki szófukarsága ellenére hamar rendkívül izgalmas figura lesz, többek közt Jóvári Csenge kellően titokzatos karizmájának köszönhetően. És bár a Január 2. elsősorban egy válás nem mindennapi krónikája, addig egy másik kapcsolat is feltárul vele együtt, és amely talán még izgalmasabb is lesz, mint Kláráéké. Míg az ő válásuk láthatóan már egy lejátszott menet – ki továbblépett, ki nem –, sokkal érdekesebb lesz az, ahogy elejtett félmondatokból összeállni látszik Ági magánéletének válsága is, elvégre Míg sokáig az a film legnagyobb kérdése, miért csődölhetett be Kláráék házassága, a másfél órás játékidő előrehaladtával sokkal inkább az lesz égetőbb, hogy vajon mi lesz Ágival és Sándorral?
A Január 2.-ban ez a jó: a fókuszváltás, az, hogy a maga hétköznapiságában – mert a hét kör alatt nincsenek világrengető beszélgetések és kimondott óriási igazságok, csak épp úgy, mint a valóságban – mindannyian izgalmas karakterek lesznek annak ellenére, hogy nem tudunk meg róluk túl sok dolgot, még azt sem, hogy vajon elindulnak-e mindketten a boldogság felé. Mégis pont ezért érződik végtelenül emberközelinek és valóságosnak a két barátnő története, hiszen pontosan olyan sallangmentes, amilyen maga az élet is. Ehhez ad újabb rétegeket az, hogy a legtöbb körre becsatlakozik egy-egy újabb karakter – egy testvér, egy új pasi, egy rokon –, akik arra hivatottak, hogy általuk Klára kapcsolati hálójának újabb dimenziói táruljanak fel.
A filmet egyébként is jellemzi az Egy napban látott, ám ott sokkal jobban kivitelezett megoldás, hogy csak sejtet, elejtett mondatokból, gesztusokból, arckifejezésekből, hátterekből kell összeillesztgetni egy barátság, egy válás és több élet szeleteit. És míg ez adta az Egy nap különlegességét, addig a Január 2. valahogy nem mindig találja el a jó mértéket. Az információadagolás olyannyira visszafogott, hogy az sokszor az elbeszélés rovására megy: ilyen például az a jelenet, amikor Ági kiront az autóból és egy férfi után rohan, aki még akár Áronra is hasonlíthat. Rögtön felmerül az izgalmas dilemma, vajon mi lehet a háttérben, szó lehet-e egy megcsalásos, szerelmi háromszöges felállásról, ám a jelenetnek később semmi jelentősége nem lesz, jólesően kínzó dilemma helyett inkább csak feleslegesnek hat.
Emiatt a filmben nincsenek a szó szoros értelmében vett kiemelkedő pillanatok vagy őrületes izgalmak, egyszerűen csak két pakoló barátnőt nézünk, akiknek a kapcsolatai – különböző fázisokban ugyan, de – romokban vannak, és leginkább csak sodródnak az árral. Emiatt akadhat hiányérzet az emberben, pláne, hogy nehéz elvonatkoztatni az Egy naptól, ahol ez a típusú megvalósítás sokkal bravúrosabban sikerült. A Január 2. az a típusú csendes filmélmény, amely ugyan nem szakítja be teljesen a néző lelkét, hétköznapiságával és életszagúságával mégis nagyon könnyen azonosulhat vele bárki, aki költözött, szakított vagy szakítva költözött már életében.
Január 2., 2024, 87 perc. 24.hu: 7/10.
