Megtébolyodott óvónők, titokzatos zárdaiskolák, virágzó pesti prostitúció – Milyen volt a dualizmus korában nőnek lenni?

Hiába szólt egy meseíró ambíciókat dédelgető, fiatal vámpírnőről, már Szécsi Noémi bemutatkozó regényében, a 2002-es Finnugor vámpírban is fel-felvillant az írónő irodalmi és történelmi érdeklődése. A főhős kétszázharmincöt éves nagymamája, például, rendszeresen arról álmodik, hogy megharapja Jókait – erről ugyanis, annak idején, a féltékenykedő Laborfalvi Róza miatt lecsúszott. Szécsi a későbbiekben kifejezetten történelmi regényeket is írt, második könyve, a Kommunista Monte Cristo egy hithű kommunista (mellesleg vegetáriánus) henteslegény történetén keresztül beszéli el a 20. század első felének történetét, a Nyughatatlanok pedig az 1848-as forradalom után Európa-szerte bolyongó magyar emigránsokról mesél.

Legújabb nőtörténeti könyve, a Régen minden lánynak jutott férj bevallottan a korábbi regények mellékterméke: az ezekhez végzett, széles körű kutatás során Szécsi sok „felesleges” tudásra tett szert, részben ezekből az anyagokból készülnek művelődéstörténeti könyvei (a Géra Eleonóra történésszel közösen írt A budapesti úrinő magánélete és A modern budapesti úrinő, illetve a már egyedül jegyzett Lányok és asszonyok aranykönyve).

A főváros úri hölgyeinek életét, majd a századforduló szépség-, egészség- és szexualitásfelfogását bemutató kötetek után Szécsi ezúttal a nőnevelés kérdéskörét és a női szereplehetőségeket járja körül a kiegyezés és az első világháború közötti időszakban.

Kik voltak a szoptatós dajkák, és mi lett az ő gyerekeikkel, amíg ők az úriasszonyokét látták el? Miért alkalmaztak olykor nevelőnőket felnőtt emberek mellé? Hogy működtek a titokzatos zárdaiskolák, és miért terjedtek megállíthatatlanul ebben az időszakban? Miért tébolyodtak meg az óvónők? Hogy fonódott össze a cselédközvetítés a lánykereskedelemmel? Miért virágzott a pesti prostitúció? És régen tényleg minden lánynak jutott férj?

Szécsi Noémi könyve végeláthatatlan sorát veti fel, majd válaszolja meg kimerítő részletességgel a hasonlóan izgalmas kérdéseknek; olyanoknak, melyeket az átlagembernek feltenni sem jutna eszébe.

Egyet azért előre elárulunk: a könyv címe nem igaz (pedig jól hangzik). Régen sem jutott férj minden lánynak, a provokatív cím csupán egy idézet Herczeg Ferenc 1893-ban megjelent, Gyurkovics lányok című regényének színpadi változatából. A könyv a hét lánygyermek rendes hozomány nélküli kiházasításának embert próbáló feladatával küzdő Gyurkovics mama ügyeskedését mesélte el, és itthon a századvég egyik nagy bestsellere volt – érdekes, hogy több mint 130 évvel később ismét – vagy még mindig – egy 19. századi, sokgyermekes család házasságainak történeteiről olvasunk, a Bridgerton-könyvek világszerte bestsellerek. Hiába, a párkeresés mindig is neuralgikus pont volt. Ekkoriban különösen, hiszen a nők számára mindenképp egzisztenciális kérdés volt, jut-e az embernek házastárs.

A címválasztás két szempontból is jelentőségteljes: egyrészt előrevetíti a korszakra valóban jellemző társadalmi változást (tudniillik, hogy a nők egyre kevésbé tudtak kizárólag a házasságra hagyatkozni megélhetésük biztosítására), ami a könyv központi témája is, másrészt már a borítón sejteti, hogy Szécsi nemcsak behatóan ismeri a magyar irodalmat, de nem ódzkodik azt kutatásaiban is felhasználni. Egy népszerű regény ugyanis sokat elárulhat a koráról; még akkor is hasznos látleletet adhat róla, ha egyébként fikciós.

Szécsi ijesztő alapossággal dolgoz fel minden keze ügyébe akadó forrást: nemcsak szépirodalomból idéz, a korabeli újságcikkektől magánlevelezéseken, bűnügyi jegyzőkönyveken, anyakönyvi kivonatokon, kórházi és iskolai dokumentumokon át a legkülönbözőbb memoárokig annyi anyagon rágta át magát ehhez a könyvhöz, hogy a lábjegyzetekbe beleszédül az olvasó.

A Régen minden lánynak jutott férj ennek ellenére – vagy épp ezért – nagyon olvasmányos, sőt néhol meglepően szórakoztató: sorra elevenednek fel az ismeretlen munkás- és parasztlányok és ismert színésznők meg írófeleségek (ritkábban: írónők) sorstörténetei.

Utóbbiak többször, hiszen, ahogy Szécsi sokszor elmondta már nőtörténeti kötetei kapcsán, jóval nehezebb az alsóbb rétegekhez tartozó nőktől származó vagy róluk megemlékező forrásokra lelni. Ha tudtak is írni, valószínűleg nem sok cselédlány vagy gyári munkásnő vezetett bármiféle naplót vagy feljegyzéseket az életéről, pláne kevesen gondolták az ilyesmit megőrzésre méltónak. Maradnak tehát az írónők és az önéletírásra hajlamos írófeleségek, a színésznők és a néhány különleges kivétel, mint az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma vagy a híres és vagyonos kurtizán, Pilisi Róza, akit a kor több híressége is látogatott, így több forrás is megemlékezik róla. A könyv az ő szigorú rendszerbe foglalt történeteiken keresztül vázolja fel, milyen is volt a dualizmus korában nőnek lenni, a magyar hírességekkel benépesített oldalak pedig egy igen komplex összképet tárnak elénk.

Hogy melyik társadalmi osztályba született, az nyilván alapjaiban határozta meg az ember sorsát, de sokatmondó, hogy még a felsőbb rétegekben sem igen örültek a lánygyereknek.

Amikor Erzsébet császárné 1868. április 22-én, nagy várakozást követően életet adott negyedik, egyben utolsó gyermekének, számára voltaképpen már nem volt nagy tétje, herceg vagy hercegnő születik-e, de a budapestiek (akkor még pestbudaiak) a gyermek neméről értesülve kifejezetten csalódtak

– írja Szécsi a kötet felütésében Mária Valéria főhercegnő születéséről. Az Andrássy család angol nevelőnője egyenesen Erzsébetet hibáztatta: „Mindenki azt gondolta, hogy a császárné lesz annyira lelkiismeretes, hogy fiút fog szülni, akire mindenki várt, és akiben mindenki reménykedett” – írta. De Kosztolányiné Harmos Ilona világra jöttét sem kísérte felhőtlen öröm; visszaemlékezései szerint édesapja csak ennyit mondott, mikor látta, hogy lánya született: „A fene egye meg”.

A fiúgyermek egyszerűen jobban megérte. Nem kellett mellé hozományt adni, ráadásul a lehetőségek tárházát jelentette: egy alacsonyabb osztályú fiú is érhetett el sikereket a tudomány, a művészetek vagy a politika terén, esetleg egyházi pályán. Nőként nem volt ilyen rózsás a helyzet. A már polgári tanítónői diplomát is szerző Kaffka Margit, aki az első jelentős magyar nőíróvá nőtte ki magát, még csak szavazni sem szavazhatott soha: a nők évekkel azután kaptak szavazati jogot, hogy Kaffka 1918-ban, spanyolnáthában meghalt. Hugonnai Vilma hiába volt grófnő és hiába szerzett orvosi diplomát a zürichi egyetemen, itthon juszt sem praktizálhatott.

A nők felforgatnák az államot, ha tudományos téren egyenjogosíttatnának a férfiakkal

– magyarázta a döntést Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter. Mikor Madách Imre a nők szellemi alacsonyrendűségéről értekezett az Arany János által szerkesztett, Koszorú című lapban, Veres Pálné hosszú, gunyoros levélben világított rá, mily kevés ismerettel rendelkezett a témában a drámaíró, mikor tollat ragadott. Ezt utóbb Madách is belátta. Móra Ferencet nem zavarta különösebben a nők oktatása, csak feleslegesnek tartotta, hogy menyasszonya letegye a tanítói vizsgát, ha már egyszer úgyis biztosított a hátralévő élete.

A gyermek életére az is nagy hatással volt, milyen kapcsolatban voltak a szülei. A házasságon kívül született gyermekeket sokáig nem fogadta el a társadalom, így gyakran elkerültek a szülőktől, sokan pedig meg sem érték a felnőttkort. A Budapesten világra jött tíz gyermek közül a korabeli statisztika szerint hét élte túl a kisgyermekkort, azonban a családon kívüli, törvénytelen gyerekek esetében ez az arány csupán tízből egy volt.

Egész ipar épült a nem kívánatos gyermekek elveszejtésére: a kórházban még egészségesen világra jött csecsemőket szakmányban szoptató falusi parasztasszonyokhoz, úgynevezett bérdajkákhoz adták, akiknél azonban sokszor nem kaptak megfelelő ellátást. A be nem jelentett gyerekek százával tűntek el így nyomtalanul a rendszerből. Van olyan becslés, mely szerint évi ezer csecsemő került el így a fővárosból (hogy ne a budapesti statisztikákat rontsák, jegyzi meg epésen egy doktor), közülük csak 10–15 százalék maradt életben.

Krúdy Gyula szülei vadházasságban éltek a születésekor, így apja neve csak keresztszülőként lett feltüntetve az anyakönyvi kivonatában. Neki szerencséje volt: szülei együtt maradtak, és később hivatalosan összeházasodtak, apja a nevére vette. Blaha Lujzának nem volt ilyen könnyű dolga, mikor évekkel első férje, Blaha János halála után született gyermeke, de a nemzet csalogányának valahogy sikerült kijárnia, hogy fia is megkaphassa a Blaha nevet.

Az eltüntetett gyermekek története azért is meghökkentő, mert éppen ekkor, a 19. század második felében fordult rá a politika a kihaló nemzet problematikájára, noha ennek okát különös módon a legtöbben nem a törvénytelen gyermekek társadalomból való kiszorításában, hanem a nők oktatásba és munkaerőpiacra való betörésében látták.

Nem véletlenül vizsgálják ezt az időszakot előszeretettel a nőtörténeti művek (Szécsi Noémi első művelődéstörténeti könyve is a kiegyezés korával indít), a századforduló környékén sok egymásra is ható tényező mozdította előre a nők társadalmi szereplehetőségeinek kitágulását. Az egyik legfontosabb változást az jelentette, hogy a 19. század második felében elterjedtek az első fogamzásgátló eszközök, megszületett a családtervezés fogalma és az orvostudomány előrehaladtával maga a szülés is egyre biztonságosabb lett, csökkent a csecsemőhalálok száma. Amint nem kellett sorban tizenöt gyermeket megszülniük, máris aktuális lett a nők iskoláztatásának és munkalehetőségeinek kérdése. A gyerekszám csökkenésével párhuzamosan nőtt a nők mozgástere.

A Nemzeti Színház fiatal üdvöskéje, a Jászai Mari által kitartóan gyűlölt Márkus Emília, például, 23 évesen szült első gyermeke után tartott egy hosszabb szünetet, épp karrierje csúcspontján, és legközelebb 31 évesen esett teherbe. Nehéz elhinni, hogy a véletlen hozta így, sokkal valószínűbb, hogy a színésznő élt a korban már elérhető lehetőségekkel, és direkt odázta el a második terhességet. Hugonnai Vilma orvosi feljegyzéseiből, például, kiderül, hogy ekkorra használtak már méhen belüli fogamzásgátló eszközöket is.

A fogamzásgátlás mellett az urbanizáció is nagy hatással volt a nők helyzetére: míg a falusi közösségek egyfajta védelmet biztosítottak a tagjaiknak, a városban sokszor szociális háló nélkül kellett megélhetést teremteniük maguknak a fiatal nőknek.

Kiszolgáltatott helyzetük persze nem maradt kiaknázatlanul: az alacsonyabb társadalmi rétegekhez tartozó nők testét a felsőbb osztálybeli nők és férfiak egyaránt kihasználták. A cselédlányokat sokszor erejükön felül hajszolták, zsarolással és fizikai erőszakkal tartották sakkban; a csecsemőket édesanyjuk helyett szoptatós dajkák látták el – akár saját gyermeküket feladva vagy háttérbe szorítva –, és míg az úrilányok féltve őrizték szüzességüket, az úriembereknek nem volt ilyesfajta kötelezettségük, szexuális igényeiket szintén az alsóbb osztálybeli nők elégítették ki.

A házasságon kívüli szex a férfiaknak bocsánatos bűn, a nőknek társadalmi öngyilkosság volt. Vajda János költő egy év együttélés, majd négy év pereskedés után (melynek anyagát Szécsi láthatóan részletesen végigtanulmányozta) vált el fiatal arájától, Bartos Rózától, mikor tudomására jutott, hogy a leány az esküvő előtt fél évvel törvénytelen gyermeknek adott életet, nemsokára pedig egy tanú is előkerült, aki azt állította, hogy Bartos Róza nemcsak megesett szolgálólány, hanem egyenesen kurtizánként működött a házassága előtt. Vajdának végül asszonytartást sem kellett fizetnie.

A nőnevelésre mutatkozó egyre nagyobb igényt részben a korszakban terjedő zárdaiskolák elégítették ki, a kiegyezés után ugyanis sorban jelentkeztek be az országba iskolát alapítani a missziós célzattal érkező apácarendek. E mögött sokan sejtették a Habsburgok és a katolikus egyház tudatos terjeszkedését, nem is alaptalanul: a század második felére a nőnevelés javát a katolikus egyház irányítása alatt álló intézmények végezték. Mint oly sok középosztálybeli, fiatal lány, Kaffka Margit is zárdaiskolákban töltötte gyermekkorát, műveiben (mint a Levelek a zárdából, az Állomások és a Hangyaboly) meg is emlékezik ezekről az évekről – bár igen negatív képet fest a zárdavilágról. A zárdai neveltetés mindenesetre a szűziesség és a kifinomult műveltség szinonimájaként élt a köztudatban – nem véletlenül állította visszaemlékezéseiben Bartos Róza, hogy egy apácarendnél nevelkedett, noha erre kevés az esély.

A tanult nők számára a 19. század végén elsősorban a pedagógiai pálya állt nyitva, ha valamiféle képesítésre és jobb keresetre vágytak, ám ez a karrierút sem volt egyszerű. Egyrészt a „végzett kertésznők” (az óvodákat akkoriban gyermekkertnek nevezték) férfi kollégáiknál jóval kevesebb pénzért tudtak elhelyezkedni, hogy aztán 50–60, esetenként akár 80 fős osztályokat felügyeljenek napi tíz órában; másrészt, mikor – elsősorban épp az alacsonyabb bérezés miatt – a nők szélsebességgel birtokukba vették a kisdednevelő pályát, férfi társaik heves tiltakozásba kezdtek.

A Budapest józsefvárosi kisdedóvó egylet január 11-én tartott választmányának tárgya volt a Mária utczai kisdedóvónői állomás betöltése helyettesítés által miután az intézet eddigi vezetőnője, Kokkes Emma megőrült. Miután a nőknek kisdedóvó intézetekben való alkalmaztatása óta lefolyt rövid idő alatt már ez a 6. vagy 7. eset, hogy az óvónő megtébolyodott, az esetet valamelyik hírneves orvossal közölni fogjuk annak megállapítása végett, hogy mennyiben lehet a pálya az oka a megőrülésnek?

– írta a Kisdednevelés akkori főszerkesztője, Kobány Mihály kisdedóvó, akit valószínűleg nem a vezetőnő iránti aggodalom, sokkal inkább a pedagógus nők aggasztó térnyerése késztetett a cikk megírására. Az eszüket vesztett óvónők segítségével arra igyekezett felhívni a figyelmet, milyen meggondolatlan lépés volt vezetői állást adni a gyengébbik nem képviselőinek, akik láthatóan nem bírnak ekkora teherrel. Kobány fáradozásai hiábavalónak bizonyultak: a kisgyermeknevelés a 19. század óta nők által dominált területnek számít, noha az alulfizetettség is alapvető probléma maradt.

Az alsóbb osztályokba mindenképp lassabban ért el, de a polgári házasságok megjelenésével, a nők számára megnyíló iskolákkal és egyetemekkel, valamint a nehezen kiharcolt karrierlehetőségekkel kezdetét vette ekkoriban a lassú (mondhatni máig tartó) emancipációs folyamat.

Szécsi Noémi könyvét olvasva egyszerre lepődik meg az ember, hogy egyes területeken mekkora léptékkel haladtunk előre az elmúlt 130 évben, másokon meg ugyanennyi idő alatt milyen kevés változás tapasztalható. Komplex témák, részletgazdag kultúrtörténeti munka, a Régen minden lánynak jutott férjet olvasni mégis inkább olyan, mintha egy, a modern magyar irodalom nagy korszakában aprólékos részletességgel nyomozó detektív munkáját követnénk végig: Szécsi Noémi olvas, jegyzetel, rendszerez, majd kontextusba helyezi az adattengert, és kedélyesen, némi cinizmussal megfűszerezve veti papírra.