És te mit kérdeznél a merénylődtől, miután túlélted a tizenöt késszúrást?

A mesék és varázsvilágok nagy kedvelőjét, Salman Rushdie-t mindig is a fikció érdekelte igazán, nem akarta az idejét holmi földhözragadt memoárokra pazarolni. Hiszen kit is érdekelnének egy író meglehetősen unalmas – olvasással, táplálkozással, előadásokkal, alvással és sok-sok íróasztal melletti piszmogással teli – hétköznapjai, ha mesélhet kontinenseket átszelő kalandorokról, dzsinnekről, banditákról, prófétákról, kalózokról és örök szélmalomharcukat vívó, magányos lovagokról is? Ennek ellenére idén tavasszal már a második önéletrajzi kötete jelent meg az indiai-brit-amerikai írónak, de tegyük hozzá gyorsan: mindkettőre elég jó mentsége van. Merthogy kevés memoárszerzőnek kínált fel a sors olyan erős kezdőmondatokat, mint a hírnév és hírhedtség poklát egyaránt megjárt Rushdie-nak:

Később, amikor a világ felrobbant körülötte, és a halálos fekete madarak összegyűltek az iskolaudvar mászókáján, haragudott magára, amiért elfelejtette annak a BBC-s újságírónőnek a nevét, aki elmondta, hogy régi élete véget ért, s egy új, sötétebb létezés kezdődik. A nő otthon hívta, a magántelefonján, és nem közölte, honnan tudja a számot. – Milyen érzés – kérdezte a nő –, hogy éppen most ítélte halálra Homejni ájatullah?

– ezzel a hatásos, „in medias res” felütéssel indult első memoárja, a 2012-ben kiadott Joseph Anton, amelyben Rushdie azt a végtelennek tűnő tizenkét évet dolgozta fel, amikor kémfilmbe illő módon kellett bujkálnia a fejére kiadott 1989-es fatva után. Ez a nyomasztó korszak az évtizedek múltán halványulni látszott, a Londonból New Yorkba átköltöző Rushdie pedig a 2010-es évek végére már épp kezdte elhinni, hogy biztonságban van. Hogy nem kell többé magasztos szimbólumnak és két lábon járó célpontnak lennie, az élete visszasüppedhet a hétköznapok kanapé puhaságú unalmába, ám egy sokkoló fordulat gondoskodott az újabb erős memoár-felütésről:

2022. augusztus 12-én, egy napos péntek délelőtt háromnegyed tizenegykor New York állam északi részén késsel megtámadott és majdnem megölt egy fiatalember, épp miután kimentem a chatauquai amfiteátrum színpadára, hogy arról beszélgessünk, mennyire fontos az írók védelme.

Már ebből az újabb kezdőmondatból is kiderül, hogy Rushdie a tizenöt késszúrással járó merénylet után sem vesztette el dramaturgiai érzékét, sem pedig fanyar humorát. Drámai momentumok természetesen bőven akadnak a könyvben, de ez nem meglepő, ha a téma a halálközeli élmény és az abból való kínkeserves/euforikus visszatérés az életbe.

Ám az elbeszélést végigkíséri a humor és a gyakran pajkos játékosság is, ami furcsa kettőséget eredményez a befogadói élményben. Nevezetesen azt, hogy az alig 250 oldalas, itthon a Helikonnál megjelent Kés annak ellenére is könnyed és szórakoztató, akár még strandra is ajánlható olvasmány, hogy közben egy gyilkossági kísérlet és egy egészen súlyos traumából való felépülés krónikája. Rushdie persze nem hallgatja el azt a rettenetes egészségügyi és érzelmi kálváriát, amin ő és szerettei átmentek a merénylet nyomán, de előzékeny szerzőként végig gondosan ügyel, hogy ne tegye azt túl zsigerien kellemetlenné az olvasó számára (azért a katéterezésről vagy a szemgolyóba adott injekcióról kifejti véleményét, és óva int mindenkit attól, hogy ilyen megaláztatásokat kelljen elszenvednie).

A humorhoz való rögeszmés ragaszkodás amúgy nemcsak a hangulat oldását szolgálja, de egyben Rushdie filozófiájának központi eleme. Szerinte az őt, és ami fontosabb, életművét is túszul ejtő vallási-ideológiai vitákat úgy lehet megérteni, hogy végső soron két csoport között dúl a perpatvar: az egyik oldalon vannak azok, akiknek van humorérzékük, a másikon azok, akiknek nincs. Egy ponton gyilkosának is azt olvassa fejére, hogy

maga azért akart engem megölni, mert nem tudja, hogyan kell nevetni.

A könyv egyik legizgalmasabb része amúgy épp az, amikor Rushdie felkérdezi merénylőjét, még ha nem is a való életben. Egy alkalommal elhajtat a börtönhöz, ám be nem megy, csak nézi az épületet és ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy táncra perdüljön. De a találkozás nem marad el, csak ahogy az a fikció legnagyobb védelmezőjéhez illik: képzeletben folytat beszélgetéseket a YouTube-on radikalizálódott, 24 éves merénylőjével.

Megbocsátani – érthető okokból – nem áll Rushdie szándékában, a megértés már annál inkább. Ehhez nem kell látogatást kérnie a büntetésvégrehajtási intézettől, csak ezúttal is használja legfontosabb írói munkaeszközét: a képzelőerőt. Van bátorsága végiggondolni, hogy mit kérdezne az őt gyűlölő, ördögnek és elpusztítandó féregnek tartó fiatalembertől, aki hite szerint 1,5 milliárd ember megvetését képviseli. És azt is, hogy ez az ember vajon miket válaszolna neki, ahhoz pedig épp elég realista, hogy a konstruktív párbeszéd illúziója fel se merül, nemhogy valamiféle hollywoodi happy end. Igazából találó, kíméletlen és a maga nemében diadalmas gesztus, hogy épp az állandó ostrom alatt álló fikciót veti be a radikalizmus ellen, ennek segítségével rajzolja meg az életére törő, szánalmas személyiség rajzát. Azzal persze ő is tisztában van, hogy ez a gesztus legalább annyira hordja magában a vereséget, mint a diadalt:

• Annyiban diadal, hogy nem pusztán túlélte a merényletet, de még törékeny boldogságát is újra megtalálta.
• De legalább ennyire vereség, hiszen az élete és művei végérvényesen a fatva értelmezési keretébe zuhantak vissza. Vagyis épp abba a fekete lyukba, amiből minden áron szabadulni akart a Sátáni versek botránya óta.

A legnyugtalanítóbb az volt a támadásban, hogy megint olyasvalakivé változtatott, aki nagyon nem akartam lenni. Több mint harminc éven át elutasítottam, hogy a fatva határozzon meg, és ragaszkodtam ahhoz, hogy a könyveim szerzőjének lássanak – ötöt a fatva előtt és tizenhatot utána írtam. Éppen úgy tűnt, hogy sikerült. Amikor a legutóbbi néhány könyvem megjelent, az emberek végre már nem A sátáni versek és a szerzője elleni támadásról kérdeztek. És most tessék, visszarángattak ahhoz a nem kívánt témához. Azt hiszem, most már sohasem leszek képes megszökni előle. Mindegy, hogy mit írtam, és mit írok most éppen, mindig az a fickó leszek, akit megkéseltek. A kés határoz meg. Harcot vívok ellene, de gyanítom, veszíteni fogok.

A Kés minden eddiginél személyesebb hangvételét jelzi, hogy Rushdie ezt már nem távolítja el harmadik személyű elbeszélésbe, mint a Joseph Antont, hanem bevállalja E/1-et. Ezt az írói döntést azzal indokolta egy interjúban, hogy ha az embert tizenötször megsebzik, akkor azt határozottan nagyon is első személyben érzi.

Rushdie tehát már grammatikailag is közelebb enged magához, mint a Joseph Antonban, és felvállalja minden értelemben vett sebezhetőségét, de ez nem is nagyon lehet másképp egy olyan könyvnél, amiben valaki azt mondja el, hogyan építi újra magát egy gyilkossági kísérlet után. A felfokozott intimitás ellenére a Kés ugyanakkor nagyon is politikus mű, sőt, helyenként kifejezetten olyan, mintha egy kiáltvány lenne a szólásszabadság és a művészi képzelet mellett. Ez nem válik kárára, mert ha valaki teljes joggal szónokolhat a szavak és a történetek erejéről, az épp Rushdie, akinek személyes életútja szétválaszthatatlanul összeforrt a leghevesebb közéleti csatározásainkkal. Hús-vér példázatának legfőbb tanulsága, hogy egy regény megírása – vagy akár egy karikatúra megrajzolása – már önmagában politikai tett, a szó legtágabb és legelemibb értelmében. A kreatív alkotással ugyanis eleve kiállunk a képzelet és az önkifejezés szabadsága mellett, aminek minden korban megvoltak és meglesznek a maga elszánt ellenségei.

Rushdie tehát rég tisztában van a tétekkel, és ezúttal is megragad minden lehetőséget, hogy felszólaljon a „zsarnokok, populisták és bolondok hamis narratívái” ellen. Azt is elárulja, hogy ezeket szerinte egyetlen módon lehet legyőzni: ha jobb történeteket mondunk náluk. Ezért látta be végül a kezdeti tiltakozás után, hogy ismét meg kell írnia saját történetét, mert vissza kell vágnia az irodalom eszközeivel:

Megértettem, hogy meg kell írnom ezt a könyvet, amelyet éppen olvasnak, csak azután léphetek tovább. Ha megírom, akkor birtokba veszem a történteket, uralmat szerzek fölöttük, a magamévá teszem, és elutasítom, hogy egyszerű áldozat legyek. Művészettel válaszolok az erőszakra

– írja a könyv vége felé, és amennyire olvasóként meg lehet ezt ítélni, a küldetés sikerrel járt. A Kés ugyanis nem pusztán egy memoár, de az önfelszabadítás írásos lenyomata is. Érzékeny, megrendítő és elgondolkodtató számvetés egy olyan fickó tollából, aki egész életében csak jó sztorikat akart mesélni, de szándékai ellenére foglyul ejtette, és kis híján el is pusztította korunk őrülete.

Rushdie, a fatva árnyékában leélt évtizedeiről itt írtunk részletesebben a 2022-es merénylet után:

Kapcsolódó

Harminc éve készülnek megölni Salman Rushdie-t, pedig csak egy regényt akart írni a bevándorlásról

A múlt héten megkéselt Salman Rushdie feje fölött több mint harminc éve lebeg az iráni ajatollah által kiadott halálos ítélet – a Sátáni versek-botrányról pedig ma már tudjuk, hogy baljós nyitánya volt egy korszaknak, aminek dilemmái és feszültségei között a mai napig őrlődünk.