A Koh-i-Noor márkanevet mindenki ismeri, aki járt iskolába: az elefántos radír vagy a sárgás színű ceruza egyszerűen megkerülhetetlen volt hazánkban évtizedekig, és talán még most is sokak mindennapjainak része. Azt már valószínűleg kevesebben tudják, hogy ezek az áruk nem is olyan messziről jönnek: a Koh-i-Noor Hardtmuth gyár Csehországban, egész pontosan Ceske Budejovicében működik, méghozzá már lassan kétszáz éve. A gyárat egy osztrák feltaláló, Joseph Hardtmuth alapította még 1790-ben, miután kifejlesztett egy új módszert a ceruza grafit magjának előállítására, és ezzel az újítással túlzás nélkül forradalmasította a ceruzagyártást.
A bécsi Hardtmuth gyárat aztán fiai 1848-ban átköltöztették mai helyére, az akkor Ausztriához tartozó cseh városba, és akkor kezdődött csak az igazi diadalútja. A cég termékei sikerrel szerepeltek a világkiállításokon, és az egyik ilyenen, az 1889-es párizsin már a Koh-i-Noor Hardtmuth márkanevet használták, a világ egyik legnagyobb csiszolt gyémántja után. A gyár számos egyéb írószerrel bővítette ki termékeit, és világszerte ismert márka volt, mielőtt a második világháború után a kommunista rezsim államosította volna, de a Koh-i-Noor Hardtmuth ezt is túlélte, és a mai napig működik (természetesen privatizálták már), honlapja szerint a vállalat több mint nyolcvan országban rendelkezik termelőüzemekkel.
Csakhogy nem ez az egyetlen Koh-i-Noor nevű, világszerte ismert vállalat Csehországban, ugyanis van egy másik is, csak éppen textilipari kiegészítőkkel, főként gombok és kapcsok gyártásával foglalkozik. A Koh-i-Noor Waldes nevű cég és ma is működő jogutódja a maga nemében ugyanolyan nagy név, mint az írószergyártó névrokona, fénykorát pedig a múlt század első felében élte. A cég és alapítójának története viszont nemcsak tipikus volt a kelet-közép-európai régióban a múlt században, de túlzás nélkül rendkívüli életpálya rajzolódik ki belőle, a maga művészettörténeti és történelmi vonatkozásaival együtt.
Sokan még most is azt hiszik, hogy a Prága 10. kerületében található Koh-i-Noor villamosmegálló melletti gyárépületben az írószergyár működött: azért csak múlt időben, mert az üzem 2022-ben bezárt, miután a tulajdonos a gyárat a kelet-csehországi Bilovecbe költöztette. Azóta a műemléknek nyilvánított gyárépület üresen áll, ám a nevet őrzi a megálló, egy közeli étterem pedig ma is a Waldes gyár nevét viseli.
Jindřich Waldes egyike volt a kora nagy, cégbirodalmat alapító cseh vállalkozóinak, akárcsak a Bata cipőgyár alapítója, Tomáš Baťa (Waldes a beszállítójuk is volt), vagy a Petrof zongoragyárat alapító Antonín Petrof. Waldes 1876. július 2-án született a dél-csehországi Tábor városa melletti Nemyšl faluban, zsidó kereskedőcsaládban, mely később Prágába költözött. Jindřich Waldes itt kezdett dolgozni a Lokesch nevű, mandzsettagombokat és hasonló apró fémtárgyakat gyártó cégnél, ahol a nyelvtudásának és szorgalmának köszönhetően a cég utazó ügynöke lett. Pár év alatt beutazta Európát, sőt, Ázsiába és Észak-Afrikába is eljutott, és nem volt még harmincéves, amikor önállósította magát és saját céget alapított.
Waldes nem egyedül jött el a Lokeschtől, hanem hozta magával a mérnök Hynek Pucot is, aki aztán 1903-ban egy találmányával tett róla, hogy a cég utcahosszal a versenytársai elé kerüljön: az ő fejlesztése volt a gépesített gyártási folyamat, amely lehetővé tette a fém patentgombok tömeges és hatékony előállítását. Ez az innováció jelentősen növelte a termelékenységet és csökkentette a gyártási költségeket (állítólag tíz ember munkáját végezte el), és ezzel a patentgomb lett a Waldes slágerterméke, amely a Koh-i-Noor márkanevet kapta. Ez természetesen nem tetszett a Koh-i-Noor Hardtmuthnak, még pereskedésre is sor került, de végül maradt a békés egymás mellett élés, hiszen különböző területeken működött a két cég.
A gombok mellett kapcsokat, cipzárakat, tűket, gyűszűket gyártó cég egyetlen munkással indult ugyan, de két évvel később már fiókot nyitott Drezdában, 1908-ban pedig Waldes saját gyárat épített az akkor még különálló, ma már Prágához tartozó Vrsovicében. A gyárépület korszerű, még a mai mércével mérve is progresszív munkahely volt, szellős helyiségekkel és magas mennyezettel; külön öltözőhelyiségekkel a férfiak és a nők számára, ahol minden alkalmazottnak saját szekrénye volt; zuhanyzókkal és tornateremmel, sőt még könyvtárral és egy kis parkkal is rendelkezett az alkalmazottak számára, továbbá elektromos világítással és központi gőzfűtéssel. Pár évvel később már saját telefonközpontja és távírógépe is volt a cégnek.
Miroslav M. Hlaváč – aki könyvet írt „a cseh csoda megteremtőiről” – szerint Waldes nem hétköznapi praktikus tárgyként, hanem miniatűr művészeti alkotásként tekintett a gombjaira és egyéb kiegészítőire:
A gombok, gombostűk és egyéb aprócikkek gyártása során semmit sem bízott a véletlenre a technológiai folyamatban. Cégében fémvizsgáló laboratóriumot hozott létre, ami a 20. század elején abszolút szenzációnak számított a vállalkozók körében. Figyelmen kívül hagyta a szkeptikusokat, akik gúnyolódtak azon, hogy a gombokat egy fillérért árulták, és a versenytársakat, akik viccesnek találták, hogy ilyen apró termékek esetében piackutatást végzett
– írja róla Hlaváč, aki szerint Waldes már az első világháború előtt azt a tevékenységet végezte, amelyet ma marketingnek nevezünk.
Ez utóbbira a legismertebb példa a Koh-i-Noor logó (a patentgombok sikere után a céget is átnevezték Koh-i-Noor Waldesre): az anekdota szerint Waldes számtalan amerikai üzleti útjai egyikén, 1912-ben egy óceánjárón utazott, amikor egyik női utastársa, egy Elizabeth Coyne nevű amerikai színésznő egyszer csak fogott egy Koh-i-Noor patentgombot, és monokliként betette a szemébe, Waldes pedig egyből rájött, hogy ebben a képben micsoda üzleti potenciál rejlik. Még fénykép is készült Coyne-ról, mely alapján a neves kubista festő, mellesleg Waldes barátja, František Kupka festett képet, és a szintén elismert illusztrátor és tipográfus, Vojtěch Preissig közreműködésével lett belőle védjegy, melynek segítségével a Koh-i-Noor végre Amerikában is terjeszkedni kezdett. Addigra a cégnek lerakatai voltak már Varsóban és Párizsban is, de az úttörő marketingtevékenysége révén Magyarországon is ismert volt a márkanév, és a magyar lapokban rendszeresen szerepeltek a cég hirdetései.
A Waldes-féle fémárugyár a Koh-i-noor nyomókapocs vásárlóinak bizonyos számú szelvények beküldése után kedvezményeket ad, mely ajándékok általános feltűnést keltenek. Már 6 nagytucat nyomókapocs szelvényei után egy nagyon csinos fésűkészletet küld a Prágai gyár, selyemmel bélelt fadobozban
– olvasható például a Tolnai Világlapjában 1914-ben. Ebben az évben már háromezer alkalmazottja volt a cégnek, mely túlélte az első világháborút és a Monarchia szétesését is, Waldes pedig a független Csehszlovákia elismert üzletembereinek egyike lett, és 1918 után a Batához hasonlóan az importkorlátok elleni harcban leányvállalatokat alapított Barcelonában, Párizsban, Londonban, Bécsben és New Yorkban is.
Pedig az akkor nyomókapocs néven emlegetett patentgombot az Élet című felvidéki magyar lap jegyzetírója egyszer már el is gyászolta, az egész céggel együtt:
A »Koh-i-noor« az nem egy óriási gyémánt, hanem egy apró ruhakapocs. Nyomókapocs. Ez a »merkantil« neve. Az az úr, aki kitalálta, hogy a régi pukkanós, táguló »patent«-kapocs helyébe a rugós, szinte örökös nyomókapoccsal kell megajándékozni az emberiséget, milliomos lett. A vidám női pofika, monokli helyett a nagyított »Koh-i-noor«-kapoccsal a balszemért, a világ minden lapjából úgy kacsint rád, mint a gyárosára a szerencse. Most — hallom — a gyár a tönk szélén áll. A nők egyet gondoltak és a kapocs kiment a divatból. Most »bebújós« női ruhákat csinálnak, amelyeken nincs semmiféle kapocs. A gyár lassan, de biztosan tönkremegy. Mert nem számolt a női szeszéllyel. S azzal, hogy minden tönkremegy, ami a nő szeszélyétől függ: a nyomókapocs és a férfi. És az a kapocs is, ami a nő és a férfi között van, mindinkább eltűnik. Kimegy a divatból …
– írta 1927-ben a cikkét csak egy Gy. betűvel szignáló glosszaíró (akinek másik aznapi írása még erősebb volt, ebben többek között „vén, fogatlan, gyepesagyú, undorító” jelzőkkel illetett egy miskolci gimnáziumi igazgatót, amiért az nem tartotta nagy költőnek Ady Endrét).
Természetesen erős túlzás volt a cikk, a Koh-i-Noor nem ment tönkre, sőt, a harmincas években már a világon gyártott patentgombok több mint felét a cég készítette. Sőt, a vállalat folyamatosan fejlesztette a kínálatot (több száz szabadalmat jegyeztetett be), az elsők között ismerte fel például a cipzár jelentőségét, vagy éppen a nikotin elleni védelmet nyújtó cigarettahüvelyek gyártását. Ekkor indította el Waldes a munkavállalói képzésére alapított iskoláját is. Waldes 1918-ban gyűjteménye alapján gombmúzeumot alapított, továbbá műgyűjtőként is ismert volt, és mecénásként ő segítette a már említett Kupka és Preissig karrierjét. Sőt, sportolókat is szponzorált: támogatta a szintén vrsovicei Bohemians focicsapatot, majd saját sportklubot alapított a harmincas években.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="2500" width="3543" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A magát csehszlovák hazafiként aposztrofáló Waldes az ország 1938-as német megszállásakor elintézte, hogy családtagjai mind külföldre menekülhessenek, ő azonban maradt, mert abban bízott, meg tudja védeni cégét és érdekeit:
A csehszlovák nép hisz abban, hogy a jelenlegi vihar, amelytől oly sokan félnek, el fog múlni. Mi bátran nézünk előre, és várjuk, hogy mit tartogat számunkra a jövő. Úgy gondoljuk, hogy a jelenlegi társadalmi viszonyok teljesen egészségesek, és elutasítunk minden militarizmust
– mondta egy angol nyelvű rádióbeszédben. Ezúttal azonban tévedett: 1939 márciusában a náci megszállók letartóztatták, és végül a buchenwaldi koncentrációs táborba került. Habár a cégét, a Koh-i-Noort az őrizetbe vételét követően továbbra is működtették, ő maga nem nyerhette vissza szabadságát. Családtagjai 1941-ben végül váltságdíj ellenében (egyes visszaemlékezések szerint egymillió dollár értékben) elintézték, hogy szabadon bocsássák: Waldes Lisszabonba repült, majd hajóra szállt, hogy kövesse Amerikában élő rokonait, ám az úton meghalt, mielőtt Havannában kikötöttek volna. A 64 éves vállalkozó halálát hirtelen vesegyulladás okozta: vélhetően a fogságban töltött időszak nyomai nem múltak el nyomtalanul, noha a család szerint egyszerűen csak megmérgezte a Gestapo.
Műgyűjteményét a prágai Régi Művészeti Gyűjtemény Állami Igazgatósága mentette meg, később a gyűjtemény jelentős része állami kézbe került, és egy részüket a Nemzeti Galéria vásárolta meg. A gyárat természetesen államosították a háború után, és folytatta a termelést, külföldi lerakatai azonban megszűntek. Egy 1981-es cikk szerint 1600-an dolgoztak a „nélkülözhetetlen apróságokat” gyártó vállalatnál, mely a bársonyos forradalom után újra magánkézbe került. A vrsovicei gyárépület jelenleg üresen áll ugyan, de új tulajdonosa, egy ingatlanfejlesztőcég lakóövezetté kívánja alakítani, 550 lakással, éttermekkel, kávézókkal és egyebekkel. Az ingatlanon található, műemléki védettséget élvező két nagy gyárépületet integrálják a tervekbe, így élhet tovább Jindřich Waldes szellemisége Prágában.