Ahogy közeledett az időpont, egyre furább érzéseim támadtak.
Mindig jókat mulattam a meglepetés születésnapokon, hiszen senki sem olyan ostoba, hogy ne tudná, mikor van kerek évfordulója, és ahhoz közeledve csak feltűnik az embernek, hogy szervezkedés zajlik körülötte.
Nekem a hetvenedik évforduló közeledett, ami eléggé hihetetlen, de ha már ez van, hát hozzuk ki belőle a legjobbat, és igyekeztem a pozitívumokra koncentrálni.
Az életkor semmiképp sem érdem, ám nem is büntetés, jó esetben, ahogy öregszik az ember, úgy válik bölcsebbé, szavának egyre inkább súlya lesz, személye egyre többekben ébreszthet tiszteletet.
Sok éve olvastam Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak című a könyvében, és igazán megérintett a gondolat, hogy:
Ünnepelni akkor van mit, ha az egyéniséget, az életben tanúsított rátermettséget illethetjük dicsérettel, ha a közösség egy tagja a múló időt arra használja, hogy fejlődjön, kiteljesítse önmagát.
Az én hetven évembe sok minden belefért, igazán nincs okom panaszra. De vajon mi az, amit mások ünnepelni valónak vélnek az én hetvenemből?
Ízlelgetem ezt a hetvenet, egyáltalán nem érzem, hogy annyi lenne, így aztán soknak sem találom, noha számszakilag kétségtelenül nem kevés.
Van az a játék, hogy hány éves lennél, ha nem tudnád, mennyi idős vagy – szerencsére én ebből a szempontból is remek lapokat kaptam a sorstól, és egyébként sem az a lényeg, hogy hány évesnek látszol, hanem hogy hogyan érzed magad a bőrödben, és mit teszel azért, hogy valóban jól légy.
A születésnapon azzal egészül ki a kérdés, hogy vajon mit tesz a családod, mit tesznek a szeretteid, a barátaid, az ismerőseid, hogy ezen a mégiscsak különleges napon jól érezd magad.
Mit is?
Mondjuk szerveznek egy olyan bulit és egy olyan ünneplést, hogy elakad tőle a lélegzeted.
Mondjuk többször elsírod magad, oly megható az egész.
Kaptam egy virágboltnyi csokrot.
Kaptam egy odafigyeléssel szervezett, tökéletesen lebonyolított rendezvényt, s benne annyi, de annyi szeretetet, dicséretet, amennyi elég sokáig kitart a „lelkem üzemanyagaként”.
Meghallgathattam Benit, aki úgymond az összes volt és leendő kis páciensem nevében köszönte meg a munkámat, a gyógyítást, a szeretet, nem utolsó sorban a közös nevetéseket. (Érdekes tapasztalás, hogy miközben szívesen beszélek, mesélek, írok magamról, mennyire zavarba ejtő, amikor mások teszik ezt.)
Kaptam egészen különleges ajándékokat is.
Kezemben két edzésnapló, a kezem írása 1967-ből és ’68-ból, napról napra lejegyezve a mexikói olimpiára készülés edzései, versenyei, adatai és a kommentjeim.
Visszarepülök az időben, újraélem, tizennégy évesen micsoda nagy dolognak éreztem ezt az egészet.
Újraélem a fiam édesapja, Misa olimpiai győzelmét is Mexikóból.
Egészen felemelő érzés.
Két kockás spirálfüzet, benne két év kemény, izgalommal és reménykedéssel telt időszaka.
Aztán ránézek az üvegre, amit a lízingelt gyerekeimtől (második férjemtől, Buday Gábortól és a gyerekeitől) kaptam. „Simply the Best – az összes B-től a B5-nek”, értsd, az összes Budaytól az ötödik Budaynak.
Gáborral is elváltunk ugyan, de a szeretetünk túlélte a válást – ez jut most eszembe.
És nézem (csak nem látom tisztán, mert potyognak a könnyeim) Móci vetítését: fotók az életünkből, zenével aláfestve. Olyanok állnak körülöttem, akik fontosak voltak és lesznek az életemben, és együtt nézzük azok fotóit, kik közül sokan már nem lehetnek jelen, mégis idevarázsolta őket a fiam.
Mind velem vannak, azok is, akik már elmentek, köztük a szüleim.
Aztán valahogy ez a nap is lecseng, hazamegyek, rám esteledik.
Ma este is boldog vagyok, mert a szeretetcunami (Tamás, Wichmann szava), amit ma megéltem, azt erősíti bennem, hogy a dolgok rendben vannak, és úgy vannak, ahogy lenniük kell.
Hetvenéves lettem.
Vannak még terveim, álmaim, van dolgom. Dolgozom tovább a rendelőben, folytatom az írást, s közben „életem színes szőtteséből”, mindabból, amit valaha is megtanultam, amit tudok mozgásról, sportról, orvoslásról, táplálkozástudományról, egészségvédelemről, szóval mindebből igyekszem összegyúrni valami újat – nagy feladat, mellyel, ha végzek vele, sokak hasznára lehetek.
Fekszem az ágyamban, s mielőtt elaludnék, olyan érzésem támad, mintha hullámokban mozogna alattam a víz, a „szeretet vize”, s én csendesen, meghatódva lebegek a tetején.
Az embernek önmagában semmi esélye sincs, ezt olvastam nemrég Hemingway-től. Áldás, hogy én nem önmagamban vagyok, és míg ennyien figyelnek, ilyen sokan gondolnak rám, nem csupán a születésnapjaim, hanem a hétköznapjaim is boldogok lesznek.
Csodálatos nap volt, köszönöm.
