2022. február 24. óta újra gyakran találkozhatunk hidegháború kifejezéssel, persze változó kontextusban: egyesek szerint az új hidegháború korszakába léptünk, mások szerint a régi sem ért véget, és akkor még nem is beszéltünk azokról, akik már egyenesen a harmadik világháborúban látják a világot. Brian Knappenberger kilencrészes dokumentumfilm-sorozatának is az Ukrajna elleni orosz agresszió adott apropót, és kis túlzással ezt kötötte össze egy másik, aktuális slágertémával, az Oppenheimer filmmel újra az érdeklődés homlokterébe kerülő atombombával.
Szerencsére a Fordulópont: A bomba és a hidegháború jóval több ennél, összességében elég jól veszi az akadályokat, és viszonylag logikus vezérfonal mentén mutatja be, hogyan fajult 1945 után hidegháborúvá az amerikai-szovjet viszony, majd hogyan hitte el mindenki, hogy a Szovjetunió szétesésével véget a történelemnek, és azt is, hogy ezek után hogyan jutottunk mégis odáig mára, hogy Oroszország rutinszerűen fenyegesse nukleáris csapással Amerikát és Európát.
Az sem annyira az alkotókat, mint inkább korunk megosztott közvéleményét minősíti, hogy a sorozatot mindkét irányból érte kritika: van, akik szerint atlantista, vagy egyenesen russzofób propaganda, mások szerint viszont pont, hogy a szélsőbalos, Noam Chomsky fémjelezte „Okoljuk mindenért Amerikát” tábor gondolatai köszönnek vissza belőle. Természetesen nem lesz csak attól jó vagy hiteles valami, ha két oldalról is támadják, de a Fordulópont tényleg törekszik arra, hogy körbejárja a témát, és olykor akár olyan információkkal is szembesítse a nézőket, amiket azok kényelmetlennek érezhetnek.
Ha van probléma a sorozat tematikájával, akkor talán az, hogy túlságosan sok időt tölt az atombombával, amit nevezhetnénk akár az Oppenheimer-hatásnak is: egy teljes részt szentel a bomba kifejlesztésének, bevetésének, Hirosimának és Nagaszakinak, utóbbit egyébként a japán származású amerikai áldozatokkal még új nézőponttal is gazdagítja, de kicsit aránytévesztésnek tűnik, ha a maradék nyolc évtizedre nyolc rész jut. Főleg úgy, hogy radikálisan új információt nem tudunk meg azon kívül, amivel egyébként is mindenki tisztában van évtizedek óta, azaz az atombomba félelmetes és veszélyes dolog. Így pedig, hogy kizárólag a nukleáris szembenállásra hegyezi ki a tematikát, a hatvanas-hetvenes évek környékén kicsit kikapcsol a sorozat, mintha a kubai rakétaválság és Ronald Reagan elnökké választása között nem történt volna sok lényeges fejlemény.
Knappenbergertől nem áll távol továbbá a hatásvadászat sem: drámai zenei aláfestéssel és ismétlődő gombafelhő-felvételekkel szembesít bennünket folyamatosan azzal a veszéllyel, amit a nukleáris szembenállás hordoz. Ez pedig egy idő után már nem hogy nem képes ugyanazt az érzést kiváltani, hanem fárasztó lesz ez a folytonos sulykolás, ráadásul a nézőben is felmerül, hogy vajon ennyire hülyének feltételezik-e, hogy epizódonként nyolcszor villanjon fel a gombafelhő.
Pedig egyébként nagyon is érthető üzeneteket lehet levonni a sorozatból teátrális gesztusok nélkül is, amiben sokat segít, hogy rendkívül illusztris és népes megszólalói kört sikerült összetrombitálni a sorozathoz. Feltűnnek benne aktív politikusok Volodimir Zelenszkijtől kezdve Jens Stoltenbergen át Kaja Kallas észt miniszterelnökig, a közelmúlt fontos szereplői (Tony Blair, Condoleezza Rice és Viktor Juscsenko), érdekes epizódszereplők (Gorbacsov tolmácsa vagy az orosz tank elé álló litván orvos), vagy éppen a téma elismert szakértői, mint az Oroszország-szakértő Fiona Hill, és persze számos neves történész is.
Ugyan a beszélő fejektől sem idegen a drámai hanghordozás, de a legtöbbször teljesen indokoltnak tűnik a szerepeltetésük, maximum abba lehet belekötni, hogy például a vietnámi háborúra vonatkozó Pentagon-iratok kiszivárogtatóját, a később háborúellenes aktivistaként aktív Daniel Ellsberget talán nem kellett volna évtizedekkel későbbi eseményekről is megszólaltatni, hiszen azokról már elsőkézbeli információi nincsenek, ő maga pedig kiszámíthatóan beállt bármilyen Amerika-ellenes narratíva mögé, legyen az megalapozott vagy sem. Annál is inkább, mert épp elég fogást lehet találni az amerikai külpolitika elmúlt évtizedein enélkül is: a sorozat például részletesen ismerteti az ötvenes évek kommunistaellenes hisztériáját, melynek olyan valójában kis halak is áldozatául estek, mint a kivégzett Rosenberg házaspár. Szintén betekintést nyerünk a CIA korai időszakába, amikor a Dulles fivérek gyakorlatilag teljhatalommal irányították az amerikai külpolitikát, és avatkoztak be kommunistaveszélyre hivatkozva olyan országokban, ahol veszélybe kerültek amerikai nagy cégek gazdasági érdekei.
Ilyen szempontból kevesebb újdonsággal szolgálhatnak a Szovjetunióval foglalkozó részek, legalábbis Európa keleti feléből nézve, de ahogy közeledünk a jelen felé, annál inkább érezhetjük izgalmasabbnak a sorozatot. Különösen a kommunista világrend és a Szovjetunió összeomlásáról szóló részek azok, ahol nagyon jó ritmusban sikerült elkapni az eseményeket és informatív részletekkel sikerült gazdagítani azokat. A berlini fal leomlását például 35 év távlatából ugyanolyan meghatónak érezhetjük, mint annak idején, és rácsodálkozhatunk, mennyire abszurd és kiszámíthatatlan események és véletlenek sorozata kellett ahhoz, hogy ez az esemény akkor és úgy megtörténhessen. Más kérdés, hogy a nagy egész szempontjából ennek sok jelentősége nincs, olyan szeizmikus erők szabadultak el a nyolcvanas évek végén, hogy az NDK sorsa így vagy úgy, de meg volt pecsételve, csak éppen csúnyább is lehetett volna az átmenet.
Hiányérzetünk nekünk, magyaroknak viszont lehet ezen a ponton, hiszen a sorozat egyenként ismerteti a Varsói Szerződés összes tagországában lezajló átmenetet, Lengyelországtól Bulgáriáig – egyedül Magyarország marad ki (pontosabban a keletnémet menekültek előtti határnyitásra korlátozódik a szerepe), és később se térnek vissza rá. Kimarad ’56 is, de hasonlóan jár a térség többi szovjetellenes felkelése vagy a prágai tavasz is, vélhetően úgy ítélték meg az alkotók, hogy a szovjet érdekszférán belüli feszültségek önmagukban nem befolyásolták a két szuperhatalom vetélkedését. Ezzel szemben például örvendetesen alaposan dokumentálják a balti államok függetlenné válását, vagy az átmenet egyéb fontos regionális eseményeit.
Igazán érdekes viszont ott lesz a sorozat, amikor fokozatosan elveszíti a történelemóra jellegét, és láthatjuk azokat az eseményeket, amelyek közvetve vagy közvetlenül már meghatározták a jelent. Rendkívül tanulságos így egyben látni azt a három évtizedet, amely a Szovjetunió szétesésétől az Ukrajna elleni invázióig tartott. Különösen azért, mert itthon kiirthatatlanul elterjedt a Schmidt Mária által népszerűsített, gyakorlatilag a putyini narratívát visszhangzó teória arról, hogy valójában az USA és a NATO „provokálta ki” az orosz-ukrán háborút, meg hogy Oroszország joggal érezte magát fenyegetve a NATO „terjeszkedése” miatt, és így tovább.
Miközben a valóság lépten-nyomon ellentmond ennek. A sorozat is kitér rá, hogy az az Amerika, amely állítólag évtizedek óta Oroszország elpusztítására törekszik, maga kényszerítette bele Ukrajnát az 1994-es Budapesti memorandumba, amelyben lemondott az atomfegyvereiről, miközben semmilyen valódi garanciát nem kapott a biztonságára. Azt sem rejti véka alá ugyanakkor, hogy katasztrofális hiba volt Irak megtámadása, és hogy a lehető legrosszabb döntés volt 2008-ban NATO-tagságot ígérni Ukrajnának egy soha, senkit semmire nem kötelező határozattal, hiszen egyáltalán nem állt az ukrán társulás mögött valós és egységes politikai akarat (mint ahogy ma sem), arra viszont alkalmas volt, hogy lehessen rá mutogatni orosz részről. Valójában Amerika (és a Nyugat) egyáltalán nem foglalkozott Oroszországgal onnantól kezdve, hogy a Szovjetunió felbomlott, és épp ez volt a baj. Hiszen foglalkoznia kellett volna akkor is, amikor a kilencvenes években oroszok milliói szegényedtek el villámgyorsan a piacgazdaságra való, katasztrofális átmenet idején, és egy teljes társadalom számára lett egyenlővé a demokrácia a nyomorral és a káosszal.
Akkor se foglalkoztak Oroszországgal, amikor 2004-ben megmérgezték a nyugatbarát ukrán elnökjelöltet, Viktor Juscsenkót, akinek a kiütéses arcbőre örökre beégett minden híradónéző retinájába, ehhez képest mára mintha elfelejtették volna itthon őt is, meg azt is, hogy az oroszok embere, Janukovics szabályosan elcsalta utána a választásokat. Az amerikai külpolitikát addigra már sokkal inkább izgatta a Közel-Kelet és a Csendes-óceáni térség, úgyhogy legyintettek arra is, amikor Oroszország megtámadta Grúziát, és nem igazán figyeltek arra sem, amikor Vlagyimir Putyin még 2005-ben a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte a Szovjetunió széthullását. És tíz évvel ezelőtt sem lett semmilyen komolyabb következménye a Krím elfoglalásának vagy az oroszok támogatta „szeparatisták” háborújának a Donbaszban. Putyin akadálytalanul léphette át egymás után a vörös vonalakat, avatkozhatott bele választásokba és ezrével terjeszthetett megosztó narratívákat a közösségi médiában, miközben a Nyugatot vádolta a narancsos forradalomtól az Euromajdanig minden számára ellenséges mozgalom megszervezésével. Ezekre azonban azóta sincs semmilyen valós bizonyíték, de Amerika látványosan erőtlen és bénult Oroszország-politikája a legerősebb bizonyíték, hogy mégis minek szerveztek volna puccsokat Ukrajnában, ha közben tétlenül nézik, ahogy Putyin sorra indítja területszerző háborúit?
Putyin azonban nem csak politikai számításból vádolja a CIA-t, a sorozatban elhangzik egy elgondolkodtató jellemzés róla:
Putyin alapvetően nem hisz a demokrácia elvében és a demokráciáért rendezett tüntetésekben. Szerinte az emberek cinikusak, önzőek és meg lehet venni őket pénzzel. Rólunk is ezt gondolja egyébként. Amikor azt látja, hogy Ukrajnáért vagy az ő hatalma ellen tüntetnek, azt gondolja, hogy a történtek hátterében titkos összeesküvés áll
– mondta Michael McFaul, az USA korábbi moszkvai nagykövete, és ez gyakorlatilag valamennyi illiberális vezető megismeréséhez kulcs lehet. A sorozat elég alaposan foglalkozik Putyinnal, és igyekszik összetett portrét rajzolni róla, kiemelve, mennyire meghatározó emlék, ahogy KGB-sként az NDK-ban szolgálva átélte a vasfüggöny leomlását, és vesztesként hagyta el az újraegyesülő Németországot, az autójára egy mosógépet kötözve.
De érdekes az a jellemzés is, amely szerint Putyin csak az elnöksége második évtizedében fedezte fel magában a rejtőző Rettegett Ivánt, addig ugyanis elsősorban pénzügyi bűnözőként működött, és az foglalkoztatta leginkább, hogy az oligarchák vagyonát saját magának és közvetlen körének játssza át. 2011-ben azonban a rendszer megreccsenni látszott: tüntetések törtek ki, és úgy tűnt, az orosz fiatalság elhiszi, generációváltás jöhet a politikában. Putyin ekkor jött rá, hogy a hatalma megőrzéséhez a radikális, nacionalista tömegek megnyerése a kulcs: innentől lett belőle orosz hazafi, és ekkor kezdődött az ukrajnai háborúval kiteljesedő birodalmi propaganda, amely nagyban épít a szovjet nosztalgiára is.
A sorozat minden része egy-egy ukrajnai háborús tudósításrészlettel kezdődik, majd a legutolsó epizódban el is jutunk a jelenig. Annak eldöntését, hogy ez most új hidegháború-e, vagy csak a régi felmelegítése, a történészekre és az utókorra bízza Knappenberger, ő inkább arra a kérdésre keresi a választ, miként lehet, hogy csaknem nyolcvan évvel Hirosima után újra az érdeklődés homlokterébe kerültek az atomfegyverek. A Fordulópont: A bomba és a hidegháború pedig figyelemre méltó kísérlet a kérdés megválaszolására.
Fordulópont: A bomba és a hidegháború (Turning Point: The Bomb and the Cold War), 9 epizód, 2024, Netflix.
