Hosszú évekig főleg német nyelvterületen, Németországban, Ausztriában és Svájcban dolgozott, itthon csak ritkán. 2018-ban, amikor a Second life-ot rendezte az Orlai Produkció felkérésére, egy interjúban azt mondta, az ön second life-ja az, hogy magyar rendező, aki boldog az itthoni helyzetétől, 2020-ban pedig, szintén egy interjúban úgy fogalmazott: nagyon észnél kell lennie, nehogy eltávolodjon Magyarországtól. Hol tart most? Félig-meddig vagy egészen hazatér?
2014 körül kezdődött el valami velem a német színházi világban, először kisebb munkákkal, aztán 2016-ra kialakult egy olyan helyzet, hogy már sokfelé hívtak. Az ezt követő években, amikor már annyi munkám volt, hogy el sem tudtam mindet vállalni, végig kellett gondolnom, hova tartozom, melyik országban vagy városban, milyen módon és célokkal dolgozom. Igazából akkor éreztem meg azt, hogy nem akarok elszakadni Magyarországtól, amikor ennek a lehetősége világosan előttem állt. Továbbra is úgy gondolom, hogy itthon is dolgom van.
Lelkileg nem akar elszakadni, vagy azért, mert a pályája csak akkor teljesedhet ki, ha itthon is dolgozik? Vagy is-is, a kettő összefügg?
A hazafiságot, amit annyiszor rángatnak elő és sajátítottak ki politikai céllal, finoman és szelíden átéljük akkor, amikor tényleges döntéshelyzetben vagyunk. Akkor pontosan látjuk, minek van értéke, minek nincsen abból, amit hazának nevezünk. Abban a folyamatban, amikor az ember elvágyódik, mert nem érzi jól magát, vagy csak egyszerűen kalandot keres, hirtelen háttérbe szorul, hogy hol van a hazája, amikor pedig már ott van, ahol lenni akart, hiányokat is megél, és elkezd ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, amiket hátrahagyott. A hiányban érti meg igazán, mit jelent ez a kötelék. A nemzetközi közegben minden más árnyalatot kapott. A nagy berlini identitásjátékból sokat tanultam, teljesen más szemszögből láttam rá a saját élettörténetemre. Egy olyan városról beszélünk, ahol a legtöbben nem őslakosok, és a teljes világ felvonul.
Új nézőpontból kellett feltennem magamnak a kérdést, hogy ki vagyok, hova tartozom, hol van az otthonom, hogyan vagyok magyar, mennyire vagyok magyar, mennyire vagyok európai, fehér, milyen kultúrkörből jönnek a beidegződéseim, mennyi ebből a hazámé, mennyi a neveltetésemé, mennyi ebből az alkatiságom, hogyan hatnak ezek egymásra.
Ott, Magyarországtól távol jelentést kapott az, hogy magyar vagyok, pontosabban, hogy ez mit jelent, inkább talán kelet-közép európai identitásként írnám le, megerősödött bennem, hogy nagyon fontos a családom, a barátok és a baráti körtől nem elválasztható szakmai közegem, és persze az, hogy itthon is tudjak dolgozni, mert szükségét érzem, hogy itt is elmondjak dolgokat. Nagyon körültekintőnek kellett lennem, hogyha évente, kétévente dolgozom Magyarországon, akkor az erős nyomot hagyjon. Nem akartam eltűnni.
Ez sikerült, például a Káli holtak nagy szakmai és közönségsikert aratott, rengeteg díjat nyert. Eseményszámba megy, amikor itthon rendez, nagy várakozással tekintettek a Mefisztóland hazai bemutatója elé is, amit évekkel korábban megelőzött egy berlini premier. Pontosan mi a darab előtörténete?
2015-ben felkérést kaptam arra, hogy a populista diktatúrák kultúrára gyakorolt hatásáról készítsek egy előadást, amit meg is írhatnék. Az is a berlini igazgatónő ötlete volt, hogy Klaus Mann Mefisztójának motívumait használhatnám, bár ez csak később jött hozzá. Ez az egész ironikus módon – hiszen azóta szétverték ezt az iskolát – éppen akkor történt, amikor a Vas utcában, az akkori osztályommal a SZFEntivánéji álmot próbáltuk (belecsempésztük a címbe Színház- és Filmművészeti Egyetemet, az SZFE-t), egy akkori papír hátoldalára – amin Shakespeare komédiájának sorai vannak – írtam le először a darab vázlatát. Később Laboda Kornéllal és Benedek Alberttel ezt bontottuk ki és mutattuk be 2016 júliusában Berlinben.
Innen nyilván másként fogalmazott a diktatúráról, mint amilyennek azt Németországban elképzelik. Milyen volt a fogadtatása? Értették, amit el akart mondani az előadással?
Előtte is csináltam egy-két dolgot, de ennek lényegesen nagyobb visszhangja volt. Sokat írt róla a szaksajtó, a közönség is nagyon szerette, és azt gondolom, értette is. Ez a darab egyszer csak elkezdett engem röptetni. Igazából nem gondolkodtam azon, hogy milyen hatást fog kelteni. Annyira kísérleti volt az egész, hogy nem volt előzetes elvárásom. Politikai értelemben pedig az az időszak még jóval szelídebb volt Németországban, mert a szélsőjobboldali populista AfD akkor még nem jutott be a Bundestagba. Bár Magyarországon már sokkal korábban, 2010 után elég hamar látszott a szélsőjobboldali irány – ami az utóbbi nyolc évben ki is bontakozott –, akkoriban a Fidesz még együtt volt az Európai Néppártban a CDU-val és a CSU-val, és nem indult még el az Európát átható szélsőjobboldali radikalizálódás. Nem Magyarországról szólt a darab, Európáról szerettünk volna beszélni, mert látszottak veszélyes jelek, például Hollandiának volt akkor egy szélsőjobbos fordulata, ami aztán visszarendeződött egy időre, de más volt még a politikai közeg. Németországban nem volt olyan veszély, mint ami mostanra kialakult. Miközben itthon már nyakig benne voltunk abban, amiben most vagyunk, Európában biztatóbb volt a helyzet. Fontos, hogy ezt a darabot disztópiának írtuk. Nem az volt a célunk, hogy Magyarországról írjunk, hanem egy európai disztópiát akartunk megalkotni. De közben attól, ami itt történt és történik nap mint nap, például a kulturális területek teljes központosításának szándékától, az az élményünk, hogy a valóság utolérte a disztópiát. Kísérteties, hogy olyan mondatok, helyzetek, amiket a disztópikus darabba írtunk, azóta konkrétan elhangzottak, bekövetkeztek Magyarországon.
Ebből az élményből következett az a szándék is, hogy Magyarországra hozza a darabot és a Katona József Színházban megrendezze?
Nem. Egyszer csak így alakult, szinte praktikus volt a döntés. A Katonához sokéves viszony fűz, ez néha fellazult, de kapcsolatban voltunk Máté Gáborral, és hívott rendezni. Elkezdtünk darabot keresni. Az evidens volt, hogy kortárs darab legyen, alapvetően ilyenekkel szoktam dolgozni, de ezek közül a legtöbb kevésszereplős, azok is, amiket ajánlottam, miközben az volt a cél, hogy a társulat nagy számban szerepeljen az előadásban. Első körben fel sem merült a Mefisztóland, amit a berlini Maxim Gorki Színházban öten játszottak, aztán arra gondoltunk, hogyha átírnánk a darabot, nagyon jól rá lehetne osztani a szerepeket a társulatra. Az is cél volt, részemről mindenképpen, hogy olyan katonás előadást hozzunk létre, amiben együtt vannak a generációk, a legfiatalabbak, a középgeneráció és az idősebbek. Tizenketten játsszák, tulajdonképpen olyan, mintha a teljes társulatot látnánk.
A Mefisztóland magyar nyelven nem létezett, mert magyarul csak vázlatokat írtunk anno, azokat sem véglegesre, hiszen fordításra készültek. Németül állt össze a darab, a kinti színészekkel improvizáltunk, az ottani dramaturggal dolgoztunk rajta, így született a német szöveg, ami nyomtatásban is megjelent Németországban. Itt pedig az történt, hogy Laboda Kornéllal és Benedek Alberttel a régi, nyolc-kilenc éves vázlatokból összeraktunk valamit, új jeleneteket találtunk ki, új karaktereket, új szövegeket írtunk hozzá, tehát ez teljesen új változata a régi darabnak.
Ebben is improvizálnak a színészek?
Itt az improvizáció nem munkamódszer, mert a darab kész volt. Akkor is működne, ha abban a formában játszanánk, ahogy az olvasópróbán elhangzott, nincsenek benne hézagok, ahová be kellene tenni valami improvizációt. Viszont képlékeny volt az anyag, rugalmasan kezeltük a próbákon, ha felmerültek ötletek, valamit beleraktak volna a színészek, menet közben eszünkbe jutott valami, vagy kialakult egy jó jelenetrész, azokat még beleírtuk.
A Katona egész társulatára jellemző, hogy nem csupán hagyja, hanem pártolja is a rendezők, a színészek kísérletezését. Gondolom, fontos szempont, hogy itt szabad kezet kap.
Szerintem az alkotásban ez az alap.
De nincs mindenhol így.
Óriási probléma, hogy nincs mindenhol így. Hatásvadász mondatnak hangzik, de igaz: a művészetnek csak akkor van értelme, ha szabad. Másként a lényege szűnik meg. A művészet az a terep, ahol az ember gyakorolni tudja a játékosságát, a gondolat szabadságát, kísérletezhet. Ez a szerepe a társadalmi berendezkedésben. Kicsit olyan, mint a király mellett a bolondé, aki teljesen szabadon reflektál a történésekre, frissességet hoz, más nézőpontot mutat. Az erős társadalmakban, amelyekben mindenkinek megvan a helye, az orvosoknak, a tanároknak, a banki szektornak és így tovább, nem korlátozzák az ember mélyéből fakadó alkotást. A magyar politikai rendszer azzal bukik le, hogy fékezi a művészi szabadságot, egy jól működő demokrácia ugyanis elbír bármilyen ellenvéleményt, kritikát. A propagandisztikus művészet azért értéktelen és élvezhetetlen, mert olyan irányba gravitál, ahol a lényege vész el. Ezek műalkotáshoz hasonló termékek, de a művészethez nincs közük.
Az, hogy a 2015–16-os gondolataik alá forgott a történelem, különleges helyzetbe hozta a készülő Mefisztóland-előadást? Például a már említett kultúra-központosítási tervezet híre hallatán változott valami a szövegkönyvben?
Biztos, hogy sok minden egy az egyben eltrafál eseményeket, de nem azért, mert ez a cél. Olyannyira nem akartunk aktualizálni, hogy több részt ki is vettem a darabból.
Az eredeti tervünk szerint az új igazgató kiordított volna a nézőtérre, hogy most legyen szünet, és mindenki menjen ki, mert üzemeltetni kell a büfét. Majd nem sokkal később gyakorlatilag ugyanez ténylegesen megtörtént az Operában. Az előadásunkból éppen ezért hagytuk ki. Nem akarunk ennyire direkt asszociációt ébreszteni.
Azt szeretnénk, ha a nézők az általános érvényűt fedeznék fel, vagy még inkább egy vad és költői lenyomatát annak, amiben élünk. A magunk érzékenységével, stilizált formában az esszenciáját próbáltuk megragadni ennek a világnak. Azt a horrort, amiben élünk.
Személyes felelősségének érzi, hogy a maga színházi nyelvén beszéljen az életünket megnyomorító jelenségekről és a válaszutakról?
Igen, azt érzem, hogy személyes felelősségem, dolgom, polgári kötelességem. Nem is tehetnék mást, ez még csak nem is döntéshelyzet: nekünk ez jutott. A 2000-es évek elején, amikor elkezdtem rendezéssel foglalkozni, nem gondoltam, hogy ilyen rendszerrel kell majd harcolnom, ilyen darabokat kell majd írnunk, ilyen előadásokat kell megnéznünk. És szeretném hangsúlyozni, hogy nem a hazai jobb- és baloldali megosztottságból mondom ezt. Annak, ami történik, már rég semmi köze jobboldali vagy baloldali értékekhez. Az én iránytűm, példaképem a néhai nagymamám, akivel nagyon szoros volt a viszonyom. Úgy nem bírta elviselni ezt a rendszert, hogy a kommunizmusban csak hátrányok érték, az ötvenes években a család több tagját kitelepítették Kócspusztára, ő pedig nagyapámmal állandó készenlétben élt, egy bőröndben ott volt az összecsomagolt holmijuk, ha jönnének értük. Ráadásul vallását gyakorló katolikus hívő volt, és mindezt Zalaegerszegen tette, ahol mindenki mindenkin rajta tartotta a szemét. Soha nem léptették elő, a munkakönyvében benne állt, hogy a családját vallásos szellemben neveli. 1989 után, amikor az összes egykori kolléganője – akik évtizedeken keresztül a templom közelébe se mentek – hirtelen megtöltötte a zalaegerszegi katolikus plébániát, ő azt mondta: akkor én mostantól kezdve oda nem megyek be többet. Irritálta a magyar kormány álságos kereszténydemokratasága is.
Valójában így látom a dolgokat: mindig lesznek, akik bármilyen ideológia mentén, de alapvetően a hatalom és a pénz irányába húznak majd, és ott lesz körülöttük egy jelentős slepp, akiket ez megbabonáz, mint a legyeket a fény, de emögött elvszerűség alig van. Még tehetség sem kell hozzá nagyon sok, csak gátlástalanság és a kulturáltság hiánya.
Én tizennyolc évesen egy olyan családból kerültem Budapestre, ahol nem volt politizálás, csak valamiféle neveltetésbeli következetesség, amiben a liberális és a konzervatív értékek teljesen természetesen keveredtek.
Rögtön a színművészetire került?
Nem, először az ELTE hallgatója voltam. Magyar szakra vettek fel, de bejártam finn, angol, összehasonlító irodalomtudomány és esztétika szakra is, hogy az alapszakom mellé egy másodikat is felvegyek. Az esztétika, Radnóti Sándor, Fodor Géza, Poszler György, Balassa Péter fogott meg a legjobban. Tagja voltam az Eötvös Collegiumnak is, aminek akkor MIÉP-es igazgatója volt. Abban az időben, a 90-es évek végén kezdődött egy furcsa átpolitizálódás, és egyszer csak azt tapasztaltam, hogy beszólogatnak nekem, olyasmikkel találnak meg, amiket nem is értek. Például azzal, hogy „na, mi van, a Sorosnál vagy?” Merthogy a Soros Alapítvány támogatta az esztétika szakot. Engem a minőségérzékem vitt ösztönösen valamerre egész életemben, és egyszer csak azt vettem észre, hogy akkor én egy libsi vagyok. Az SZFE-n semmilyen ideológiai felvételi, szűrő nem volt a színész szakon. Aztán erre az intézményre is rákerült a bélyeg, igaz, jóval később.
Biztosan tudom a saját életemből, hogy mi az igazság, hogy egymástól mesterségesen eltávolított, elhazudott, bemocskolt értékek mégis összeférnek, és hogy ez a rendszer hazudik azzal, amit mond. Csak az elvtelenségében következetes.
Az SZFE-n – a kurzusvádaskodók állításával ellentétben – nem politizáltunk. Én tudom, mert hallgatója is voltam két szakon, tanítottam, felvételiztető is voltam ott. Soha nem volt semmilyen politikai szűrő. Szabadon gondolkodó emberek voltak a tanárok, akik a hallgatókban is azt erősítették, hogy szabadon gondolkodjanak. Ez politikai oldaltól független volt. Egy egyetem nem is működhet jól másként, az universitas eszméje születésétől fogva mentes a politikától.
Mond egy példát? Miben mutatkozott meg a politikai függetlenség?
Mondok. A mából nézve meglepőt. Az első Fidesz-kormány alatt, 1998 és 2002 között a mi osztályunk adta a március 15-ei ünnepi műsort, azt hiszem 2001-ben. Mi voltunk Pokorni Zoltán akkori kultuszminiszter mellett, mert evidens volt, hogy a színművészeti hallgatói legyenek ott. Ez egy óriási történet. Tehát az egykori SZFE-osztály, a későbbi Alkalmáté Trupp ott volt Pokorni mögött a Nemzeti Múzeumnál. Emlékszem magára Orbán Viktorra, akivel álltunk a svédasztalnál utána. És ez semmit nem jelentett, ő volt Magyarország miniszterelnöke, de inkább azzal voltunk elfoglalva, gondolom, hogy együnk, hiszen folyton éhesek voltunk. A jelenlétét, azt hiszem, egy másodperc töredékéig tartottam fontosnak. Pokorni feszültségét figyeltem, mielőtt kilépett beszélni, ahogy egyeztetett egy asszisztensnővel, arra jól emlékszem, ezt tanultuk, hogy figyeljük meg jól a részleteket. Evidens tehát, hogy a kormánypárttal csúszott el valami azóta. Legalábbis akkor nem szúrta még a szemüket az SZFE. Világos itt minden.
Abban a Fidesz-ciklusban két rektora volt a színműnek, Huszti Péter, aki 1994–2001-ig vezette, 2001 és 2006 között pedig Székely Gábor. Ezzel az egész történettel azt akarom mondani, hogy én, aki nem abban gondolkoztam, hogy jobboldali vagyok vagy baloldali, később egy iszonyú erejű politikai térben találtam magam, ahol különféle ocsmány jelzők között kellene eligazodnom, és erre nem vagyok hajlandó. Ez a kétosztatú társadalmi közeg annyira torz, annyira teleaggatták hamis vagy becsmérlő címkékkel, hogy akkor sem tudnám magamat oldalak mentén elhelyezni benne, ha törekednék rá.
Lehet a Mefisztóland olyan szikra, ami kimozdítja az embereket a reménytelenség apátiájából és cselekvésre ösztönzi őket?
Nem tudhatjuk, mit okoz egy előadás, de az biztos, hogy nem ezzel a konkrét céllal jött létre. Nem lehet egy műalkotásnak ilyen egymondatos célja, akkor elég lenne ezeket a mondatokat ismételni. Ennél az egész vadabb és szabadabb, majd lesz valami – vagy nem. Azt érzem, hogy a szabadság energiáját kell megmutatnunk a nézőknek, és fel kell töltenünk őket – ilyen értelemben szinte energiaszolgáltatók vagyunk. Az, hogy az emberek itt ráeszméljenek valamire vagy dühösek legyenek, szükségtelen és cél sem lehet, hiszen már akkor éppen eléggé megvannak bennük ezek az érzések, mielőtt beülnének a nézőtérre. Viszont az, hogy akármit csinál a hatalom, itt megéljük a szabadságot, közös élmény – és ez katartikus lehet. Ezt nem lehet elvenni tőlünk. Sokadszor mondom ki a szabadság szót, és eszembe jut róla Edith Éva Eger örök példája. Nagyon szeretem a könyvében azt a leírást, ami arról szól, hogy táncolnia kell az auschwitzi hóhér, Mengele előtt – de a lelke szabad. Illetve ő szabad. Az emberi szabadságot lehetetlen elvenni, az olyan, mint a televény, ha az egyik helyről kiirtják, előbukkan máshol. Ettől a tükörtől megőrül a mindenkori hatalom, mert a saját tehetségtelenségét látja benne. A tehetség teremtő, felszabadító ereje és az igazság ugyanis a mi oldalunkon van.
