Valószínűleg elképzelhető közönségcsalogatóbb cím is egy három és egynegyed órás török művészfilmnek annál, hogy Elszáradt füvekről. Ismerünk például egy másik török filmet (nem ismerünk túl sokat), aminek az a címe, hogy Szexre, szerelemre és gyilkosságra szomjazva – ott az alkotókat jobban foglalkoztatta a figyelemfelhívó cím kérdése. Arra, hogy Elszáradt füvekről, ami egyébként Anatólia messzi-messzi vidékeinek a hosszú tél és a korai nyár váltakozása miatt satnyán maradt növényzetére utal, meg persze emberekre is, szóval erre a címre nem feltétlenül ülnénk be a moziba.
Pedig be kellene.
Az Elszáradt füvekről a legfontosabb és hazájából egyedüliként világhírű török filmrendező, Nuri Bilge Ceylan mesterműve. A legújabb, de nem az első. Ceylan lassan érett be: fotóművésznek indult, a kilencvenes években kezdett filmezni, az évtized végére aztán már Berlinben és Cannes-ban versenyeztek a filmjei. Azóta is a cannes-i filmfesztivál állandó résztvevője, Téli álom című filmje tíz éve elnyerte az Arany Pálmát. Törökország hatszor nevezte a rendezéseit Oscar-díjra, egyelőre jelölés nélkül. Úgy tűnik, ezek a török kisemberekről szóló, méltóságteljesen hömpölygő, háromórás tablók valamiért nem érdeklik az Amerikai Filmakadémiát.
Idestova három évtizede tartó rendezői pályája során Ceylan a kétezres évek végén szintet lépett. Addig csak amatőr szereplőkkel forgatott, az utóbbi tizenöt évben viszont Törökország vezető színészeit instruálja, akiknek a játékában ugyanakkor cseppnyi manír sem marad. Ez a lehengerlő magabiztossággal, mintegy magától értetődően megteremtett életközeliség a legjobb román és iráni filmekben is ott van, de Ceylan filmnyelve csak az övé.
El kellene menni innen, de nem lehet. Ez a baja az Elszáradt füvekről hősének is, aki rossz közérzetével, lépten-nyomon szóba hozott elvágyódásával és az öngyűlöletéből adódó hisztijeivel jobban emlékeztet egy Csehov-hősre, mint bárki a mai mozis kínálatból. Sametnek a török oktatási törvény rendelkezése szerint még egy évet kötelezően az isten háta mögött kell tanítania, mielőtt kérvényezhetné áthelyezését valami jó helyre, mondjuk Isztambulba. Rajztanárként unottan, a diákok fejét le-leüvöltve próbálja kibekkelni ezt az időszakot, és azzal szórakoztatja magát, hogy az osztály szépének kedveskedik.
Eleinte felmerül a lehetőség, hogy az Elszáradt füvekről hatalmi visszaélésekről, szexuális kizsákmányolásról szóló történet lesz, és részben az is – bár nem feltétlenül a dús hajú Sevim az, akivel Samet a legtöbbet szemétkedik –, de Ceylan ennél tágabb perspektívában gondolkodik. Samet legfőbb baja egyrészt az unalom, másrészt az, hogy folyamatosan csalódást okoz saját magának. A kettő összekapcsolódik, mert unalmas állandóan csalódni önmagunkban, mégis mindig fáj. Samet akkor is semmirekellő volna, ha nem nivellálná amúgy is az egyéni teljesítményeket a recsegő-ropogó oktatási rendszer.
Azért nem mindenki olyan sértett, mint a főhős. Ott van kolléganője a szomszéd faluból, Nuray, aki bombamerényletben elvesztette az egyik lábát, de még így több életkedve és lelkesedése maradt, mint Sametnek. Elvi vitába is keveredik a férfival, aki megkísérli sekélyes ideológiába csomagolni saját önzését és cinizmusát – miért éppen neki kellene szolidárisnak lennie másokkal, mikor ebben a hazában vele sem törődik senki? –, míg Nuray még hisz abban, hogy a közösségeinket nem tudja teljesen lezülleszteni a politika, mert legvégül úgyis rajtunk múlik. Erdogan nevét senki nem mondja ki, de azt még a nem török nézők is tudják, hogy az elnök árnyéka vetül erre a beszélgetésre.
És éppen ennél a jelenetnél, ahol már úgy érezhetjük, hogy kiismertük a szereplőket, és eligazodunk a film egyszerre nyomasztóan szűkös és mindenre kiterjedő részletességgel berendezett világában, Ceylan elrántja a kormányt, és kibillent egyensúlyi helyzetünkből. Nem áruljuk el, mit tesz – aki ismeri az iráni Kiarosztami vagy Panahi filmjeit, hamarabb magához tér –, de a markáns cezúra után különös módon még inkább a sajátunknak érezzük ezt a történetet.
Ebben a kevés szereplővel operáló, de nagyszabású filmben, ami karaktertanulmánynak és egy gyönyörű, reménytelen vidék rajzának is elsőrangú, különösen sok múlik a színészeken. Hozzá kell fakulniuk az anatóliai télhez, de nem szabad elveszíteniük az általuk életre keltett személyiségek belső tüzét, azokat a mégoly kisszerű vágyakat és ambíciókat, amelyek a figurákat mozgatják. Cannes-ban a történet legbölcsebb szereplőjét, Nurayt játszó Merve Dizdar nyert színésznői díjat, de a Sametet játszó Deniz Celiloglu ugyanúgy megérdemelte volna az elismerést. Amennyire mi ezt egy másik országból meg tudjuk ítélni, egyetlen fals vagy hiteltelen mondatuk, gesztusuk, megmozdulásuk sincs.
A főszereplők között persze ott van Anatólia is, a hatalmas országrész, amelynek Ceylan az első számú mozgóképes költője. Biztosan vannak olyan török emberek, akik rossz néven veszik, hogy a rendező józan és lesújtó látleletet ad erről a vidékről, de valójában mindenki hálás lehet azért a figyelemért, empátiáért, lényeglátásért és művészi tehetségért, ami összesűrűsödik ezekben az ember- és tájképekben. Nem biztos, hogy a valóságban is el akarunk utazni Anatóliába, Ceylan téli álmainak és vadkörtefáinak honába, de az ő filmjeiből meg szeretnénk ismerni. Akkor is, ha háromórásak, és elszáradt füvek kókadoznak bennük.
Elszáradt füvekről (Kuru Otlar Üstüne), 2023, 197 perc. 24.hu: 9/10.
